Napló, 1991. október (Veszprém, 47. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-22 / 248. szám

forradalom 3 évfordulója. Az első szabad újság 1956-ban A Veszprém megyei Népújság munkatársaként 1956-ban úgy ha­tároztam, hogy október 20-ától ve­szem ki az éves szabadságomat. Úgy határoztam? A hónapok, napok múlásával annyira felgyor­sultak az események, hogy szinte minden napra jutott izgalmas vál­tozás. Egyszerűen nem tudtam ki­állni a sorból, képtelen voltam sza­badulni a sorsdöntő lépések re­gisztrálásának kényszerétől. Hát ha még szíthattam is a tüzet! Október 20-án, szombaton még­is hazautaztam a kicsi Bakonyság­ra, de állandóan a lapokat és a rá­diót bújtam. Csodaszép verőfény­ben a család szüretelt vasárnap, de hajladozás, serénykedés közben egyre többször hajoltunk össze, szomszéd a szomszéddal összesú­gott. Ökölnyálon, vadlúdcsapaton kívül valami más is úszott a leve­gőben: érezni lehetett a mérhetet­len elnyomás sérelmeinek a fölfa­­kadását, a végsőkig feszített húrok pattanását. Huszonkettedikén és huszon­­harmadikán már ki se mentem a hegyre, szinte minden idegszállal az apró néprádióhoz csatolódtam. „Budapest, Budapest, te csodás...” Egyszerre különös értelmet kapott az ismert sláger. A fővárosba sze­rettem volna utazni, de erről lebe­széltek. Huszonnegyedikén nem bírtam tovább, fölhívtam a veszp­rémi szerkesztőséget, közöltem szándékomat, hogy megszakítom a szabadságom, és visszautazom a megyeszékhelyre. Horváth Jóska barátom, a főszerkesztő-helyettes vette fel a kagylót. Örömmel fo­gadta elhatározásomat, és meg­kért, ne menjek üres kézzel, írjam meg, hogyan reagál a falu a pesti és az országos megmozdulások­ra. Külön cikket érdemelne a pa­naszáradat, amelyet végre kiönt­hettek a szűkebb haza lakói, nekem hőn szeretett atyai barátaim. „Ezt írd meg!” „Ezt se hallgasd el!” „Tudja meg az egész világ!” Kato­na József Bánk bánjának Tiborca járt az eszemben a riport anyagá­nak gyűjtése közben, csak itt, az ötvenhatos magyar valóságban megsokszorozódott, szinte telje­sen eltiborcosodott a panasztevő vádlók sora. Még ez éjjel együttemben for­mába öntöttem a vérlázító sirámo­kat, nem aludtam egy szemhunyást sem, s szerencsére közlekedett még az igen korai vonat. Sohasem felejtem el, szegény anyám kiállt a szobát a konyha hideg kövétől el­választó küszöb kukoricafosztás­­szőnyegére, szaporán váltogatta visszeres lábait, egyre kérlelt: ne siess, fiam, ládd, mekkora köd van, és nem muszáj menned, a törvé­nyes szabadságodat töltöd... Értettem én, együtt az őszi köd­del, tényleg elég nagy volt a ho­mály, különösen egy olyan eldu­gott kis faluban, amilyen az enyém, de „ne haragudjon, mama, nekem el kell mennem. Majd jö­vök...”. Már kint, az utca nyirkos sötét­jében jártam, amikor megfordult bennem, hogy 1944 őszén a legi­dősebb bátyám is ezzel a szóval lépett ki a házból, de sohasem lát­tak többet. Neki katonának kellett menni Pest alá. Kicsit elérzéke­­nyültem, de siettem a pápateszéri vasútállomásra. A vonat jócskán késett, amikor Veszprémbe értem, hatalmas de­monstráció árasztotta el a Kossuth utcát. A diákok sorának élén pil­lantottam meg Kovács Pista bácsit, Fekete Vilmost és több más isme­rőst. Gyerünk a szerkesztőségbe, gyorsan! Ott ekkor már nem sokan voltak. Akik képtelenek voltak azonosulni a történtekkel, és úgy érezték­, hogy nem tudják szolgálni a forradal­mat, önként eltávoztak. A főszer­kesztői szobában egyszerre né­gyen kulcsoltuk össze a kezünket. Szent fogadalmat tettünk, hogy sem egymástól, sem mástól nem fogadunk el cenzúrát. Viszont a felelősséget mindenki maga vállal­ja a soraiért. És diktálni kezdtem a hazulról hozott írást. Mindjárt az első leüté­sek után megmerevedtek a gépíró Radics Erzsi különben fürge ujjai. - Úgy gondolja, hogy ez megje­lenhet? Nekem mindig fontos volt a gépírók, nyomdászok véleménye a cikkeimről. Fontosabb, mint a szerkesztőségé. -írja csak, Erzsiké...! Szinte mindennap változott va­lamennyit az újság. Óriási fordu­lat: az október 27-ei már fennen hirdette, hogy a megyei pártbizott­ság helyett „A Hazafias Népfront lapja”. A cím mellett vastag keret­ben: „Éljen a független, demokra­tikus Magyarország!” A nyomdá­ban már készült az új cím, a Veszp­rém megyei Hírlap, a Kossuth-cí­­mer és az Oroszok, menjetek haza!, ez utóbbi oroszul, cirill be­tűkkel is. Tehát nem csak szelle­mében, formálisan is szakítani akartunk a régi újságcsinálással. A köldökzsinór elvágásáról még szá­mot kell adnom. Az újonnan ala­kult szerkesztőbizottság engem bí­zott meg, hogy a 27-ei lap összes anyagával, benne a terjedelemre és talán az eszmeiségét tekintve is legjelentősebb riporttal, a Hová lesz a magyar falu? c. írásommal menjek föl a megyei pártbizottság­ra. Ott rengetegen voltak egy na­gyobb helyiségben. ( A Napló­szerkesztőség épülete.) Folyt az ital, borzalmas volt a füst. Ismert arcok, még több volt az idegen, főleg ávós tisztek.­­ Polgártársak, a holnapi szám írásai! Polgártársak? Hát nem elvtár­sak? Akkor egyáltalán társak? Elcsendesedtek, összenéztek, összesúgtak. Máskor kaptak az al­kalmon, néha a legjelentéktele­nebb sorokba is belecenzúráztak, de most nem akadt egy árgus sze­mű agitpropos sem, aki kinyújtotta volna a karját a hónom alatt lapuló köteg felé. Legyintettek, ittak, fújták a füs­töt, egymásba bújtak. Szaladtam az utcán, néha fennen lobogtattam a gépelt oldalakat. Legszívesebben mindenkinek be­számoltam volna az örömömről. Éppen kétévi újságíróskodás után végre szabadnak éreztem magam. Huszonnégy és fél éves múltam. Véletlen-e, hogy őrzök egy 1956. október 27-ei példányt? Márkus Zoltán MALÉTER PÁL ISMERETLEN SZERZŐ Veszprém válasza: Budapest ifjúságának Mint vészharangok sürgető szavát. Mely őszi estén felriasztva száll Hallottuk hangod pesti ifjúság, És vádló hangod szívünkbe talál. Veszprém tornyából tekintünk feléd. Hős Pest felé, hol vörös most az ég, Hol lángoló és vérző szívetektől, Most minden régi, szennyes rongy elég. Nem hallgatunk, a budapesti szózat Ajkunkon híven, zengőn száll tovább, Hogy felriasszon gyárat, földet, otthont Támadj fel, ébredj Magyar Ifjúság! És talpon állunk, énekelve járunk, Mindent betölt a szabadság szava Már véget ér a halálos, szörnyű álmunk S lehull az éjjel zsarnok csillaga Az őszi szélben a veszprémi tornyon Megint a magyar zászlót lengetik. Amíg élünk, míg vízzé nem lesz vérünk, A magyar zászlót le nem vehetik! Budapest népe, hősök, katonák! Nem éltetek s nem haltatok hiába. Isten velünk és Veletek megyünk, Szabad életbe, vagy a hős halálba! 1956. okt. 30. Veszprém ifjúsága (Megjelent a Tollas Tibor által szerkesztett Füveskert című kötet­ben, Bécsben, 1957-ben.)­­­s G - NAPLÓ - 1991. október 22., kedd Ajkai tollvonások a világtörténelemben Adalékok az 1956-os forradalom történetéhez Az Úr 1956-os esztendejének október 23-ik napján e név és fo­galom, „magyar”, újra bevonult a világ népeinek tudatába. Azóta máig is mint a szabadság szimbó­luma és fémjelzője ott kísért ez a dátum a politikai tárgyalóasztalok fölött és a szabadságukért harcoló népek lyukas zászlaján... írná a kö­zépkori krónikás. Újkori történelmünkben először esett, hogy a kis Dávid (10 millió magyar) - hacsak pár napra is - legyőzte, térdre kényszerítette az óriás (200 milliós szovjet) Góliá­tot! Büszkén énekelhette az akkor 23 éves költő, Kocsis Gábor: „...Fölöttem fények erdeje, /S ke­zemből sújt/ Az Úr neve/ Páncélos homlokodra...” Ez a történelmi robbanás megráz­ta az akkor még kis iparvároskát, Ajkát is. Ott ugyan nem volt számot­tevő katonaság, csak egy kis ávós egység tartózkodott a városban, de ipari jelentőségénél fogva mégis­csak jutott szerep ennek a kis város­kának is. S utólag mondhatjuk: a szerepet jól eljátszotta! Hogyan kezdődött? ...Hogy volt...? A kor, a távolság, az azóta bekö­vetkezett változások eltakarják a részleteket, csak elhalványult jegy­zeteinkből, az akkori kiadványokból tudjuk rekonstruálni az akkor oly gyorsan pergő, intenzitása miatt álomnak tűnő eseményeket Október 24-én este hat részeg (?) kezdte az állomással szemben lévő restinél. A Kossuth-nótát fúj­ták, tele torokból. Hamarosan tele lett lett a kis tér kíváncsiakkal­?). Nem kellett sok ahhoz abban a feszült hangulatban, hogy sorba álljunk, levegyünk az egyik házról egy nemzeti zászlót, s énekelve el­induljunk a Kossuth-szobor felé. Ott felolvastam az aznap Ajkára hozott 20 pontot, amit a veszprémi egyetem MEFESZ-közgyűlése előtte este fogalmazott, s elszaval­tam a Nemzeti dalt. Egész éjjel úton voltunk a városkában, elmen­tünk az erőműhöz, kimentünk a ba­­uxithoz, s a Mávaut-megállónál megvártuk a műszakot váltó bá­nyászokat. Szinte észrevétlenül mienk lett az utca, mienk lett a város! A kerékpárral mellettünk menetelő rendőrök inkább buzdí­tottak, mint bántalmaztak bennün­ket. A bányászok arcán az öröm­könnyek fehér barázdát húztak, s egy akkor szabadult 19-es kommu­nista ölelt keblére bennünket, mondván, erre várt ő már 48 óta, ezt akarták ők is 1919-ben. Miután Ajkán csak egy kis hely­őrség állomásozott, s az is paraszt­­gyerekekből toborzódott, akik átáll­tak a mi oldalukra (parancsnokuk másnap estére megszökött), minden ellenállás nélkül győzött a forrada­lom már az első este. Október 25-én megalakultak a forradalom legdemokratikusabb intézményei, a munkástanácsok s a városi forradalmi tanács, ami a gyárak és üzemek küldötteiből te­vődött össze. Ez a nép által közvet­lenül választott önkormányzati szerv a forradalom alatt többször változtatta személyi összetételét (emiatt folyamatos munkát nem végezhetett), de mindvégig olyan személyekből állt, akik élvezték a nép bizalmát és szívükön viselték az egész ajkai iparmedence sorsát. A munkástanácsok kiosztották a hírhedt káderlapokat! Megrázó je­leneteknek lehettünk tanúi: a Rá­­kosi-korszak spiclirendszere bele­gázolt a legtisztább jellemű embe­rek becsületébe is, családokat tett tönkre, életeket vágott ketté - mind erkölcsileg, mind anyagilag! A forradalmi tanács igyekezett a vérontást megakadályozni. Két ki­vétellel erre nem is került sor. Meg volt győződve arról, hogy igazsá­got nem a bosszú, csak egy semle­ges bíróság szolgáltathat. Üzembe helyezte a malmokat, hogy a köz­ség népének meglegyen a betevő falatja. A bányák csak annyi szenet voltak hajlandók kitermelni, amennyire a gyárak minimális üzemeltetésére szükség volt. A ta­nács kiépítette kapcsolatait a veszprémi egyetem diákjaival, a veszprémi forradalmi tanáccsal, amelynek élén volt tanárom, dr. Brusznyai Árpád állt. De éppen úgy részt vett a Szigeti Attila által Győrött életre hívott Dunántúli Nemzeti Forradalmi Tanács mun­kájában is. De jutott Ajkára egy másik sze­rep is: az első napokban már nyil­vánvalóvá vált, hogy a pápai ma­gyar légierők és a Keszthely, Ta­polca térségében állomásozó ma­gyar páncélos egységek között nincs semmiféle kapcsolat. A ve­zetékeket a szovjetek elvágták. Csak Ajkán keresztül tudott ez a két fontos hadászati egység egy­mással érintkezni. Az első napokban leváltottuk a gyárak kommunistabarát üzemőr­ségét, és (sajnos eléggé elavult) fegyvereiket átadtuk az újonnan megalakult nemzetőrségnek. Hoz­tunk még fegyvereket Szombat­helyről és a veszprémi helyőrség­től is. A nemzetőrség nemcsak a község biztonságára vigyázott, de igyekezett megakadályozni a tett­­legességeket és a túlkapásokat is. Mikor kiderült, hogy a bukott kom­munisták a Bauxit-lakótelepen gyü­lekeznek - mindennemű pártszerve­zés meg volt tiltva Ajkán! -, a nép meg akarta lincselni a funkcionáriu­sokat és az ávósokat. Ezért a nemze­tőrség lezárta és lepecsételte a kom­munista pártházat, és Veszprémbe szállította az ávósokat, ahol bizton­ságuk jobban garantálva volt (Ezt később a kommunisták ellenünk in­terpretálták.) A földmíves nép, a téeszek meg­nyitották raktáraikat, élelmiszert küldtünk az éhező Budapestnek. Véradásra szólítottuk fel a lakossá­got. A győzelem napján meg akar­tuk már indítani a tanítást, fel akar­tuk venni a munkát a bányákban és a gyárakban. Az élet kezdett nor­malizálódni. A bizonytalanság azonban egyre nőtt: az egész nap bekapcsolt rádiók a szovjet hadse­reg körforgásáról tudósítottak. A nemzetőrség megfigyelői jelentet­ték, hogy szovjet páncélos kötelé­kek mennek Veszprém irányába, fehér zászlókkal. Tudtuk, hogy ezek az egységek nem lőnek ránk, elkerülik Ajkát. A Borsod megyei munkástanácsok azonban közöl­ték, hogy új szovjet páncélos egy­ségek jönnek be Záhonynál. Ezek Budapest és a nyugati országhatár felé igyekeznek. Kérdéseinkre sem Veszprémben, sem Győrből nem kaptunk választ, sőt Nagy Imre kormánya is tehetetlenül állt a kész tények előtt, Andropov akkori szovjet nagykövet csak kitérő vá­laszt adott. Az ajkai forradalmi ta­nács úgy intézkedett, hogy gabo­nakészletünket megőrizzük, ener­giakészletünk megmarad, csak annyi áramot szolgáltat az erőmű, amennyi a gyárak minimális üze­meltetéséhez szükséges, az üveggyár s a timföldgyár nem ter­melnek, csak karbantartanak, illet­ve állandóan készenlétben állnak a teljes üzemeltetés megindítására. A nemzetőrség felkészült a helység esetleges védelmére: ne­vetségesen kevés és gyenge fegy­verekkel. Volt pár géppisztolyunk, egy-két golyószórónk, pár „dióve­rő” puskánk, s az elvett ávós szol­gálati pisztolyok. Elhatároztuk, hogy az Ajkára vezető utakat és hidakat aláaknázzuk bánya-rob­bantószerekkel. Úrkúti barátaink közölték, hogy fel akarják robban­tani a Városlőd-Kislőd-Úrkút há­romszögben működő zavaró rádió­adót. Si vis pacem, para bellum (ha békét akarsz, készülj a háborúra - szerk.) jelszóval felkészültünk Aj­ka védelmére. November 3-án még bevittük az Ajkai Szó elkészült számát Veszp­rémbe. Bevonuló szovjet harcko­csik mellett utaztunk. Fegyver volt nálunk, féltünk, hogy a szovjetek ezt felfedezik, s ennek beláthatalan következményei lehetnek. A nyomdából átugrottunk az egye­temre. A diákok fegyveresen ro­hangáltak a folyósokon. A ME­­FESZ gyűlésezett. Elhozva a már kiszedett lap kefelevonatát indul­tunk vissza Ajkára. A városlődi ke­reszteződésnél egy keresztbe állí­tott szovjet tank zárta el az utunkat. Féltünk. Gépkocsivezetőnk vissza akart fordulni. Ezzel csak gyanút keltettünk volna. Odaérve egy orosz tiszt igazoltatott bennünket. Átadtuk neki személyi igazolvá­nyunkat s a forradalmi tanács meg­bízólevelét. Átengedtek bennün­ket. Másnap reggel négy órakor Veszprém hívott fel. Közölték, hogy a szovjetek megtámadták a várost, mindenre lőnek, ami mo­zog. Kapcsolatot kerestek a pápai légierő és a keszthely-tapolcai ma­gyar páncélosok felé. Pápát még elértem - a repteret teljesen körül­zárták a szovjet csapatok -, de Keszthelyt már nem. Utána Veszp­rém és Pápa is hallgatott. Elvágtak minden összeköttetést. A városban rend volt. Sokan meg akarták lincselni a pártvezető­ket, mi megkíséreltük ezt megaka­dályozni. Sikerrel. (Később ugyanezek a pártfőnökök azt állí­tották, hogy halállistát állítottunk fel - szegény Brusznyai Árpádot ezért kötötték fel!) November 4-én délben nagygyű­lést hirdettünk meg a Kossuth-szo­­bornál. Feltettük a kérdést: hogyan védekezzünk? Egy szó harsogott az egész téren: sztrájk! Kérdésünkre: meddig? A felelet: „míg az utolsó ruszki el nem hagyja az országot!” Ezután már nem sok teendőnk maradt. Hatodikén lefegyvereztük a nemzetőrséget, amely az utolsó pillanatig a nemzetőrség országos parancsnokának, az időközben ha­zatért Király Béla tábornoknak pa­rancsát és utasítását várta. Király Béla azonban ekkor már külföldön volt. Ennyi a RÖVID TÖRTÉ­NET. Talán alkalom nyílik arra, hogy a részletekről is beszámol­junk - hiszen ez már történelem. 1956-ban nemzetünk történel­met út. Világtörténelmet. A nép megmutatta, hogy ha szolidaritást vállal, ha egységes, akkor hatal­mas ereje van, s nincs az a diktatú­ra, amely ellenállhat a nép erejé­nek. A mi példánkon megtanulták ezt a csehszlovákok, a németek s legújabban az oroszok is, akik lát­ván saját erejüket, napok alatt sö­pörték el a szégyen pártját, a kom­munizmust! Világtörténelmet ír­tunk. Igazsággal, szolidaritással, vérrel. Világtörténelmet. Ütőkár­tya voltunk a politikai tárgyaláso­kon. Egy kis nép először győzött le egy hússzorta nagyobbat. A térképen Ajka meg sem lát­szik. Európai visszonylatban el­enyészően kis város. De 1956-ban történelmet írt. Két-három betűvel kiegészítve a világtörténelmet, amelynek díszlapján csillog a vér­rel írt 1956-os forradalom. Nagy Alajos, az 1956-os ajkai forradalmi tanács tagja az 1956-os Ajkai Szabad Szó felelős kiadója

Next