Napló, 1993. március ( 49. évfolyam, 50-74. szám)
1993-03-13 / 61. szám
8 - NAPLÓ NEMZETI ÜNNEPÜNK Vakmerőségéért Damjanich megrótta Vendrei (Aschermann) Ferenc honvéd ezredes emlékére A veszprémi alsóvárosi temetőben -a főkapuhoz közel - egy szürke gránitobeliszk őrzi a 100 éve meghalt honvéd ezredes emlékét. Aschermann Ferenc 1821. október 24-én született Sepsiszentgyörgyön. Édesapja katonai számvevő tiszt. Amint a neve is mutatja, német származású. Szülei akaratának ellenére lépett a katonai pályára. Ehhez az ismereteket Kézdivásárhelyen szerezte meg. A tehetséges és szorgalmas fiatalember rokonként lépett előre a katonai pályán. A cs. és kir. hadseregben öt év alatt a közvitézből hadnagy lett. Ekkor, 1846-ban a 2. huszárezredben szolgált. A forradalom kitörése után több lehetősége volt, hogy bátorságát, szervező- és stratégiai képességét is megmutassa. 1848 májusában Délvidéken harcolt, októberben már a bánáti hadtest karsegéde, honvéd vezérkari százados, Kiss Ernő mellett találjuk. A szolnoki csatában, 1849. március 5-én már őrnagyként vett részt. Nemcsak jól felkészült táborkari tiszt, hanem a veszélytől sem riadt meg. Damjanich nemegyszer megfeddte vakmerőségéért: „Fárack, én téged vasra veretlek, ha így veszélyezteted magadat!" A középtermetű, barna hajú tiszt csak ennyit válaszolt: „ Akkor önmagára tetesse először a tábornok úr a vasat”. Harci sikereiért Damjanichtól a 3. osztályú érdemjelet kapta. Áprilisban a HM-ben dolgozott ezredesként. Innen vitte magával a komáromi vár- és seregfőparancsnok, Klapka György. Májusban már Komárom várparancsnoka. Itt minden képességére egyszerre szükség volt. A várvédők között rendet és fegyelmet kellett tartania. Napiparancsaiból a teljes szigor olvasható ki. A haditanácsban viszont a kiegyensúlyozó szerepet töltötte be: a felhevült kedélyeket igyekezett csillapítani, Klapkát mérsékletre bírni. Alkalmanként táncvigalmat rendezett a tiszti pavilonban, hogy az ostromzár alatt lévő várvédőkben felgyülmelett feszültséget oldja. 1849 nyarán a magyarok Komáromtól délre több csatát is vívtak az osztrák haderővel. Az Ács környéki csatákban Aschermann-nak nemcsak bátorsága, hanem hadvezetői tehetsége is vizsgázott újfent. A komáromiak győzelmükkel elérték céljukat, elmetszették az összeköttetést az osztrák haderő és az utánpótlást biztosító Bécs között. Ugyanakkor Klapka újoncokat, lovakat és élelmiszert vitethetett Komáromba a dunántúli megyékből. A hadi sikereket követően Klapka tábornok az augusztus 9-i napiparancsban tette közzé az előléptetéseket. „Asserman Ferenc ezredes, a balszárnynak vitéz ügyes vezérlete végett, mely az ütközet eldöntését lényegesen elősegítette... a katonai érdemrend 2. osztályával feldíszített...” A tollat is jól forgatta. Klapkával együtt fogalmazta meg a „kérem-levelet” a császárnak, vagyis a komáromi vár kapitulációjának feltételeit. 1849. október 5-én a többi várvédővel együtt Aschermann Ferenc is elhagyta Komárom várát. Az igazolójeggyel zsebében visszament Erdélybe. Feleségül vette Ince Klárát. Házasságukból öt gyermek született: három fiú és két lány. A másodszülött fiú, Vendrey Ferenc színészként szerzett magának hírnevet, a Vígszínház alapító gárdájának tagjaként. 1867-ben, a kiegyezés után a honvédség kötelékébe állt. Az újjászervezet HM-osztály titkára, majd tanácsosa. 1872-ben ezredesi ranggal a szegedi honvédkerület parancsnoka lett. 1877- ben nevét Vendreire változtatta. 1887-ben ismét Budapesten dolgozott, a honvéd főruharaktári bizottság elnökeként tevékenykedett. Jó néhány kitüntetést kapott, többek között a Lipót-rend lovagkeresztjét is. 1888-ban mint c. vezérőrnagy (tábornok) nyugdíjazták, és nemességet is kapott. Ekkor költözött családjával együtt Veszprémbe. A Jeruzsálem-hegyen lakott. A kiváló katona két alkalommal fogott tollat, hogy 1848/49- es emlékeit megörökítse. Még Kolozsvárott írta meg „Egy nyílt szó Görgey Arthur honvédtábornok ügyéhez” című röpiratát, mely Pesten is megjelent 1867-ben. A másik írásban a pákozdi csata előzményeiről szemtanúként beszélt. „Nagy-Becskerektől Pákozdig" című terjedelmes visszaemlékezésében 40 év távlatából magyarázza meg a magyar ügyet szolgáló császári tiszteknek, elsősorban Mógának magatartását. (Budapesti Szemle, 1888) Vendrei (Aschermann) Ferenc öt évig volt városunk lakója. 1893. július 2-án meghalt. A helyi újság egyike hosszú cikkben méltatta életútját, kiemelte a forradalom és szabadságharc alatti hősi tetteit. A halálról így számolt be: „Az évei száma dacára életerős, eleven kedélyű öreg úr alig volt beteg. Vasárnap -e hó 2-án kis gyöngélkedés tartotta vissza szobájában, aminek jelentőséget se maga, se más nem tulajdonított. Családja kirándult a délután folyamán sétára, s mire hazatértek,az öreg úr halva volt. ” (Veszprémi Hírlap, 1893. júl.10.) Két nap múl Hat év múlva, 1899. novemberében Tölcséry Ferenc piarista tanár kezdeményezte, hogy Vendrei Ferenc sírját emlékkővel jelöljék meg. A család ekkor már nem élt Veszprémben. Az indítványt az 1848/49-es vármegyei honvédegylet fölkarolta, a város és a megye lakosságához fordult, közadakozásra szólította fel őket. Decemberben jótékony célú hangversenyt rendeztek a Korona Szálloda nagytermében. Ki-ki tehetsége szerint adományozott: 20 fillértől 100 koronáig; az egyszerű embertől a volt főispánig. A közeli és a megye távolabbi falvai is adakoztak: Litér 1 korona 30 fillérrel, a nagypiriti körjegyzőség 3 korona 50 fillérrel járult a nemes cél megvalósításához. Két év alatt jött össze a sírkő és a vasrács ára, így csak 1901 júniusában tudta megbízni a honvédegylet Velty Ferenc kőfaragómestert az emlékmű elkészítésére. Az átlaluk kiszemelt díszsírhelyet -a temető keleti bejáratánál -a polgármester a honvédegylet rendelkezésére bocsátotta. 1901. október 31-én került sor a sír ünnepélyes beszentelésére. A gyászmisét Tölcséry Ferenc mondta a temető káponájában, s innen vonult a közönség a honvédegylet gyászlobogói alatt az emlékműhöz. Kerényi Károly főorvos, a honvédegylet elnöke idézte fel Aschermann Ferenc katonai vitézségét. Majd a város polgármestere, Szeglethy György vette át a síremléket. Néhány éve március 15-én városunk lakossága ismételten lerója kegyeletét, tiszteletét az 1848/49-es honvéd ezredes sírhantja előtt. Ezzel eleget teszünk Szeglethy György polgármester 1901-es ígéretének, miszerint „a hazafias érzésnek e díszes emlékét úgy őmaga, mint az utána következők mindenkor a nagy idők iránti igaz tisztelettel fogják megőrizni”. Molnár Jánosné Vendrei (Aschermann) Ferenc veszprémi síremlékein el is temették az alsóvárosi temetőben katonai díszpompával. 1993. március 13.,szombat Nagy László Föltámadt piros csizma Petőfi Sándor születésnapjára Lélekzendítő asszonylábon sólyomideg-varrottasan föltámadt piros csizma kísért megostorozott délibáb orra vasának újhold a minta szögeinek csillagmező úgy szikrázik egyetemes télben hogy tébolyog itt legalul ahol mi fekszünk behavazva sebzetten, csonkán éktelenül üres a bölcső, a harctér teljes, balsors-csinálta babákkal néma s föltámadt piros csizma a síkon szívünk dombjának dúvadja már végzet-igézte agyunkon táncol sarkantyúzza a dögöket is mit akar, mit akar, azt akarja szeresse ez a nagy havú ország kövesse holt és eleven föltámadt piros csizma kísért aki hordja, ki az a barna? könyökölj fel a hóban és látod nem Júlia a síkon, de más a Géniusz keresi Sándort, sarka rúgja a tölgyet, dől róla a dér s ahol a dárdák és lángok állnak medvebundás győzők kezében világos vérrel meging a pohár föltámadt piros csizma a síkon eszelős látomás volna csak? hát nem szebb az újjászületés hó alatti kárhozatunknál? lélekzem a télben, fohászkodom föltámadt piros csizma, csak zaklass te irgalmatlan édes, te fényes csikorogd széjjel a szívünk havát! Honvédsír a hazában Városaink, nagyobb falvaink temetőiben csaknem mindenütt található egy-egy sír, amelyben 48-as vitéz, legtöbb esetben katonatiszt nyugszik. Néhány évtized múltán körülötte újra temettek, de a szabadságharcos emlékét megőrizte a kegyelet és a hazaszeretet. Ha kimondom, hogy jeles ünnepünkön én a Kisdém-pusztai temetőben lévő sírról szólnék, a helynév szolgál-e valamilyen támpontul az ismeretek kötelezően felhalmozott világában? Azt hiszem, ha idejegyzem, hogy Kisdém viszont Bakonyság községhez tartozik, akkor se sokat segítek az eligazodásban. A falut alig százan lakják, ahol pedig negyven-ötven évvel ezelőtt még négyszázan voltak. A megyei statisztikai hivatal legutóbbi kimutatása szerint a legdrasztikusabban leapadt helység. Nincs is nagyobb nevezetessége, mint ez a katonasír. Már-már úgy tűnt, hogy Kisdém-puszta kihal, mint a baranyai Gyűrűfű és több más település az országban, de elpusztulhat-e egy magyar lakóhely, amelynek temetője egy Kossuth-vitéz maradványait őrzi? A kicsi kis kert közepén rózsaszín márványkereszt, rajta az átlagosnál hosszabb szöveg: „Itt nyugszik Istenben boldogult Kovács József 1848-49-es honvéd. Meghalt életének 60. évében, 1885. november 6-án. Áldás és béke hamvaira. E síremléket emeltette háládatos leánya: Mária.” Végül az elmaradhatatlan epigramma: „Sírva vetettük meg ágyad, Hogy kipihend halnivágyad.” A volt honvédő tehát azonos évben született Jókaival, csak a sorsa másként alakult. Hazánknak e kicsi szögletében könnyű összeszámlálni a sírhalmokat. Fogyóban a fejfák olvasható szövege, de sorok egy képzeletbeli könyv lapjairól, melynek neve: magyar történelem. Bertalan József például 1848. március 12-én halt meg, élt 35 évet, s ha azedőtt is szokásban volt a harmadnapi temetés, akkor ama havas esőtől hideg, de ifjúi hevülettől átforrósodott napon Pesten szabadságkövetelésre, a mi Kisdémünkön temetési szertartásra gyűltek egybe. Verrasztó Sándor, Bődör Józsefné, Sárközi Józsefné -a környéken ismert családnevek. Cselédek voltak. Gyermekeikkel, de még inkább az unokáikkal együtt tanultam a bakonysági iskolában. A hondvédsír tőszomszédságában porlad a Meszlényi család több tagja, mindenekelőtt Kossuth Lajos hitvesének, Meszlényi Teréziának a szülei. A felirat nehezen olvasható. Teljesen világos viszont: „Itt nyugszik Meszlényi József teste, hideg hamvában az haláltól megemésztve, élete virágjában. Meghalt életének 28. esztendejében, böjtmás havának 15-én, 1830.” Nocsak, a Meszlényiek korán haltak? Kossuth Lajos „ikerlelkének”, Kossuth Zsuzsának a férje, Meszlényi Rudolf is igen fiatalon, a felforrósodó reformkori küzdelmek idején, 1848. január 11-én ment el. A korai halál okáról a felirat nem tanúskodik. Mint ahogy arról sem, hogy merre vitézkedett Kovács József honvéd. Ebben az alig néhány árnyi pusztai magyar temetőben a képzelet hamar nekilódul. Szegődjünk oda Kovács József mellé! Gondolatban iramodjunk végig a csaták dicső és véres terein, s vessük fel újra meg újra, ezredszer is: hol vétettünk? S egyáltalán hibáztunk-e? Ott volt-e Pákozdnál Kovács honvéd? S előtte a zalai, murai végeken? Később a vesztes móri csatában? A dicsőséges tavaszi hadjáratban? Vitézkedett-e a Vág mentén? Dembinszki fővezérsége alatt részt vett-e a kápolnai ütközetben, ahol ugyanúgy 500 magyar maradt a harctéren, mint 1849. július 31-én, Petőfivel egyetemben, a fejéregyházi völgykatlanban? Harcolt-e a budai várat bitorló Henczi mindenre elszánt 3000 harcosa ellen, leáldozófélben küzdött-e Alessandro Monti ezredes seregében Törökkanizsánál? Komárom falai alatt a sümegieinkkel együtt rávetette-e magát a földre tétetett trikolórra, hogy a szívük fölé rejtsék foszlányait? Felszerelését kiegészítette-e Ózd vasgyári munkásainak 38 forint 50 krajcáros segélyével? A kézdivásárhelyi Turóczi Mózes rézműves által öntött 64 ágyúból jutott-e a kezére egy is, hasznosította Moser Sándor röppentyűit, a madarasi Bodor Ferenc lőporgyárának termékeit? S a pozsonyi Dreisigmacher János vasúti gépész által készített fegyvert? Egy Dummel nevezetű esztergályos lőporát...? Kérdések ezen a 145. évfordulón a Kisdémpusztai temetőben Kovács József honvéd sírja mellett. Ahova már évtizedek óta nem temetnek, a sírokat mégis több mint száz éve őrzik. Hosszú hónapokon át ember se jár erre, a márványköveket és a patinás vaskerítést mégse rabolta el senki. A faluért, pusztáért többféleképp munkálkodó önkormányzat az elvadult természetes kerítést kiirtotta, az időálló oszlopok közét horganyzott drótokkal hálózta be, hogy elbitangolt jószág, bakonyi hajtóvadászat elől menekülő nagyvad, szántásra dübörgő traktor ne háborgassa a történelmi Meszlényi család, a volt zsellérek s egy '48-as köz vitéz nyugalmát. Temetőket telítettnek nyilvánítak, de a Kisdém pusztai fölött szerencsére békésen zúgott el a történelem. Szilaj ökör, gőzeke, front, földosztás, téeszesítés, állami gazdaság, és legújabban a privatizáció kikerülte. Avagy valaki osztozott volna az itt nyugvók nehéz életével? Tavaly áprilisban a közeli Csárda-puszta alatt még levágatlan kukoricaszár éktelenkedett, de aztán eltüntették, a földet fölszántották, és termeltek rajta. Pici habozás, megtorpanás átalakulásunkban. A múltat idéző temető továbbra is érintetlen. A sírokon évelő s gumós virágok nyílnak száz évnél is régebb óta. A kisdémiek és ságiak oltalmazzák, hogy történelmünk emlékei ösztönözzék egy megrázkódtatástól mentes, emberséges jövő kimunkálását. Márkus Zoltán