Világ, 1912. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1912-02-01 / 27. szám

/ Csütörtök / Pedagógiai szeminárium - Tanítók továbbkép­zése — Budapest, január 31. /­­Abban a nagy munkában, amelyet a fővá­ros a közoktatás haladása érdekében kifejt, holnap megint nagy lépéssel jutunk előbb. Holnap délután fog megnyílni a fővárosban egy új intézmény, a pedagógiai szemi­nárium, hogy a fővárosi közoktatást a mai­nál sokkal magasabb színvonalúvá tegye. A kezdő tanítókat az iskolai oktatás munkájára is előkészíti, abba beleviszi, begyakorolja és őket minden irányban továbbképezi. A pedagógiai szeminárium eszméjét dr. B­á­r­c­z­y István polgármester vetette fel még akkor, amikor­­tanácsosi minőségben a közoktatásügyi osz­tály vezetője volt. A több, mint tizenötéves terv szerint a pedagógiai szemináriumot az új fővárosi tanítóképző-intézettel kapcsolatban kellett volna megépíteni, illetve megszervezni. A tanítóképző-intézet azonban még eddig nem .ő nyerte el a kormányhatósági jóváhagyást és a fővárosnál azon kezdtek gondolkozni, mi módon lehetne megvalósítani a szemináriumot a tanítóképző nélkül. Dr. V­e­s­z­e­­­y Ödön tett ekkor a tanács felszólítására előterjesz­tést ebben az ügyben és kifejtette, hogy 11 szeminárium megvalósítható teljesen függet­lenül a tanítóképző felállításától. A tanács ehhez az­­előterjesztéshez hozzájárult és a pe­dagógiai szeminárium a lehető legrövidebb idő alatt megvalósult. A szeminárium feladata az lesz, hogy mó­dot és eszközöket nyújtson a fővárosi tanítók­nak a maguk továbbképzésére, általános és szakműveltségük gyarapítására, a tudomá­nyos és pedagógiai munkával való behatóbb foglalkozásra. Az intézet tanfolyamai kétfélék lesznek: tudományos előadások és állandó tanfolya­mok. A tudományos előadásokra minden ta­nító és tanítónő jelentkezhetik és az előadá­sok közül tetszés szerint választhat. E­­tudo­mányos előadások a tanítók továbbképzésére szolgálnak és igen magas nívójuak lesznek. Az előadók között szerepel dr. Alexander Bernát, dr. Pauer Imre, dr. Révész Géza, Ranschburg Pál, Fináczy Ernő, Ruffy Pál, S­i­m­o­n­y­i Zsigmond, Beöthy Zsolt, Riedl Frigyes, C­h­o­l­n­o­k­y Jenő, L­y­k­a Ká­roly, Kacs­óh Pongrác és még sokan a tu­dományos világ előkelőségei közül. Ezek a tanfolyamok olyan stílusúak, mint a szabad iskolák. Sokkal nagyobb fontosságúnak tartjuk a pedagógiai szeminárium második részét, az ál­landó továbbképző tanfolyamot, amelyet kezdő tanítók részére szerveztek. Ennek a tanfolyam­nak a feladata valóban olyan, ami nagy, igen nagy hézagot pótol. Ezen a tanfolyamon a kezdő tanítókat előkészítik a valódi gyakor­lati munkára. Arra a tanítóra, aki most a ta­nítóképzőből kikerül, a tanítói pályának — mondhatnék — legnehezebb része vár. A meg­bízott vagy helyettes tanító rendesen helyette­sítéssel kezdi, vagyis folytatja egy neki tel­jesen idegen osztályban egy esetleg már husz­­harminc éve szolgáló tanító munkáját. Kezdő létére tehát ugyanazt a szolgálatot ke­l nyúj­tania, amit egy régi, gyakorlott tanerőnek. De a munka­­legnehezebb része az, hogy a — mondjuk — megbetegedett tanító felépül, átveszi az osztályát és a helyettes a következő napon már ismét más osztályban, teljesen ismeretlen gyermekeket kénytelen tanítani. Talán akkor, mikor még gép volt a tanító, aki katedrája mögül autokrataként kormá­nyozta a gyermekeket, ezt meg lehetett tenni; de ma, midőn a tanító munkájának legfontosabb része a gyermek megismerése, ezt a munkát előkészítés nélkül a tanító csakis rosszul tel­jesítheti. Azelőtt az új tanítókat az igazgató ismertette meg működési körükkel, de ma az iskola is nagyüzemmé lett, az igazgatók nagy­részt kizárólag adminisztrációs teendőkkel fog­lalkoznak, a tanítók begyakorlására tehát nincs idejük. A pedagó­gigas szeminárium ezt a hiányt­­akarja pótolni. A kezdők tanfolyamán kiváló szakemberek módszertani és pedagógiai elő­adásokat fognak tartani. A tanfolyam egy évig tart és rendes tanrend szerint működik. Délután­ elméleti előadások lesznek, délelőtt pedig a helyettesítéssel másutt el nem fog­lalt tanítók a tanfolyammal kapcsolatos gya­korló­ iskolában hospitálnak a tanfolyam ve­zetőjének felügyelete mellett. A közvetlenség modern követelményének megfelelőig, az állandó tanfolyamhoz labora­tóriumokat is állítanak föl és pedig­ pedagógiai laboratóriumot, amelyben az iskolásgyermekek tanulmányozásával fognak foglalkozni a hall­gatók, azonkívül lélektani és fizikai labora­tóriumot. A nagyszabású intézmény céljairól és várható eredményeiről megkérdeztük Déri Ferenc fővárosi tanácsost, a közoktatási ügyosztály vezetőjét, aki a következőket mon­dotta: — A pedagógiai szeminárium célja, hogy a tanítóknak módot és alkalmat nyújtson a gyakorlati tanítás művészetének elsajátí­tására. Ne kelljen még eleinte sem kísérle­tezniük, hanem mikor tanítani kezdenek, legyenek teljesen képesek a tanításra. A fő­várost az intézmény felállításánál az a szándék vezette, hogy iskolái elegendő és megfelelő személyzetet kapjanak. A tan­folyam hallgatói közé egyelőre a fővárosnál ideiglenesen már alkalmazott tanerőket vet­tek föl hallgatókul, de később olyanokat is föl fogunk vehetni, akik nincsenek a főváros szolgálatában. Dr. Weszely Ödön, a szeminárium igaz­gatója, a következőket mondotta a szemi­­n­áiumról: — A szeminárium egyik célja, hogy a kezdő tanítókat bevezesse az iskolai gyakor­latba; a másik, hogy a régi tanítókat tájé­koztassa a tudomány haladásáról. A fő­­feladat az, hogy új munkaterületek nyíljanak a tanítók számára és hogy azok a kulturális és tudományos munkába belekapcsolód­hassanak. Ezek a nagy célok, amelyeknek szolgála­tába a főváros új intézménye áll. A szeminá­rium előadásai ingyenesek, látogatói bizonyít­ványt is kapnak és így reméljük, hogy a főváros áldozatkészsége ismét közelebb hoz bennünket a modern, haladó, ideális közoktatás eléréséhez. A tanfolyam megnyitó ünnepe holnap dél­után le­sz a Mária Terézia-téri elemi iskolá­ban. A megnyitóbeszédet dr. Bárczy István polgármester mondja, a megnyitó előadásokat pedig Alexander Bernát és Imre Sándor tartják. gyan szégyeljük magunk előtt:­ilyenkor álor­­cásan tér vissza, egészen ártatlan külsővel, úgy, hogy az öntudatunk se ismerjen rá. Pél­dául amikor a civilizált, egészséges ember nagyon haragszik és legbelül, ahol az immorá­lis, szabad gyerekkor állati ösztöneit tartja bilincsben, gyilkolni szeretne, akkor a gyil­kosságot még mindig utálja és dehogy is val­­laná be, hogy valakinek a halála abban a pil­lanatban igen jól esne neki,­­ de azért vas­ököllel fogja a sétapálcáját és jóleső kegyet­lenséggel ü­tögeti le a bogáncsok fejét. A jó­zan logikájú okos férfiú mosolyog erre a lát­ványra,­ mert «ugyan mit vétettek neki a sze­gény bogáncsok?» A józan és okos férfiú azon­ban már megint nem tudja, hogy az ember nem logikus állat és hogy a haragos sétáló, aki nagy keserűségében is megelégszik a bo­gáncsok fejével, évezredes civilizációnak egész terhe alatt cselekszik. A civilizáció előtti em­ber és minden egészen kicsi gyerek gyilkolna, ha tudna, de a civilizáció már megtanított bennünket és megtanítja az ébredő öntudatú kis­­gyereket is arra, hogy a gyilkosság immo­rális dolog, a halál pedig a legnagyobb, soha jóvá nem tehető veszteség. Mire az egészsé­ges, civilizált ember annyira tudja hasznát venni az erejének, hogy csakugyan tudna gyil­kolni, addigra már régen a lelke legközepéig beásódott az ötödik parancsolat. És amikor megszólal a gyilkos ösztön, az öntudat egész morális ereje állja minden nagy érzésével és — tessék-lássék — logikával is az útját. Mű­­vel pedig a gyilkosságnak a gondolatát­­ se tereszti be az öntudatunk, az ösztön úgy segít magán, ahogy tud: kiadja az erejét a bogán­csokon, vagy káromkodásban, vagy más ilyen módon. A tilalmas szándék így tér vissza egé­szen ártatlan képpel, ahogyan az öntudatunk beeresztheti. Gyerekkori erkölcstelen vágyaink is igy­ támadnak föl, szimbólumok formá­jában, vagy egyenesen, mint a gyilkosság­i bogáncsok példájában, vagy pedig megfordítva, — tudniillik úgy, hogy az öntudatunk még szimbolikusan se ereszti be, hanem folyvást tiltakozik ellene és mi addig védekezünk a kellemetlen gondolat ellen, míg végre kény­telenek vagyunk folyton az ellenkezőjét cse­lekedni. Például, ha a maszatolás gyerekkori kéjelgésére — amelynek igen mély gyökerei vannak a gyereklélekben — támad kedvünk, akkor ritkábban cselekszünk e szerint a tit­kos vágyunk szerint, inkább az ellenkezőjére fordítjuk a dolgot. A folyvást feltörekvő gon­dolattól nem tudunk szabadulni, hát gondo­lunk a byszatosságra, de csak úgy, amint civilizált ember gondolhat rá: félünk tőle és mindig mossuk a kezünket, ami nemcsak Pilá­tusnál szimbolikus cselekedet a bűntudat lemosására. Néha az öntudatlan vágy az ön­tudat megkerülésével tesz szert kielégülésre: az ügyeskezű ember egyszerre csak magára önti a spenótot, vagy nem figyel oda — mert az öntudatlan vágya elvonja a figyelmét — és szórakozottan megfogja a friss festést. A legtöbb ilyen «véletlenség» öntudatlan vágyak ravasz kielégülése. Hogy az öntudatlan vá­gyainknak legalább is túlnyomó nagy része szexuális vagy szexuális eredetű, azt kellemet­len elhinni, de a kutatás kíméletlenül­­bebi­zonyította. Ez a kettő, hogy az ösztönszerű vágyaink­nak azt a részét, amely a morális öntudatunk­nak kinos, az öntudatunk igy kilöki magából — és hogy ezek az öntudatunkon kívül azért tovább élnek bennünk és minden módon foly­t vast igyekeznek kiel­égülni a cselekedeteink­ben és minden olyan lelki vagy ne­m­i műkö­désünkben, amely kevésbbé vagy egyáltalában nem öntudatos: ez a pszichológia Freud-féle­­ két alapvető igazsága. Hogy az öntudatlan vá­gyainkban­­ az ősembernek egész zabolátlan szexualitása megvan és hogy a gyerek lelki­­életében ezek a­­vágyak tudatosan — per­sze a gyerek fogalmai szerint való formában — élnek, az az ilyen kutatás közben szintén kiderült. Máskülönben is, meg ezeknek az ál­talános igazságoknak a részleteiről is igen sok érdekes adatot hozott fölszínre az a mód­szer, amelylyel a lelki jelenségeket Freud és az iskolája vizsgálja s amelyet a pszicho­analízis nevén emlegetnek most már az egész világon. Ezek a vizsgálatok minden eddig ismere­tes pszichológiánál sokkal mélyebben világí­tottak le a lelkünk csodálatos gépezetébe és azzal is többet adtak a többi lélektani kuta­tásoknál, hogy a lelki életnek nemcsak a je­lenségeit, hanem a motívumait is megis­mertették velünk. És világosságot hoztak olyan lelki problémákba is, amilyenekhez eddig még­­ közel se ért az okokat kereső kutatás. Meg i­s mutatták, hogy egyazon alaptörvények ma­­­­gyarázzák meg a lelki életünk valamennyi meg­­­­nyilvánulását, a szenvedélyeinket, az ál­­­mainkat, az idegbetegségekben előforduló kényszerű gondolatokat és az elmebetegek egé­szen zavaros gondolatait, véletlen elszólásain­kat, véletlen cselekedeteinket, a művészi té­mákat, kifejezésmódokat, a míthoszok kelet­kezését — mindent, amit az egy ember vagy az emberiség lelke alkotott. És a tudományos cél mellett itt szövődött bele egy közvetlenül praktikus haszna: az idegbetegségek megisme­réséből így fejlődik ki az idegbetegségeknek új gyógyítása, amely az első okszerű gyó­gyítása ezeknek a szörnyen elterjedt, sokszor igen kínzó, nagyon hosszadalmas és igen-igen komoly betegségeknek. A pszichoanalízis ku­tatási metódusnak eddig is hasonlíthatatlanul termékenyebbnek bizonyult minden más lélek­tani kutatásnál — ideértve az idegbetegségek kutatását­ is — és most azon az úton­­van, hogy az idegbetegségeknek is minden másnál tökéletesebb s gyökeresebb gyógyítása fejlőd­jön belőle. Majd legközelebb megírom, hogyan.. _______VILÁG 1912. február 1­­3

Next