Világ, 1912. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1912-02-01 / 27. szám
/ Csütörtök / Pedagógiai szeminárium - Tanítók továbbképzése — Budapest, január 31. /Abban a nagy munkában, amelyet a főváros a közoktatás haladása érdekében kifejt, holnap megint nagy lépéssel jutunk előbb. Holnap délután fog megnyílni a fővárosban egy új intézmény, a pedagógiai szeminárium, hogy a fővárosi közoktatást a mainál sokkal magasabb színvonalúvá tegye. A kezdő tanítókat az iskolai oktatás munkájára is előkészíti, abba beleviszi, begyakorolja és őket minden irányban továbbképezi. A pedagógiai szeminárium eszméjét dr. Bárczy István polgármester vetette fel még akkor, amikortanácsosi minőségben a közoktatásügyi osztály vezetője volt. A több, mint tizenötéves terv szerint a pedagógiai szemináriumot az új fővárosi tanítóképző-intézettel kapcsolatban kellett volna megépíteni, illetve megszervezni. A tanítóképző-intézet azonban még eddig nem .ő nyerte el a kormányhatósági jóváhagyást és a fővárosnál azon kezdtek gondolkozni, mi módon lehetne megvalósítani a szemináriumot a tanítóképző nélkül. Dr. Veszey Ödön tett ekkor a tanács felszólítására előterjesztést ebben az ügyben és kifejtette, hogy 11 szeminárium megvalósítható teljesen függetlenül a tanítóképző felállításától. A tanács ehhez azelőterjesztéshez hozzájárult és a pedagógiai szeminárium a lehető legrövidebb idő alatt megvalósult. A szeminárium feladata az lesz, hogy módot és eszközöket nyújtson a fővárosi tanítóknak a maguk továbbképzésére, általános és szakműveltségük gyarapítására, a tudományos és pedagógiai munkával való behatóbb foglalkozásra. Az intézet tanfolyamai kétfélék lesznek: tudományos előadások és állandó tanfolyamok. A tudományos előadásokra minden tanító és tanítónő jelentkezhetik és az előadások közül tetszés szerint választhat. Etudományos előadások a tanítók továbbképzésére szolgálnak és igen magas nívójuak lesznek. Az előadók között szerepel dr. Alexander Bernát, dr. Pauer Imre, dr. Révész Géza, Ranschburg Pál, Fináczy Ernő, Ruffy Pál, Simonyi Zsigmond, Beöthy Zsolt, Riedl Frigyes, Cholnoky Jenő, Lyka Károly, Kacsóh Pongrác és még sokan a tudományos világ előkelőségei közül. Ezek a tanfolyamok olyan stílusúak, mint a szabad iskolák. Sokkal nagyobb fontosságúnak tartjuk a pedagógiai szeminárium második részét, az állandó továbbképző tanfolyamot, amelyet kezdő tanítók részére szerveztek. Ennek a tanfolyamnak a feladata valóban olyan, ami nagy, igen nagy hézagot pótol. Ezen a tanfolyamon a kezdő tanítókat előkészítik a valódi gyakorlati munkára. Arra a tanítóra, aki most a tanítóképzőből kikerül, a tanítói pályának — mondhatnék — legnehezebb része vár. A megbízott vagy helyettes tanító rendesen helyettesítéssel kezdi, vagyis folytatja egy neki teljesen idegen osztályban egy esetleg már huszharminc éve szolgáló tanító munkáját. Kezdő létére tehát ugyanazt a szolgálatot kel nyújtania, amit egy régi, gyakorlott tanerőnek. De a munkalegnehezebb része az, hogy a — mondjuk — megbetegedett tanító felépül, átveszi az osztályát és a helyettes a következő napon már ismét más osztályban, teljesen ismeretlen gyermekeket kénytelen tanítani. Talán akkor, mikor még gép volt a tanító, aki katedrája mögül autokrataként kormányozta a gyermekeket, ezt meg lehetett tenni; de ma, midőn a tanító munkájának legfontosabb része a gyermek megismerése, ezt a munkát előkészítés nélkül a tanító csakis rosszul teljesítheti. Azelőtt az új tanítókat az igazgató ismertette meg működési körükkel, de ma az iskola is nagyüzemmé lett, az igazgatók nagyrészt kizárólag adminisztrációs teendőkkel foglalkoznak, a tanítók begyakorlására tehát nincs idejük. A pedagógigas szeminárium ezt a hiánytakarja pótolni. A kezdők tanfolyamán kiváló szakemberek módszertani és pedagógiai előadásokat fognak tartani. A tanfolyam egy évig tart és rendes tanrend szerint működik. Délután elméleti előadások lesznek, délelőtt pedig a helyettesítéssel másutt el nem foglalt tanítók a tanfolyammal kapcsolatos gyakorló iskolában hospitálnak a tanfolyam vezetőjének felügyelete mellett. A közvetlenség modern követelményének megfelelőig, az állandó tanfolyamhoz laboratóriumokat is állítanak föl és pedig pedagógiai laboratóriumot, amelyben az iskolásgyermekek tanulmányozásával fognak foglalkozni a hallgatók, azonkívül lélektani és fizikai laboratóriumot. A nagyszabású intézmény céljairól és várható eredményeiről megkérdeztük Déri Ferenc fővárosi tanácsost, a közoktatási ügyosztály vezetőjét, aki a következőket mondotta: — A pedagógiai szeminárium célja, hogy a tanítóknak módot és alkalmat nyújtson a gyakorlati tanítás művészetének elsajátítására. Ne kelljen még eleinte sem kísérletezniük, hanem mikor tanítani kezdenek, legyenek teljesen képesek a tanításra. A fővárost az intézmény felállításánál az a szándék vezette, hogy iskolái elegendő és megfelelő személyzetet kapjanak. A tanfolyam hallgatói közé egyelőre a fővárosnál ideiglenesen már alkalmazott tanerőket vettek föl hallgatókul, de később olyanokat is föl fogunk vehetni, akik nincsenek a főváros szolgálatában. Dr. Weszely Ödön, a szeminárium igazgatója, a következőket mondotta a szemináiumról: — A szeminárium egyik célja, hogy a kezdő tanítókat bevezesse az iskolai gyakorlatba; a másik, hogy a régi tanítókat tájékoztassa a tudomány haladásáról. A főfeladat az, hogy új munkaterületek nyíljanak a tanítók számára és hogy azok a kulturális és tudományos munkába belekapcsolódhassanak. Ezek a nagy célok, amelyeknek szolgálatába a főváros új intézménye áll. A szeminárium előadásai ingyenesek, látogatói bizonyítványt is kapnak és így reméljük, hogy a főváros áldozatkészsége ismét közelebb hoz bennünket a modern, haladó, ideális közoktatás eléréséhez. A tanfolyam megnyitó ünnepe holnap délután lesz a Mária Terézia-téri elemi iskolában. A megnyitóbeszédet dr. Bárczy István polgármester mondja, a megnyitó előadásokat pedig Alexander Bernát és Imre Sándor tartják. gyan szégyeljük magunk előtt:ilyenkor álorcásan tér vissza, egészen ártatlan külsővel, úgy, hogy az öntudatunk se ismerjen rá. Például amikor a civilizált, egészséges ember nagyon haragszik és legbelül, ahol az immorális, szabad gyerekkor állati ösztöneit tartja bilincsben, gyilkolni szeretne, akkor a gyilkosságot még mindig utálja és dehogy is vallaná be, hogy valakinek a halála abban a pillanatban igen jól esne neki, de azért vasököllel fogja a sétapálcáját és jóleső kegyetlenséggel ütögeti le a bogáncsok fejét. A józan logikájú okos férfiú mosolyog erre a látványra, mert «ugyan mit vétettek neki a szegény bogáncsok?» A józan és okos férfiú azonban már megint nem tudja, hogy az ember nem logikus állat és hogy a haragos sétáló, aki nagy keserűségében is megelégszik a bogáncsok fejével, évezredes civilizációnak egész terhe alatt cselekszik. A civilizáció előtti ember és minden egészen kicsi gyerek gyilkolna, ha tudna, de a civilizáció már megtanított bennünket és megtanítja az ébredő öntudatú kisgyereket is arra, hogy a gyilkosság immorális dolog, a halál pedig a legnagyobb, soha jóvá nem tehető veszteség. Mire az egészséges, civilizált ember annyira tudja hasznát venni az erejének, hogy csakugyan tudna gyilkolni, addigra már régen a lelke legközepéig beásódott az ötödik parancsolat. És amikor megszólal a gyilkos ösztön, az öntudat egész morális ereje állja minden nagy érzésével és — tessék-lássék — logikával is az útját. Művel pedig a gyilkosságnak a gondolatát se tereszti be az öntudatunk, az ösztön úgy segít magán, ahogy tud: kiadja az erejét a bogáncsokon, vagy káromkodásban, vagy más ilyen módon. A tilalmas szándék így tér vissza egészen ártatlan képpel, ahogyan az öntudatunk beeresztheti. Gyerekkori erkölcstelen vágyaink is igy támadnak föl, szimbólumok formájában, vagy egyenesen, mint a gyilkossági bogáncsok példájában, vagy pedig megfordítva, — tudniillik úgy, hogy az öntudatunk még szimbolikusan se ereszti be, hanem folyvást tiltakozik ellene és mi addig védekezünk a kellemetlen gondolat ellen, míg végre kénytelenek vagyunk folyton az ellenkezőjét cselekedni. Például, ha a maszatolás gyerekkori kéjelgésére — amelynek igen mély gyökerei vannak a gyereklélekben — támad kedvünk, akkor ritkábban cselekszünk e szerint a titkos vágyunk szerint, inkább az ellenkezőjére fordítjuk a dolgot. A folyvást feltörekvő gondolattól nem tudunk szabadulni, hát gondolunk a byszatosságra, de csak úgy, amint civilizált ember gondolhat rá: félünk tőle és mindig mossuk a kezünket, ami nemcsak Pilátusnál szimbolikus cselekedet a bűntudat lemosására. Néha az öntudatlan vágy az öntudat megkerülésével tesz szert kielégülésre: az ügyeskezű ember egyszerre csak magára önti a spenótot, vagy nem figyel oda — mert az öntudatlan vágya elvonja a figyelmét — és szórakozottan megfogja a friss festést. A legtöbb ilyen «véletlenség» öntudatlan vágyak ravasz kielégülése. Hogy az öntudatlan vágyainknak legalább is túlnyomó nagy része szexuális vagy szexuális eredetű, azt kellemetlen elhinni, de a kutatás kíméletlenülbebizonyította. Ez a kettő, hogy az ösztönszerű vágyainknak azt a részét, amely a morális öntudatunknak kinos, az öntudatunk igy kilöki magából — és hogy ezek az öntudatunkon kívül azért tovább élnek bennünk és minden módon folyt vast igyekeznek kielégülni a cselekedeteinkben és minden olyan lelki vagy nemi működésünkben, amely kevésbbé vagy egyáltalában nem öntudatos: ez a pszichológia Freud-féle két alapvető igazsága. Hogy az öntudatlan vágyainkban az ősembernek egész zabolátlan szexualitása megvan és hogy a gyerek lelkiéletében ezek avágyak tudatosan — persze a gyerek fogalmai szerint való formában — élnek, az az ilyen kutatás közben szintén kiderült. Máskülönben is, meg ezeknek az általános igazságoknak a részleteiről is igen sok érdekes adatot hozott fölszínre az a módszer, amelylyel a lelki jelenségeket Freud és az iskolája vizsgálja s amelyet a pszichoanalízis nevén emlegetnek most már az egész világon. Ezek a vizsgálatok minden eddig ismeretes pszichológiánál sokkal mélyebben világítottak le a lelkünk csodálatos gépezetébe és azzal is többet adtak a többi lélektani kutatásoknál, hogy a lelki életnek nemcsak a jelenségeit, hanem a motívumait is megismertették velünk. És világosságot hoztak olyan lelki problémákba is, amilyenekhez eddig még közel se ért az okokat kereső kutatás. Meg is mutatták, hogy egyazon alaptörvények magyarázzák meg a lelki életünk valamennyi megnyilvánulását, a szenvedélyeinket, az álmainkat, az idegbetegségekben előforduló kényszerű gondolatokat és az elmebetegek egészen zavaros gondolatait, véletlen elszólásainkat, véletlen cselekedeteinket, a művészi témákat, kifejezésmódokat, a míthoszok keletkezését — mindent, amit az egy ember vagy az emberiség lelke alkotott. És a tudományos cél mellett itt szövődött bele egy közvetlenül praktikus haszna: az idegbetegségek megismeréséből így fejlődik ki az idegbetegségeknek új gyógyítása, amely az első okszerű gyógyítása ezeknek a szörnyen elterjedt, sokszor igen kínzó, nagyon hosszadalmas és igen-igen komoly betegségeknek. A pszichoanalízis kutatási metódusnak eddig is hasonlíthatatlanul termékenyebbnek bizonyult minden más lélektani kutatásnál — ideértve az idegbetegségek kutatását is — és most azon az útonvan, hogy az idegbetegségeknek is minden másnál tökéletesebb s gyökeresebb gyógyítása fejlődjön belőle. Majd legközelebb megírom, hogyan.. _______VILÁG 1912. február 13