Világosság, 1963. január-június (4. évfolyam, 1-6. szám)

1963 / 2. szám - Bartók, Kodály és a jezsuita magyar kultúra

112 rákényszerítsék. Elvégre Ady Endre is kivételesen nagy, sőt zseni volt minden dekadenciája mellett is. Vannak hazafias vagy vallási érte­lemben is megható sorai és költe­ményei, de ugyan kinek jutna eszébe Adyt válogatás nélkül az ifjúság kezébe odaadni? A helyzet semmivel sem másabb Bartók vagy Kodály esetében sem. Különösen az első, de sok tekintetben a másik is destruktív lélek, aki a leg­zseniálisabb muzsikán keresztül is ezt a kietlen, destruktív lelket érez­teti és viszi diadalra. Aki ezt muzsikájukban meg nem látja, az vagy naiv hihetetlen fokban, vagy nem őszinte! Nekünk semmi kifogá­sunk az ellen, ha felnőtt, értelmes emberek, akik kritikával tudnak élni, elveik fenntartása mellett is élvezik e két nagy muzsikust és hódolnak szellemüknek, de az ifjú­ságot, amelynek még nincs kritikai érzéke, ne nyomják pont a zenén keresztül és szinte hivatalos appará­tussal a legdestruktívabb vizekre. S még kevésbé vezessék az egyházi népéneket ebbe az irányba. Ez a rosszindulatú és bárdolatlan förmedvény természetesen nem maradhatott válasz nélkül. De­­mény János, a neves Bartók­­kutató a Zene­tudományi tanulmá­nyok tizedik kötetében közzé tette a cikk nyomán támadt hírlapi vita anyagát. Először Tóth Aladár, Bartók géniuszának egyik legrégibb értője és elemző kritikusa tiltakozott a jezsuita támadás ellen a Magyar­­ország július 15-i számában. „A zene magyar barátai . . . elfelej­tik, hogy olyan országban élnek, hol a zenei műveltség még ma, a magyar zene világraszóló diadalai­nak idején sem tartozik hozzá az általán­o­s műveltséghez. Mert csakis ezzel magyarázható, hogy jön egy cikkíró, ráüti a „destruktivitás” hírhedt bélyegét két legnagyobb szabású magyar szellemre és ezáltal már helyet is kap egy kultúrorgánum ha­sábjain... „Féltheti” a magyar egyházi nép­éneket attól a Kodálytól és Bartóktól, aki nélkül nem ismer­nénk a magyar nép éne­két! Ki akarja tiltani az iskolá­ból azt a Kodályt és Bartókot, aki a magyar népzene legcsodálatosabb dallamait vitte be az iskolába, eredeti dallamait azoknak a népdaloknak, népballadáknak, melyeknek szövege­iről annyi szépet és jót mondanak az irodalomtanár urak! Destruk­tívnak bélyegezheti azt a szellemet, mely a ma­gyar zenében felfedte a magyar nyelv édestest­vérét és leghatalmasabb fegyvertársát a nemzeti létünkért folytatott küzdelemben!... De a támadások nem fogják meg­akadályozni a tehetség és tudás győzelmét. A műveltség viruló szige­te diadalmaskodni fog a műveletlen­­ség óceánján . ..” A Népszava cikkíróját Bangha páterék glosszája azokra a táma­dásokra emlékeztette, amelyeket annak idején Rákosi Jenő intézett Ady destruktívnak mondott költé­szete ellen. „Itt nem a melódia és az atonalitás harcáról van szó. Többre megy ez a játék, feleim, ismerjük be, sokkal többre .. . Világnézeti alapon steri­lizálták a lírát, ... a neoklasszicitás béklyójába szorították a festést,. . . folytatják a törekvést, amely arra irányul, hogy a kinyalt és polírozott szobrok városává tegyék Budapes­tet, . . . ugyanúgy akarják most a zenével is .. . Bartók Béláé és részben Kodály Zoltáné az érdem, hogy a magyar zene forradalmi művészetté lett és az is maradt . . . Szükséges, hogy az egyetemes műveletlenség, dilettan­tizmus, álmagyarkodás, kuruc tehet­­ségtelenség, fajvédő és horogkeresztes önképzőköriség és dagadó frázisok korszakában legalább a zene terüle­tén tartsa meg diadalmas pozícióját az igazi művészet.” A Magyar Hírlapban Ignotus polemizált a jezsuita lappal. Föl­idézte egy régi kassai hangverseny emlékét, melynek idősebb közön­sége gúnyos nevetéssel fogadta Bartók muzsikáját, „ellenben tizenhárom-tizennégy éves kamasz fiúk és süldőlányok, akik a terem­ajtóban szorongva hallgatták, té­telről tételre lelkesebben, kihevül­­tebben s csillogóbb szemmel tap­solták meg”. „Mért kellene elfoj­tani az ifjúságban, amit az idők keltenek föl benne?” A Pesti Napló Molnár Antal zene­­akadémiai tanárt kérte fel : nyilat­kozzék, mi számít destruktívnak a zenében. „Gyakorlatilag nem az autonóm erkölcstan (etika) alapján szokták megítélni a művészet lélektani ele­meinek, velejáróinak erkölcsi érté­két, hanem az időszerű erkölcs, vagyis a társadalmi morál alap­­­ján . . . Tudvalévő, hogy a morál fővédnöke az állam, az állam végre­hajtó ereje pedig a hatalom. Hogy a morál milyen mértékben érvényesül, az elsősorban az állami hatalom ere­jétől függ . . . Tekintsük csupán a népi tájékozódás kérdését! Van társadalmi réteg, mely szerint morá­lis kötelesség fölkarolni az alsóbb nép szükségleteit; van viszont ezzel szemben olyan réteg, mely a népi szükségletek fölkarolását destruktív­nak tekinti. Nem kétséges, hogy mind Bartók, mind Kodály műveinek hatásában fontos mellék­­termékként jelentkezik az a morális hatás, melynek következtében a hall­gatóság rokonszenvet érez az alsóbb népi kultúra iránt. Aki tehát az ilyen rokonszenvet — ellenkező morális beállítottsága folytán — károsnak tekinti, az természetszerűen „destruk­tívnak” fogja bélyegezni Bartók és Kodály művészi hatását. De ez nem esztétikai, hanem morá­lis pártítélet.” A közvéleményt erősen érdeklő vitában Az Est megszólalásra bírta Kodályt is. A zeneszerző elmondotta, hogy Bangha Béla 1899-ben, a nagyszombati gimná­ziumban osztálytársa volt, de

Next