Világosság, 1963. január-június (4. évfolyam, 1-6. szám)
1963 / 2. szám - Bartók, Kodály és a jezsuita magyar kultúra
mint jezsuita magántanuló, nem látogatta az intézetet, s így sosem találkoztak. Ami a Magyar Kultúra polémiáját illeti: ,,Képtelen állításairól nincs szavam: hangulat ellen nincs argumentum. Fő kifogása, hogy még élünk, s az ifjúság szeret, mert szeretjük, s nem vár vele halálunkig. Megnyugtatom: nem tarthat már soká: túl vagyunk az ötvenen. Arra kérem Bangha pátert, soha nem látott jeles iskolatársamat: ha méltónak talál rá, imádkozzék könnyű halálomért.” Ezután a Magyar Kultúra válasza következett. Felháborítóan nyegle modorban kezdi : „Tulajdonképpen egy hanyag kézlegyintéssel kellene elintéznünk azt a dühödt acsarkodásban fogant, de szánalmas irkafirkát, ami a magyar sajtónak egy bizonyos, jellegzetesen ismerős és a keresztény magyarságtól mindig perhorreszkált részét a Bartók—Kodály-kultuszról írt Tollhegyünk kapcsán elöntötte. A Magyar Kultúra Bartók és Kodály tehetségét kétségbe nem vonta, csak az ellen tiltakozott, hogy darabjaikat minden válogatás nélkül az ifjúság közé vigyék és szinte hivatalos kurzussá tegyék. Hogy mi ebben a sérelem, hol van itt a sértés Bartók és Kodály zenéje ellen, megérteni nem tudjuk . . . Üzenjük tehát ezeknek a feleselgető és felháborodásukban nagyrészt értelmetlenül dadogó uraknak: az írásolvasás művészetét együtt tanítják az iskolákban; ha tehát valaki írni akar, először tanuljon meg olvasni” Ignotus békítgető szavait a válasz azzal hárítja el, hogy aki „világéletében a destrukció vezérhegedűse volt”, az csak hallgasson. Molnár Antal fejtegetését „együgyű”-nek nevezi, a tudós Tóth Aladárral szemben pedig ilyen minősíthetetlen hangot üt meg : „Egy Tóth Aladár nevű egyén a Magyarország hasábjain válaszolt a Magyar Kultúrának. Szerencse, hogy a szerkesztőség bevezette azzal, hogy ez az egyén „a magyar zenei élet külföldön is elismert nagy tekintélye”, mert másképp igazán azt kellett volna hinnünk, hogy valamelyik karzati hallgató, akit véletlenül szabadon engedtek. A színvonal, amelyen a cikk mozog, igazán karzati: így beszélhetnek egymás között azok a vőföslegények és masamódlányok, akik valami népművelési hangversenyen meghallgatnak egy klasszikust, s aztán másnap a pult mögött Vidák Jóska cigányzenéjéért rajongó szaktársaikat leintik, hogy»nem értenek a zenéhez«”. Végül pedig rászánták magukat álláspontjuk tüzetesebb kifejtésére. ..Destruktív a mai szóhasználat szerint az, aki szélsőbaloldali jellegű, nem épületes világnézetet vall, s tevékenységével rombol, ront, bomlaszt, zülleszt, mállaszt, durvít, piszkít azokon az erkölcsi értékeken, melyek a fennálló nemzeti s társadalmi rend pilléreit képezik. Destruktívnak tekintendő szerintünk az is, aki az Isten képmására teremtett emberi individuumnak a természetfölötti javak iránti veleszületett érdeklődését eltéríteni igyekszik, s rideg materializmust, kietlen kollektivizmust vagy meddő, cinikus, üres intellektualizmust próbál az emberbe beleoltani. Destruktív zene vagyis általában destruktív szellemű művészet tehát az, mely részben vagy egészben szellemi közösséget vállal az ilyen társadalomellenes ideológiákkal, gondolatbeli és társművészeti kapcsolataival tápot és tribünt ad az ilyesfajta eszmeáramlatoknak, s a közönség ízlését befolyásolva, a műélvezésen keresztül módot és lehetőséget nyújt egy destruktív mentalitás rokonszenvessé tételéhez. Destruktív művészetnek mondható eszerint az a művészet is, mely nem magasabbrendű, nemesen idealisztikus hevületből született, mely transzcendentális birodalmak felé való szárnyalás helyett megelégszik az alantasabb vagy tévútra lépett ösztönök és torz ízlések kielégítésével, mely nem akar mindent jobbá, szebbé, nemesebbé, boldogabbá tenni. Destruktív — mert lehangoló, kiábrándító, vigasztalan — az a művészet, mely tudatosan szabadkozik az ellen, hogy valamiféle oltárt építsen az ember lelkében, s nemcsak attól irtózik, hogy ezen az oltáron a hit, remény és szeretet lángját gyújtsa meg, hanem hátat fordít az örök Szép kultuszának, az etikailag is tiszta eszménynek. Feltétlenül destruktív művészet azután az, mely nem a nemzet egyeteméhez akar szólani, mely nem is óhajt résztvenni a népi közösség időszerű kultúrmunkájában, hanem egy részleges, a nemzettesttől elkülönülő s a nacionalista gondolattól egyformán elrugaszkodott proletár vagy hiperintellektuell csoportnak kiszolgálását szorgalmazza, s ilyenformán szembeszállva a nemzet, a társadalom kikristályosodott ízlésével, szellemével és világnézetével, inkább az Emberi Jogok Ligája progresszív nemzetközi társaságának, mint a nemzet egyetemének tetszését kívánja megnyerni.” E hírlapi polémia tanulsága máig elhat, mert rákényszerítette a klérust a nyílt színvallásra, annak kijelentésére, hogy az ifjúságot meg akarja óvni attól, hogy „a Csodálatos mandarinban vagy a Cantata Profanában lássa a magyar géniusz legigazibb és maradandó kifejezését”. Ez fájt tehát nekik, a Csodálatos mandarin forradalmi őszintesége az emberi dolgok tekintetében és a Cantata Profana minden „nacionalista gondolattól elrugaszkodott proletár” szelleme, az egész emberiséget illető magasztos szózata, mely arra int, hogy „csak tiszta forrásból, csak tiszta forrásból” merítsük elménk italát ; ezt, a bartóki muzsika és végakarat tiszta forrását kívánták elzárni a magyar ifjúság elől a jezsuiták! L. S. 113