Világosság, 1975. január-június (16. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám - Lukács József: Harminc esztendő a magyar valláskritika történetében
Dudith András — Rotterdami Erasmus nyomán — külföldön is a szellemi kultúra megújhodásáért küzdöttek. De a fejlődésnek az a megrekedése, amelyet az ellenreformáció, a reformáción belül a népi irányzatok elnyomása és a török hódoltság eredményeztek, a XVII. és XVIII. században már éreztette súlyos hatását: ez jut kifejezésre Arany Tamás, Karácsony, Tolnai Dali, Medgyesi keserves sorsában, a Descartes-követő Apáczai Cserének II. Rákóczi György által való üldöztetésében, vagy később a lélek halhatatlanságát tagadó Bessenyei pusztakovácsi magányában, sőt még a szabadgondolkodó Rousseaut követő Csokonai nyomorúságos életében és korai halálában is. Az ideológiai hanyatlás másik jeleként egyfajta mereven konzervatív és sokszor reakciós szellem áradt szét a katolikus egyház, de nem sokkal később a protestantizmus vezető köreiben is. Caraffa vérbíróságának eszméjét, a koldussá tétel, a katolizáció és elnémetesítés együttes programját persze lehetetlen volt teljesen keresztülvinni. Zrínyi Miklós és Rákóczi Ferenc szelleme holtukban-vereségükben is némi kompromisszumot kényszerített ki a magyar főnemesség és a Habsburg-ház között — a Máriának ajánlott Magyarország, a Habsburgok fején fénylő Szent Koronáról szóló doktrína ennek megnyilvánulásai. De tudjuk azt is, hogy ez az aulikus mentalitás milyen módon akadályozta Kossuth és Eötvös, Széchenyi és Berzeviczy reformtörekvéseinek érvényesülését, s hogyan játszott közre az 1848—49-es forradalom és szabadságharc elbukásában. Ott, ahol a nacionalizmus a polgári forradalom menetében elkülönült a vallásosságtól — mint például Franciaországban —, ahol a polgári szabadgondolkodás és a materializmus jelentős szerepet tölthetett be a forradalom előkészítésében, ez az osztályfrontok erőteljes tisztázódásának, a feudális és burzsoá erők polarizációjának, a hűbéri maradványokkal való leszámolásnak a kifejeződése is volt. Az a jellemző tény viszont, hogy Magyarországon a XIX. század első évtizedeiben Kantot csak jobbról bírálták, hogy az antiklerikalizmus nálunk szórványos maradt, hogy radikális polgári ideológia nem alakult ki, hogy Horárik János nem tudta kiadatni fő filozófiai művét — a polgári erők gyengeségét mutatja. A forradalmi erők demokratizmusának fejletlensége később hozzájárult a köznemesi liberalizmus felhígulásához és a kiegyezéshez. Ezzel azonban a Habsburg-házhoz való hűség és a hűbéri maradványokkal terhelt polgárosodás eszméinek olyan sajátos, eklektikus egysége kovácsolódott ki, amely a nemességnek az ország területén élő nemzetiségek feletti, Bécs által is szentesített uralmát hirdető közjogi nacionalizmusban jutott kifejezésre, majd később a „keresztényből nemzeti” gondolatkörben nyert megfogalmazást. Ez voltaképpen egészen a második világháború végéig fékezte az ideológiai tisztázódást. A XVIII. század tehát azért nem lehetett nálunk siècle de la lumière-jé, mert még nem volt polgárságunk, amely a feudális eszmevilággal nyíltan szembehelyezkedhetett volna, a XIX. század végén pedig azért nem jött létre erőteljes polgári radikalizmus, mert a magyarországi burzsoázia már nem mert erőteljesen szembeszállni az ország elmaradottságát konzerváló nemesi-félfeudális erőkkel. A dualizmus korszaka készen szállította az ideológiát a Horthy-reakció számára, s ez az ideológia „keresztény-nemzeti” maradt (valójában se nemzeti, se világnézeti értelemben keresztény nem volt), a száz évvel előttihez képest legfeljebb azzal a különbséggel, hogy most már a magyar protestantizmus is alkotó eleme lett ennek az eszmevilágnak. Ehhez hozzá kell tennünk: a társadalom ideológiája a XIX. század végéig nem tudott igazában filozófiává kristályosodni. Fejlődésünk ismeretes sajátossága, hogy a XIX. (és részben a XX.) század haladó eszméi az irodalom szférájában produkáltak igazán jelentős eredményeket. A magyar líra a világirodalom élvonalába tartozik, mind progresszív töltését, mind művészi színvonalát illetően — Petőfiről joggal mondta Lunacsarszkij, hogy a proletárirodalom elődei közül az ő csillaga világít a legfényesebben — de a filozófia néhány jelentős, de nem eredeti gondolkodótól (Erdélyi, Mentovich) eltekintve egészen a századfordulóig alig hozott eredményeket. (Sőt, megjegyezhető, hogy az ideológiai bátortalanság, amely az elmaradás kifejezője és forrása volt, a teológia és a vallásos filozófia szférájában is akadályozta meg az újabb keletű gondolatok beáramlását.) Olyan jellegzetesen polgári irányzatok, mint a pozitivizmus, nálunk nem igen rendelkeztek komolyabb világnézeti pátosszal, s inkább csak egyes szaktudományokra (jogelmélet, szociológia) hatottak. Amikor a francia — és rövidesen az orosz — politikai és kulturális fejlődés hatására a XX. század első évtizedében megpezsdül az irodalmi élet, Ady Endre fellépésével és a Nyugat megindulásával, a Társadalomtudományi Társaság és a Huszadik Század, a Szabadgondolkodók Egyesülete, majd a Galilei Kör létrejöttével végre erőteljes lendületvételt ígér a filozófiai fejlődés is. Nem véletlen azonban, hogy ez a fejlődés is elsősorban az esztétika területén hoz kiemelkedő eredményeket, és hogy mind a korabeli filozófia, mind a költészet vallásos-irracionalista vonásai még sokáig igen erőteljesek (lásd ebből a szempontból a fiatal Lukács György vallásos ateizmusát, Ady istenes verseit vagy Babits humanista katolicizmusát). Ahogyan Ady példája mutatja, jakobinizmus és materializmus nem tudnak egymásra találni, a munkásmozgalomban