Zalai Hírlap, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-11 / 109. szám

1985. május 11., szombat /JEpls : 7 m­iHlliurj Támogatás és viszonzás A színházi nívódíjak nyomában Tizenöt Zala­ megyei válla­lat, valamint az öt város taná­csa az 1983/84-es évadban ní­vódíjat alapított, amellyel öt éven keresztül — évenként egyszer — a színházi évadban kiemelkedő művészi teljesít­ményt nyújtó művészt, illetve művészeket jutalmazza. A ní­vódíj odaítélése a színház ve­zetése véleményének figye­lembevételével történik. A díj átadására az évadzáró társula­ti ülésen kerül sor, ahol a vál­lalat képviselteti magát. A nívódíjat adományozó vállalatok között van a Zala­egerszegi Ruhagyár is. Vajon milyen tényezők motiválták a vállalatot a nívódíj odaítélése­kor? Fitos Tiborné, a szakszerve­zeti bizottság politikai munka­társa tárgyilagosan fogalma­zott: — Az üzem ilyen formában tudja a kulturális és jóléti alapból támogatni a színházat — mondta. — Cserében azt várjuk a színháztól, hogy jó propagandával és szervező munkával megfelelő műsor­­politikával segítse színházba járásra mozgósítani a vállalat kollektíváját. Teremtsenek le­hetőséget a színház művészei­nek és a vállalat közösségei­nek időnkénti találkozására. — Ebből az elvárásból mit teljesített a színház? — Alexandr Gelman: Pré­mium, egy pé-bé ülés jegyző­könyve című darabját decem­ber 11-én bemutatta ingyen és bérmentesen a vállalat dolgo­zóinak. Az előadás nagy tet­szést aratott. Az előadás részt­vevői élvezték a darabot, egyes jeleneteket többször visszatapsoltak. A színházi kö­zönség nevelésében bizonyos, hogy nagy előnyei vannak, ha a színház eljön az üzembe. A darab közösségi élményként hat a dolgozókra, utána még sokáig beszélnek róla az üzem­ben és felkeltik a kíváncsiságot a színház más, kedvezőbb technikai körülmények között lezajló előadásai iránt.* — Nehéz feladat a színházi szervezés ? — Ebben az évben már va­lamivel könnyebb a dolgunk. Jobb a műsorpolitika, mint az előző években. A vállalat nyolcszáz szelvényt vásárolt, de a sikerdarabokra még így sem tudjuk mindig kielégíteni az igényt. Nagy sláger például az Imádok férjhez menni, a Szegény hekus esete a papa­gájjal, A kertész kutyája. Már kedvencek is vannak az üzem­ben: Egervári Klára, Rácz Ti­bor, Nemcsák Károly. Minden színészt, de őket különös sze­retettel várják a gyár­ dolgozói. Az­ Alumíniumipari Gép­gyárban Makovecz István mű­szaki igazgató-helyettes, a vállalat közművelődési bizott­ságának elnöke tájékoztat. — Az előévadtól kezdve megkülönböztetett figyelem­mel kísérjük a színház mun­káját — mondja Makovecz István. — Közönségszervezőnk minden előadást megtekintett. Volt néhány népszerűbb da­rab, amelyre dolgozóink szíve­sen elmentek. Ezért döntöt­tünk úgy a vállalat vezetőségé­vel, hogy két nívódíjat aján­lunk fel a színház támogatá­sára, amelyet Nádházy Péter és Katona András színművész­nek adtunk át. Visszonzásul november 7-e tiszteletére a mi szerelőcsarnokunkban mutat­ták be először a Prémium cí­mű darabot. Megkérdeztük a Hevesi Sán­dor Színház ügyvezető igazga­tóját és művészeti titkárát dr. Tucsni Andrást, hogy ez a kölcsönösségen alapuló nívódíj mit jelent a színház számára? — Ez a nemes gesztus Zala megye színházművészetének megalapozását, a megye és a város színházának társadalmi támogatását szolgálja, szerepe van a gazdaság és a művészet, a okosság és a színház kép­csőlátának erősítésében. — Ha jól értelmezem, ez afféle társadalmasított rend­szer akar lenni, amely a szín­házat mélyebben fűzi a város­hoz, megyéhez? — Feltétlenül. Az a nézőkö­zönség, aki szervezhető, az üzemen belül sokkal közelebb kerül a színház légköréhez azáltal, hogy mi megyünk ki a gyárakba, üzemekbe játszani. Ezt a jelenséget folytatni akar­juk a jövőben is, mert járható útnak bizonyult. Ebben az évadban mintegy 15 alkalom­mal játszottunk üzemekben a Prémiumot, amelyről bebizo­nyosodott, hogy üzemi közös­ségben sokkal jobban él, mint a színházban. De vajon mit tettek a nívó­díjért maguk a színészek? Áron László színművész így vélekedik erről. — Nagy meglepetés volt a számomra, amikor a Ganz-Má­­vag gyár vezetője átadta ne­kem a nívódíjat. Azt tudtuk bent a színházban, hogy Ruszt József különböző üzemekkel, vállalatokkal tárgyal. Hogy ez valóban létrejött, csodálatos dolog. — Ellátogatott ön az üzem­be azóta? — Eddig még nem volt al­kalmam, de ha hívnak, szíve­sen megyek verset mondani, társadalmi ünnepségeken köz­reműködni. Egervári Klára a Zala me­gyei Baromfifeldolgozó és Ér­tékesítő Vállalattól kapta a dí­jat — Csak hálás szívvel tudok visszagondolni az egerszegi közönségre, hogy a legnépsze­rűbb színészi kitüntetéssel ju­talmazott, a nívódíj még külön meglepetés volt a számomra — mondja a művésznő. Akik adták a nívódíjakat jó szívvel adták. Azt várják, hogy akik kapták, viszonozzák a gyár dolgozóinak jó színházi előadásokkal — és még ha ne­héz is időt szakítani a szemé­lyes találkozásokkal. Csak így lesz valóban kétoldalú a kap­csolat. Keresztes Szilvia Simon Endre: A nyár hírnöke Megjelent az új helyesírási szabályzat Mi változott helyesírásunkban? A társadalom és a nyelv alakulása, fejlődése folytán he­lyesírásunknak is módosulnia kell. Legutóbb 1954-ben vál­tozott a magyar helyesírás, amikor a Magyar Tudományos Akadémia közrebocsátotta a helyesírási szabályzat tizedik kiadását. Most több mint har­minc év múltán közzétette a magyar helyesírás szabályai című kézikönyv tizenegyedik kiadását, amelyet tízévi mun­kával készített el az MTA He­lyesírási Bizottsága. Régebben a helyesírási sza­bályzatokat a tudósoknak egy aránylag szűk csoportja állí­totta össze. Ma az MTA He­lyesírási Bizottságában a szak­embereken kívül az Akadémia elnöksége és mind a tíz osztá­lya részt vett benne, s ezen­kívül különféle intézmények és testületek is: a Művelődési Minisztérium, a Magyar Írók Szövetsége, a nyomdászok szakszervezete, a Magyar Új­­ságírók Országos Szövetsége stb. A könyv fejezeteinek és szó­tárának tervezetét a múlt években — határainkon innen és túl — sokan megismerhet­ték. Sokan véleményt nyilvá­níthattak róla! „Így lehetett a 11. kiadás — mint az előszó­ban olvashatjuk — az eddig legszélesebb körű demokrati­kus közmegegyezésen nyugvó rendszerezés, a Magyar Tudo­mányos Akadémiának a társa­dalom véleményét tekintetbe vevő állásfoglalása”. Az új szabályozás nem hoz lényeges változásokat helyes­írásunkban, de elő fogja se­gíteni, hogy jobban áttekint­sük helyesírásunk rendszerét, és könnyebben megtalálhas­suk a választ helyesírási kér­déseinkre. Szám szerint keve­sebb lett a szabály, (az eddigi 438 szabályzati pont helyett csak 299), és világosabb az el­rendezésük, a megfogalmazá­suk. A példatáruk is alapo­san fölfrissült, gazdagodott. Az egyes szabálypontokban több a magyarázat és a hasz­nos információ, s így a sza­bályzati rész — a kötet első harmada — az eddigi 74 ol­dalról 115 oldalra növekedett. Mi változott a szabályzati részben? Fontos változás, hogy a dz és dzs betű, amely eddig hiányzott a magyar gyerekek ábécéskönyvéből, most ábé­cénknek teljes jogú tagjává lé­pett elő. Ezután a sorvégi szó­­elvá­lasztáskor mindig egyben kell tartani őket, éppen úgy, mint a többi kétjegyű betűket (cs, gy, ly, ny, sz, ty, zs). Amint például a kocsi szó elválasztá­sa nem lehet koc­si, csak ko­csi, úgy a bodza és a mened­zser szóé sem lehet bod­za, és mened­zser, hanem csak bo­dza, és mene­dzser. Akinek ez furcsa, gondoljon arra, hogy c hangunknak a dz, a cs-nek pe­dig a dzs a hangtani (zöngés) párja, méltó hát, hogy a betű­jük is „egyenjogú” betűje le­gyen végre a magar helyes­írásnak. A hagyományos ly betűnk természetesen továbbra is megmaradt. Igaz, hogy a neki megfelelő eredeti hang ma már nem él köznyelvünkben, de gondoljunk csak arra, mi­lyen különös lenne az írásunk, ha például Vörösmarty Szóza­tának e mondatát: Ez a föld, melyen annyiszor­­ apáid vére folyt — a két kérdéses helyen j-vel írnánk át (menjen, fojt.) Új fejezet a könyvben ,,Az egyszerűsítő írásmód” (ilyen az előző kiadásban nem volt), s az eddiginél sokkal jobb, sokkal részletezőbb lett ,,A kü­­lönírás és az egybeírás". ..A tulajdonnevek írása” és „Az írásjelek" című fejezet. A tu­lajdonnevek fejezetében a csillagnevek, a márkanevek, a kitüntetések és a díjak neve, illetőleg ezeknek a helyesírása — újdonság. Az intézményne­vek és a címek írása eddig is szabályozva volt, de ez most egyszerűbb, s így könnyebb lett. Mi változott a szótári részben ? Alaposan felfrissült és gaz­dagodott a kiadvány szótári része, amely a korábbi 177 ol­dalról 249 oldal terjedelműre bővült. Kitűnő újítás, hogy ál­talában nemcsak azt mutatja meg, mit hogyan kell írnunk, hanem többnyire a megfelelő szabályzati pontra is utal. Egy példa a sok közül: „me­gyei tanács, Hajdu-Bihar Me­gyei Tanács 187”. Már az itte­ni írásmódból is kitűnik, hogy a megyei , tanácsok nevét köznévként kis kezdőbetűkkel írjuk, tulajdonnévként pedig most már minden tagjukban nagy kezdőbetűkkel. A szám (187.) a megfelelő szabályzati pontra utal, s ott részletesebb információt és további példá­kat is találunk: Zala Megye Tanácsa, illetve Zala Megyei Tanács. A hidak nevét ezután általá­ban ugyanúgy írjuk, mint az utcák, utak nevét, vagyis nem­ kötőjellel, hanem külön: Pető­fi híd, Szabadság híd. Kötőjel csak akkor kell, ha a híd név­telen, és csak azt akarjuk megjelölni, hogy minek a híd­ja: Dun­a-híd, Maros-híd. És egy harmadik módon, szoro­san egybeírjuk a budapesti Lánchíd nevét, mert ebben az esetben a híd típusát jelölő szóból lett tulajdonnév. Ez a háromféleség jól érzékelteti, hogy új szabálykönyvünknek mennyire dialektikus a szem­léletmódja. Az írásmódunk nem lehet „dogmatikus”,, „szellemellenzős”, hanem min­dig függ annak az értelmezé­sétől, amiről írunk. A megváltozott helyesírású szavakból és szókapcsolatok­­ból most csak néhány példát említek. Ezután kis kezdőbe­tűkkel írjuk minden történel­mi esemény, tehát a nagy ok­tóberi szocialista forradalom és a nagy honvédő háború ne­vét is. Egybeírjuk: intézőbi­zottság, szerkesztőbizottság. Hosszú magánhangzás lett a hívő és zsűri szó. Különbséget teszünk a Bük község és a Bükk-hegység nevének írásá­ban a­kkor is, ha -vel rag já­rul hozzájuk: Bükkel, de a Bükk-kel. A magyar helyesírás szabá­lyai című könyv tizenegyedik kiadása egyelőre 113 ezer pél­dányban jelent meg. Dr. Pásztor Emil Zala megye történe­­tírója Holub József emlékezete . 1885. április 4-én Alsókubin­­ban született Zala megye tör­ténetírásának kiemelkedő alakja, Holub József. Sze­kszár­­don gyerekeskedett, Budapes­ten volt múzeológus — a Nem­zeti Múzeum levéltári osztá­lyán dolgozott — mígnem 1923-ban Pécsre költözött. Ott kapott ugyanis tanári állást, a pécsi tudományegyetem ma­gyar történeti tanszékén. Mintegy másfél évtized után pedig elfoglalta a magyar jog­­történeti tanszék katedráját, és nyugdíjazásáig ott is ma­radt. Soha nem lakott Zala megyében, sőt állása sem kö­tötte ide. Mégis a magunké­nak vállalhatjuk, hiszen úttö­rő munkássága máig funda­mentuma megyénk történet­­írásának. Még a Nemzeti Mú­zeumban dolgozott, mikor a Monográfia Bizottság felkéré­sére foglalkozni kezdett a me­gye történetének megírásával. Addig az időig ebben a témá­ban szinte semmilyen komoly tudományos eredmény nem született, leszámítva a Nagy Imre—Vég­helyi Dezső—Römer Flóris által kiadott oklevél­­gyűjteményt. Bátorfi Lajos Nagykanizsán kiadott „Ada­tok Zala megye történetéhez" c. időszaki kiadványa hemzseg a dilettáns „történészek” dol­gozataitól, de a később megje­lenő évkönyvek, almanachok tanulmányai sem igen ütik meg a mértéket. Holub hihe­tetlen precizitással látott műn­khöz: nem kisebb célt tűzött maga elé, minthogy átvizsgál­jon minden magyar középkori oklevelet, és kiszűrje belőlük a Zalára vonatkozó adatokat. A magyarországi levéltárakon kívül dolgozott a bécsi, gráci, zágrábi levéltárban is. Menet közben publikált is az anyag­ból, (pl. 1916-ban a Földrajzi, Közleményekben Zala megye középkori határairól), de a nagy mű első — és sajnos mindmáig egyetlen­­ kötete csak húszévi szorgos gyűjtés után, 1929-ben jelent meg, a vármegye költségén, csaknem 500 oldalon. A mintegy 100 000 oklevél átböngészése nem volt haszontalan: Holubnak sike­rült hiteles képet rajzolnia a vármegye kialakulásáról, kö­zépkori kiterjedéséről, a ki­rályi és a nemesi megye, vala­mint az egyházi szervezet köz­igazgatásáról. Kimutatta, hogy a Göcsej valamikor határőrvi­dék volt (az Őrséghez hasonló­an), s annak ellenére, hogy el­vesztette gyepűőrző funkció­ját, a kiváltság nem veszett el, hiszen a kisnemesi falvak la­kói az egykori határőrök le­származottai. Kötetének végén a vármegye tisztségviselőinek (főispán, alispán, szolgabiró) névsorát közli időrendben, 1526-ig bezárólag. A harmincas évek közepére elkészült a második kötet kézi­rata is, az úgynevezett község­soros rész. Ez a Zala megyei helységek történetét tartal­mazza, a török időkig. Hatal­mas munka, gépelt példánya 7 vaskos kötetet tesz ki. Minden valaha létezett (és oklevélben említett) helységet feldolgo­zott benne — a szócikk végén megadja az okleveleket is, ahonnan adatait vette. Fájda­lom, de ez a mű kéziratban maradt; előbb a háború vitte el a rá valót, majd az újjáépí­tés. Az ötvenes évek sem ked­veztek a kiadásnak, főleg miután a szerzőt 1953-ban, nem egészen jószántából, nyugdíjazták, bár munkaked­ve teljében volt. Folytatta is kutatásait, több tanulmányt tett közzé: Zala megye közép­kori bortermeléséről, Zala­egerszeg régi pecséteiről (a Göcseji Múzeum évkönyvé­ben). Utolsó művének kiadá­sát — ez Zala megye közép­kori vízrajzáról, malmairól és halászó helyeiről szól — már nem érte meg. Természetesen nem csak megyénk történetével foglal­kozott, mint jogtörténész, ki­váló tanulmányokat tett köz­zé a magyar magánjog törté­netéből, sőt könyvet is írt a magyar rendiség szervezeté­ről. Sokat foglalkozott Is­­vánffy Miklóssal, a jeles XVII. századi történetíróval is. Nevét külföldön is jól is­merték, 1962-ben bekövetke­zett halála után a francia jog­­történeti folyóirat nekrológ­ban búcsúzott tőle. Nekünk persze a megye történetével foglalkozó művei a legfonto­sabbak. Kutatók generációi nőttek fel munkáin, alapvető kutatásai nélkül nemigen lé­tezhetne a Zala megyei törté­netírás. Tisztelettel emléke­zünk meg róla és csak megis­mételni tudjuk dr. Degré Ala­jos több, mint másfél évtizede tett kijelentését: „Igazán mél­tányos volna, ha napról nap­ra növekvő megyeszékhelyünk egyik utcája az ő nevét visel­né”. Kiss Gábor Tandori Dezső: Közzétevések avagy: Költészet átalakul — de mi volt? Mi volt a költészet, azt kellene tudni, mielőtt átalaku­lásáról beszélünk! Mi volt a tegnapi alkonyat, mi volt az éjszaka, ugyan mit töprengenek ezen, ha legalább jól-rosz­­szul sikerül fölkászálódnom hajnalban, valami munkavég­zésre! Nekilátok a mesterséges fényben, és minden nagyké­pűség nélkül érzem, társaim vannak ebben, ismeretlenek, messze mást csinálnak, másképp örülnek meg hirtelen va­lami részletnek, másképp káromkodják el magukat, más­képp vétik el a mozdulatot, mást helyesbítenek, másképp alakulnak, mondjuk át... de hogy ,,a költészet”? Hajnalban ki áll neki erről töprengeni. És mégis, mindenki végül csak azzal kezdi, hogy a dol­gán töpreng, nevezhetjük magát ezt a működést „hajnalnak” igen, mert olyan ez, mint maga az idő, az elgondolkodás a látszólag legtermészetesebb adottságokon, az még semmi az csak kitöltendő lehetőség, elrontható űrlap, és ezek csak ha­sonlatok; hát a költészet sosem volt hasonlat, mindig valami valóságos, az volt a költészet, már eleve megvolt, mint a kőről mondják, hogy benne a kifaragandó, vagy a szótárban, mit mondjak, minden szó, a nyelvtanban minden kapcsolat esélye... megint ott tartunk, ahol nem érdemes. Mit érdemes csinálni, mit lehet így, pontosan és mégis kérdezetlenül jól megtenni, függetlenül az eredmény belát­ható hasznától, fölmentve az önzetlenség vagy „jutány” em­legetésének belső kényszerétől, ami ideges vakaródzás — ilyen kérdésekkel már, főként ha a néma hajnali tevékeny­ség közepette tesszük föl vagy hallgatjuk el őket, már kö­zelebb jutunk ahhoz, hogy mi is az, amit aztán a hétköznap­nak vagy ünnepnek, költészetnek vagy gondolkodásnak, tar­talomnak vagy formának, tegnapnak vagy mának nevezünk, és ami folyton átalakul, s ... „nem tudni miből!”

Next