Zalai Hírlap, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-11 / 109. szám
1985. május 11., szombat /JEpls : 7 miHlliurj Támogatás és viszonzás A színházi nívódíjak nyomában Tizenöt Zala megyei vállalat, valamint az öt város tanácsa az 1983/84-es évadban nívódíjat alapított, amellyel öt éven keresztül — évenként egyszer — a színházi évadban kiemelkedő művészi teljesítményt nyújtó művészt, illetve művészeket jutalmazza. A nívódíj odaítélése a színház vezetése véleményének figyelembevételével történik. A díj átadására az évadzáró társulati ülésen kerül sor, ahol a vállalat képviselteti magát. A nívódíjat adományozó vállalatok között van a Zalaegerszegi Ruhagyár is. Vajon milyen tényezők motiválták a vállalatot a nívódíj odaítélésekor? Fitos Tiborné, a szakszervezeti bizottság politikai munkatársa tárgyilagosan fogalmazott: — Az üzem ilyen formában tudja a kulturális és jóléti alapból támogatni a színházat — mondta. — Cserében azt várjuk a színháztól, hogy jó propagandával és szervező munkával megfelelő műsorpolitikával segítse színházba járásra mozgósítani a vállalat kollektíváját. Teremtsenek lehetőséget a színház művészeinek és a vállalat közösségeinek időnkénti találkozására. — Ebből az elvárásból mit teljesített a színház? — Alexandr Gelman: Prémium, egy pé-bé ülés jegyzőkönyve című darabját december 11-én bemutatta ingyen és bérmentesen a vállalat dolgozóinak. Az előadás nagy tetszést aratott. Az előadás résztvevői élvezték a darabot, egyes jeleneteket többször visszatapsoltak. A színházi közönség nevelésében bizonyos, hogy nagy előnyei vannak, ha a színház eljön az üzembe. A darab közösségi élményként hat a dolgozókra, utána még sokáig beszélnek róla az üzemben és felkeltik a kíváncsiságot a színház más, kedvezőbb technikai körülmények között lezajló előadásai iránt.* — Nehéz feladat a színházi szervezés ? — Ebben az évben már valamivel könnyebb a dolgunk. Jobb a műsorpolitika, mint az előző években. A vállalat nyolcszáz szelvényt vásárolt, de a sikerdarabokra még így sem tudjuk mindig kielégíteni az igényt. Nagy sláger például az Imádok férjhez menni, a Szegény hekus esete a papagájjal, A kertész kutyája. Már kedvencek is vannak az üzemben: Egervári Klára, Rácz Tibor, Nemcsák Károly. Minden színészt, de őket különös szeretettel várják a gyár dolgozói. Az Alumíniumipari Gépgyárban Makovecz István műszaki igazgató-helyettes, a vállalat közművelődési bizottságának elnöke tájékoztat. — Az előévadtól kezdve megkülönböztetett figyelemmel kísérjük a színház munkáját — mondja Makovecz István. — Közönségszervezőnk minden előadást megtekintett. Volt néhány népszerűbb darab, amelyre dolgozóink szívesen elmentek. Ezért döntöttünk úgy a vállalat vezetőségével, hogy két nívódíjat ajánlunk fel a színház támogatására, amelyet Nádházy Péter és Katona András színművésznek adtunk át. Visszonzásul november 7-e tiszteletére a mi szerelőcsarnokunkban mutatták be először a Prémium című darabot. Megkérdeztük a Hevesi Sándor Színház ügyvezető igazgatóját és művészeti titkárát dr. Tucsni Andrást, hogy ez a kölcsönösségen alapuló nívódíj mit jelent a színház számára? — Ez a nemes gesztus Zala megye színházművészetének megalapozását, a megye és a város színházának társadalmi támogatását szolgálja, szerepe van a gazdaság és a művészet, a okosság és a színház képcsőlátának erősítésében. — Ha jól értelmezem, ez afféle társadalmasított rendszer akar lenni, amely a színházat mélyebben fűzi a városhoz, megyéhez? — Feltétlenül. Az a nézőközönség, aki szervezhető, az üzemen belül sokkal közelebb kerül a színház légköréhez azáltal, hogy mi megyünk ki a gyárakba, üzemekbe játszani. Ezt a jelenséget folytatni akarjuk a jövőben is, mert járható útnak bizonyult. Ebben az évadban mintegy 15 alkalommal játszottunk üzemekben a Prémiumot, amelyről bebizonyosodott, hogy üzemi közösségben sokkal jobban él, mint a színházban. De vajon mit tettek a nívódíjért maguk a színészek? Áron László színművész így vélekedik erről. — Nagy meglepetés volt a számomra, amikor a Ganz-Mávag gyár vezetője átadta nekem a nívódíjat. Azt tudtuk bent a színházban, hogy Ruszt József különböző üzemekkel, vállalatokkal tárgyal. Hogy ez valóban létrejött, csodálatos dolog. — Ellátogatott ön az üzembe azóta? — Eddig még nem volt alkalmam, de ha hívnak, szívesen megyek verset mondani, társadalmi ünnepségeken közreműködni. Egervári Klára a Zala megyei Baromfifeldolgozó és Értékesítő Vállalattól kapta a díjat — Csak hálás szívvel tudok visszagondolni az egerszegi közönségre, hogy a legnépszerűbb színészi kitüntetéssel jutalmazott, a nívódíj még külön meglepetés volt a számomra — mondja a művésznő. Akik adták a nívódíjakat jó szívvel adták. Azt várják, hogy akik kapták, viszonozzák a gyár dolgozóinak jó színházi előadásokkal — és még ha nehéz is időt szakítani a személyes találkozásokkal. Csak így lesz valóban kétoldalú a kapcsolat. Keresztes Szilvia Simon Endre: A nyár hírnöke Megjelent az új helyesírási szabályzat Mi változott helyesírásunkban? A társadalom és a nyelv alakulása, fejlődése folytán helyesírásunknak is módosulnia kell. Legutóbb 1954-ben változott a magyar helyesírás, amikor a Magyar Tudományos Akadémia közrebocsátotta a helyesírási szabályzat tizedik kiadását. Most több mint harminc év múltán közzétette a magyar helyesírás szabályai című kézikönyv tizenegyedik kiadását, amelyet tízévi munkával készített el az MTA Helyesírási Bizottsága. Régebben a helyesírási szabályzatokat a tudósoknak egy aránylag szűk csoportja állította össze. Ma az MTA Helyesírási Bizottságában a szakembereken kívül az Akadémia elnöksége és mind a tíz osztálya részt vett benne, s ezenkívül különféle intézmények és testületek is: a Művelődési Minisztérium, a Magyar Írók Szövetsége, a nyomdászok szakszervezete, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége stb. A könyv fejezeteinek és szótárának tervezetét a múlt években — határainkon innen és túl — sokan megismerhették. Sokan véleményt nyilváníthattak róla! „Így lehetett a 11. kiadás — mint az előszóban olvashatjuk — az eddig legszélesebb körű demokratikus közmegegyezésen nyugvó rendszerezés, a Magyar Tudományos Akadémiának a társadalom véleményét tekintetbe vevő állásfoglalása”. Az új szabályozás nem hoz lényeges változásokat helyesírásunkban, de elő fogja segíteni, hogy jobban áttekintsük helyesírásunk rendszerét, és könnyebben megtalálhassuk a választ helyesírási kérdéseinkre. Szám szerint kevesebb lett a szabály, (az eddigi 438 szabályzati pont helyett csak 299), és világosabb az elrendezésük, a megfogalmazásuk. A példatáruk is alaposan fölfrissült, gazdagodott. Az egyes szabálypontokban több a magyarázat és a hasznos információ, s így a szabályzati rész — a kötet első harmada — az eddigi 74 oldalról 115 oldalra növekedett. Mi változott a szabályzati részben? Fontos változás, hogy a dz és dzs betű, amely eddig hiányzott a magyar gyerekek ábécéskönyvéből, most ábécénknek teljes jogú tagjává lépett elő. Ezután a sorvégi szóelválasztáskor mindig egyben kell tartani őket, éppen úgy, mint a többi kétjegyű betűket (cs, gy, ly, ny, sz, ty, zs). Amint például a kocsi szó elválasztása nem lehet kocsi, csak kocsi, úgy a bodza és a menedzser szóé sem lehet bodza, és menedzser, hanem csak bodza, és menedzser. Akinek ez furcsa, gondoljon arra, hogy c hangunknak a dz, a cs-nek pedig a dzs a hangtani (zöngés) párja, méltó hát, hogy a betűjük is „egyenjogú” betűje legyen végre a magar helyesírásnak. A hagyományos ly betűnk természetesen továbbra is megmaradt. Igaz, hogy a neki megfelelő eredeti hang ma már nem él köznyelvünkben, de gondoljunk csak arra, milyen különös lenne az írásunk, ha például Vörösmarty Szózatának e mondatát: Ez a föld, melyen annyiszor apáid vére folyt — a két kérdéses helyen j-vel írnánk át (menjen, fojt.) Új fejezet a könyvben ,,Az egyszerűsítő írásmód” (ilyen az előző kiadásban nem volt), s az eddiginél sokkal jobb, sokkal részletezőbb lett ,,A különírás és az egybeírás". ..A tulajdonnevek írása” és „Az írásjelek" című fejezet. A tulajdonnevek fejezetében a csillagnevek, a márkanevek, a kitüntetések és a díjak neve, illetőleg ezeknek a helyesírása — újdonság. Az intézménynevek és a címek írása eddig is szabályozva volt, de ez most egyszerűbb, s így könnyebb lett. Mi változott a szótári részben ? Alaposan felfrissült és gazdagodott a kiadvány szótári része, amely a korábbi 177 oldalról 249 oldal terjedelműre bővült. Kitűnő újítás, hogy általában nemcsak azt mutatja meg, mit hogyan kell írnunk, hanem többnyire a megfelelő szabályzati pontra is utal. Egy példa a sok közül: „megyei tanács, Hajdu-Bihar Megyei Tanács 187”. Már az itteni írásmódból is kitűnik, hogy a megyei , tanácsok nevét köznévként kis kezdőbetűkkel írjuk, tulajdonnévként pedig most már minden tagjukban nagy kezdőbetűkkel. A szám (187.) a megfelelő szabályzati pontra utal, s ott részletesebb információt és további példákat is találunk: Zala Megye Tanácsa, illetve Zala Megyei Tanács. A hidak nevét ezután általában ugyanúgy írjuk, mint az utcák, utak nevét, vagyis nem kötőjellel, hanem külön: Petőfi híd, Szabadság híd. Kötőjel csak akkor kell, ha a híd névtelen, és csak azt akarjuk megjelölni, hogy minek a hídja: Duna-híd, Maros-híd. És egy harmadik módon, szorosan egybeírjuk a budapesti Lánchíd nevét, mert ebben az esetben a híd típusát jelölő szóból lett tulajdonnév. Ez a háromféleség jól érzékelteti, hogy új szabálykönyvünknek mennyire dialektikus a szemléletmódja. Az írásmódunk nem lehet „dogmatikus”,, „szellemellenzős”, hanem mindig függ annak az értelmezésétől, amiről írunk. A megváltozott helyesírású szavakból és szókapcsolatokból most csak néhány példát említek. Ezután kis kezdőbetűkkel írjuk minden történelmi esemény, tehát a nagy októberi szocialista forradalom és a nagy honvédő háború nevét is. Egybeírjuk: intézőbizottság, szerkesztőbizottság. Hosszú magánhangzás lett a hívő és zsűri szó. Különbséget teszünk a Bük község és a Bükk-hegység nevének írásában akkor is, ha -vel rag járul hozzájuk: Bükkel, de a Bükk-kel. A magyar helyesírás szabályai című könyv tizenegyedik kiadása egyelőre 113 ezer példányban jelent meg. Dr. Pásztor Emil Zala megye történetírója Holub József emlékezete . 1885. április 4-én Alsókubinban született Zala megye történetírásának kiemelkedő alakja, Holub József. Szekszárdon gyerekeskedett, Budapesten volt múzeológus — a Nemzeti Múzeum levéltári osztályán dolgozott — mígnem 1923-ban Pécsre költözött. Ott kapott ugyanis tanári állást, a pécsi tudományegyetem magyar történeti tanszékén. Mintegy másfél évtized után pedig elfoglalta a magyar jogtörténeti tanszék katedráját, és nyugdíjazásáig ott is maradt. Soha nem lakott Zala megyében, sőt állása sem kötötte ide. Mégis a magunkénak vállalhatjuk, hiszen úttörő munkássága máig fundamentuma megyénk történetírásának. Még a Nemzeti Múzeumban dolgozott, mikor a Monográfia Bizottság felkérésére foglalkozni kezdett a megye történetének megírásával. Addig az időig ebben a témában szinte semmilyen komoly tudományos eredmény nem született, leszámítva a Nagy Imre—Véghelyi Dezső—Römer Flóris által kiadott oklevélgyűjteményt. Bátorfi Lajos Nagykanizsán kiadott „Adatok Zala megye történetéhez" c. időszaki kiadványa hemzseg a dilettáns „történészek” dolgozataitól, de a később megjelenő évkönyvek, almanachok tanulmányai sem igen ütik meg a mértéket. Holub hihetetlen precizitással látott műnkhöz: nem kisebb célt tűzött maga elé, minthogy átvizsgáljon minden magyar középkori oklevelet, és kiszűrje belőlük a Zalára vonatkozó adatokat. A magyarországi levéltárakon kívül dolgozott a bécsi, gráci, zágrábi levéltárban is. Menet közben publikált is az anyagból, (pl. 1916-ban a Földrajzi, Közleményekben Zala megye középkori határairól), de a nagy mű első — és sajnos mindmáig egyetlen kötete csak húszévi szorgos gyűjtés után, 1929-ben jelent meg, a vármegye költségén, csaknem 500 oldalon. A mintegy 100 000 oklevél átböngészése nem volt haszontalan: Holubnak sikerült hiteles képet rajzolnia a vármegye kialakulásáról, középkori kiterjedéséről, a királyi és a nemesi megye, valamint az egyházi szervezet közigazgatásáról. Kimutatta, hogy a Göcsej valamikor határőrvidék volt (az Őrséghez hasonlóan), s annak ellenére, hogy elvesztette gyepűőrző funkcióját, a kiváltság nem veszett el, hiszen a kisnemesi falvak lakói az egykori határőrök leszármazottai. Kötetének végén a vármegye tisztségviselőinek (főispán, alispán, szolgabiró) névsorát közli időrendben, 1526-ig bezárólag. A harmincas évek közepére elkészült a második kötet kézirata is, az úgynevezett községsoros rész. Ez a Zala megyei helységek történetét tartalmazza, a török időkig. Hatalmas munka, gépelt példánya 7 vaskos kötetet tesz ki. Minden valaha létezett (és oklevélben említett) helységet feldolgozott benne — a szócikk végén megadja az okleveleket is, ahonnan adatait vette. Fájdalom, de ez a mű kéziratban maradt; előbb a háború vitte el a rá valót, majd az újjáépítés. Az ötvenes évek sem kedveztek a kiadásnak, főleg miután a szerzőt 1953-ban, nem egészen jószántából, nyugdíjazták, bár munkakedve teljében volt. Folytatta is kutatásait, több tanulmányt tett közzé: Zala megye középkori bortermeléséről, Zalaegerszeg régi pecséteiről (a Göcseji Múzeum évkönyvében). Utolsó művének kiadását — ez Zala megye középkori vízrajzáról, malmairól és halászó helyeiről szól — már nem érte meg. Természetesen nem csak megyénk történetével foglalkozott, mint jogtörténész, kiváló tanulmányokat tett közzé a magyar magánjog történetéből, sőt könyvet is írt a magyar rendiség szervezetéről. Sokat foglalkozott Isvánffy Miklóssal, a jeles XVII. századi történetíróval is. Nevét külföldön is jól ismerték, 1962-ben bekövetkezett halála után a francia jogtörténeti folyóirat nekrológban búcsúzott tőle. Nekünk persze a megye történetével foglalkozó művei a legfontosabbak. Kutatók generációi nőttek fel munkáin, alapvető kutatásai nélkül nemigen létezhetne a Zala megyei történetírás. Tisztelettel emlékezünk meg róla és csak megismételni tudjuk dr. Degré Alajos több, mint másfél évtizede tett kijelentését: „Igazán méltányos volna, ha napról napra növekvő megyeszékhelyünk egyik utcája az ő nevét viselné”. Kiss Gábor Tandori Dezső: Közzétevések avagy: Költészet átalakul — de mi volt? Mi volt a költészet, azt kellene tudni, mielőtt átalakulásáról beszélünk! Mi volt a tegnapi alkonyat, mi volt az éjszaka, ugyan mit töprengenek ezen, ha legalább jól-roszszul sikerül fölkászálódnom hajnalban, valami munkavégzésre! Nekilátok a mesterséges fényben, és minden nagyképűség nélkül érzem, társaim vannak ebben, ismeretlenek, messze mást csinálnak, másképp örülnek meg hirtelen valami részletnek, másképp káromkodják el magukat, másképp vétik el a mozdulatot, mást helyesbítenek, másképp alakulnak, mondjuk át... de hogy ,,a költészet”? Hajnalban ki áll neki erről töprengeni. És mégis, mindenki végül csak azzal kezdi, hogy a dolgán töpreng, nevezhetjük magát ezt a működést „hajnalnak” igen, mert olyan ez, mint maga az idő, az elgondolkodás a látszólag legtermészetesebb adottságokon, az még semmi az csak kitöltendő lehetőség, elrontható űrlap, és ezek csak hasonlatok; hát a költészet sosem volt hasonlat, mindig valami valóságos, az volt a költészet, már eleve megvolt, mint a kőről mondják, hogy benne a kifaragandó, vagy a szótárban, mit mondjak, minden szó, a nyelvtanban minden kapcsolat esélye... megint ott tartunk, ahol nem érdemes. Mit érdemes csinálni, mit lehet így, pontosan és mégis kérdezetlenül jól megtenni, függetlenül az eredmény belátható hasznától, fölmentve az önzetlenség vagy „jutány” emlegetésének belső kényszerétől, ami ideges vakaródzás — ilyen kérdésekkel már, főként ha a néma hajnali tevékenység közepette tesszük föl vagy hallgatjuk el őket, már közelebb jutunk ahhoz, hogy mi is az, amit aztán a hétköznapnak vagy ünnepnek, költészetnek vagy gondolkodásnak, tartalomnak vagy formának, tegnapnak vagy mának nevezünk, és ami folyton átalakul, s ... „nem tudni miből!”