Zalamegye, 1884. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1884-05-04 / 18. szám

III. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1884. május 4. Előfizetési díj: Egész évre 4 ft., Félévre 2 ft., Negyedévre 7 ft. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirde­tésnél 7 kr., Bélyegdij 30 kr. NyilttC­r petitsora­lá kr. Megjelenik minden vasárnap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szer­keszt­őséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fo­gadunk el. Kézir­atokat nem kü­ldtünk vissza. társadalmi, közművelődési és gazdászati h­etilap. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye, 18. szám. Állítsunk fel árszabályozó intézeteket! Minden elfogultlan ítélő bizon­nyal igen­nel fog válaszolni ama kérdésre: Tanulhatunk-e valamit a németektől? De hogy is ne tanul­hatnánk tőlük, hisz Németország a bölcsészet hazája, s az európai művelődés egyik zászló­vivője. Tanulhatunk tőlük, mert midőn nálunk a művelődés hajnala csak derengni kezdett, ott a tudományok, a szépművészetek terén már világos napfény világította meg az elméket. Németország minket megelőzött a múltban és sok tekintetben megelőz bennünket a jelenben is. De nemcsak tanulhatunk a németektől, ha­nem a­mint a valóság is mutatja, tanulunk is tőlök, s ez utóbbi állításunkról tanúságot tesz ama sok importált cikk, a melylyel ott fenn drága hazánkat elárasztani szokták, s ama sok faj, mely törvénykezésünk, oktásunk és neve­lésünk férfiainak ajkait önkénytelenül is el­hagyja. Ez ugyan megadta neki, mondhatná valaki; először dicséri Németországot, s azután meg úgy beszél, mintha a németek legszebb elvei s vív­mányai se volnának ínyére. Hisz ez ellenmon­dás ! Ugy van­, csakhogy látszólagos, mert van­nak bizonyos intézmények, bizonyos törvény­kezési és tanodai szabályok, melyek Német­országban teljesen megállják hely­üket, míg ha­zánkba átültetve károsakká, veszélyesekké lé­­­hetnek. 8 honnan van az, hogy a­mi egyik helyen jó, ugyanaz másik helyen rosz? Onnan mert a viszonyok mindenütt mások, s vala­mint nem találunk két teljesen hasonló embert, úgy nem találunk sehol a föld kerekén oly két országot, a­melyek mindenben: kormányzás­ban, kormányzási formában, törvényhozásban, törvénykezésben, társadalmi viszonyokban és sok másban megegyeznének. S m­ivel e különlegességekről igen gyak­ran még legtekintélyesebb férfiaink is megfe­ledkeznek, innen származnak azután a­­ napi­renden levő botlások, visszavonások, foltozga­tások, mint a minőknek csak az utóbbi évti­zedben is tanúi lehettünk. Nem mind színarany a mi fénylik, és azért az átültetendő cikkekkel óvatosan kell el­járni, hogy többet ne ártsunk velők, mint a mennyit használhatnánk, mert timeo dona fe­rentes. — Azomban, midőn ugyanazon viszonyok, ugyanazon körülmények állanak fenn nálunk, ép úgy mint máshol, midőn ugyanazon vissza­élések fordulnak elő nálunk épúgy, mint te­szem Németországban , akkor természetes, hogy a visszaélések ellen a másutt hasznosoknak bi­zonyult­ intézmény k, rendszabályok átültetői helyesen cselekszenek. Kinek kerülték el figyelmét ama vissza­élések, melyek piacainkon már mintegy törvé­nyeseknek látszanak? Avagy vannak még olyanok, kik előtt ezek ismeretlenek? Nem hi­szem, mert ország-világ tudja, hogyan szokták potom áron megvenni piacainkon a falusiak termékeit. Potom áron mondom, mert más áron el sem adhatja az az együgyű polgár ember. Ha ugyanis ugy oda nem adja termékeit, mint a­mily áron kérik, úgy ott hagyják a vevők a faképnél, s ezen tartózkodó, negatív viselke­dés által végre is arra kényszerítik, hogy olcsó árért kell megválni a szegény embernek fára­d­­u­n­dozásának, verejtékének gyümölcsétől. Hol van itt ama szép elv — „kinek kinek a magáét,'1 — "megvalósítva? Hol van itt a felebaráti szeretet, mely nem akar senkit sem megkárosítani, avagy »•" H o­t ki védelmezi meg a nyomorult földmivest a gazdag tulhatalm­askodása ellen? Senki. Izzad "ez a szegény paraszt, s a hasznot azt más dugja zsebre. Ez pedig sehogy sincs rendén, mert az az egyszerű falusi paraszt hus a mi húsunkból, csont a mi csontunkból, szóval ép oly jó ha­zafi, mint akármelyik dúsgazdag nábob. Baj ez,­ mely sokkal mélyebben gyökered­zik, mintsem némelyek gondolják; seb ez, mely sokkal veszélyesebb, semhogy kezelés nélkül is behegedhetne. orvosi gyógy-Igen, be kell hegeszteni, meg kell gyógyítani ezt a haza tes­tén ütött sebet, mert különben megtörténik, hogy ma holnap sírva kereshetjük a jómódú falusi gazdát, ki ha kell, még utolsó csepp vé­rét is kész hazájáért feláldozni. Segítsünk tehát még nem késő, nyújtsunk módot, hogy az a falusi paraszt is élvezhesse fáradozásának szer­zeményét. De miként lehetne piacainkat mint­egy regenerálni, mily eszközök állanak ren­delkezésünkre a meglevő baj megszüntetését illetőleg, mert ebben leledzik a dolog facht­ja. A sok közöl csak egy eszközt, csak egy " J­O »" célra vezető módot ajánlhatok, s ez nem volna más, minthogy állítsunk fel árszabályozó intézeteket, Németország főleg pedig a badeni nagyherceg­ségi városok hasonló intézeteinek mintájára. Importált szonyaink, cikk lesz ez is uraim! de honi vi­a piacokon előfordulni szokott vis­­szaélések, ennek életbeléptetését sürgetik, s a nép jogos panaszai ezen cikk hasznos, szük­séges ruolta mellett bizonyítanak. Állítsunk árszabályozó intézeteket, a­me­lyek kötelessége megszabni a buza, rozs, árpa, turó, vaj szóval a piaci cikkek árát, s ruház­zuk fel ezeket egyszersmind megtorló hatalom­mal s evvel azt nyerjük, hogy a falusi nem licitáltatik agyon, s azt eszközöljük, hogy a paraszt kezei közt is mar­ad a haszonnak egy része. Egy része — mondom, — mert valamint Németországban, úgy az árak megszabásában nálunk is tekintettel lehetnénk s kell is, hogy legyünk, az eladóra s a másodsorban eladóra, a kereskedőre. De ép azért, mert mindkettőre kell tekin­tettel lennünk, és azért ne áldozzuk fel az előb­bit az utóbbinak, leben und leben lassen. Szépen van ez kimondva, mondja magá­ban a nyájas olvasó, csakhogy hiba van a kréta körül! Hogy, hogy?! Megfeledkezett ar­ról, hogy míg egyrészről piacainkon az igaz­ságos adás-vevésnek egyengeti útját, addig más­részről meg terhet rak az egyes városok, falvak vállaira. Dh nem ez nem is lehetett szándékom. „Zalamegye" tárcája. H. Ilona emlékkönyvéből, A főváros örökös zajából Csendes helyre hozott végzeted Ahol minden, de minden elbájol, Mit adhat való, vagy képzelet. — Lakásod egy szép, kis paradicsom, Melyet angyalok népesítenek, Hol egyik, hol másik csu­gg nyakadon S ezernyi csókot adnak, vesznek. Aggódás lep meg, ha egyik- másik Nem oly hévvel ölel, mint szokott, — Szemp­illád csakhamar köny­ben ázik, De ott terem a hü férj legott , Lecsókolja a gyöngyöző könyírt S a jó anyát keblére zárja, Hol­ is a búcsú helyett nyújtson derűt: Hisz boldogságod az ő vágya! Ekkor aztán zongorádhoz ülve Játszol szomorút s vígat- elegy. Annyi bűbájjal neki hevülve Ajkadon látszik édeni meny . . . Ei/i/ perc s tapsolva rajongnak érted Angyali lánykáid nevetőn. Kit csókoljoní Nem tudja most férjed, Szeme leányam­ van, meg a nőn. — — Oh ily fenséges családi kép több. Mint a világ minden vagyona! Az igaz boldogság s­ embeötlőbb, Mert csak itt van édes otthona. Ehhez hit, név, dicsőség csupán árny. Kincs, gazdaság, minden rideg, foszlány. Más boldogság e földön nincsen. Csak ez, s ebben tartson meg Isten! Az ötvös mű­ kiállítás Közli: Margó K. A türelmes vidéki olvasó napi­lapjainkban már ide s­tova harmadfél hónap­ óta szemléli az ötvös-mű kiálítást. Buzgó hirlapiróiuk egy kis archeologiai com­mertárral kisért kathalogust adnak kezébe és szobáról szobára, szekrényről szekrényre viszik magukkal széles Magyarországot — ötvös-mű kiállítást nézni papiroson, kizbe-közbe nagyot cifrázván a megeresztett dicsérő himnuszokon. — Minthogy ez útmutatókból s a hontiui édeklődéshez intézett nagyhangú felhívásból végre is csak az sül ki, hogy­ nézze meg mindenki s inkább a­iállítás látogatóinak vannak szánva, — féltettem ma­gamban : én is elvezetem azon földeimet még egyszer képzeletük fogatán az ötvösmű kiállításra adandó alka­lommal, kik még bele nem fáradtak. Mi célból is gyűjtettek össze a „Világ (?) (értsd )Magyarországi kincsei?" Bizonyára nem azért, hogy a főváros nyomorban éhező csoportjait szemkápráztató fényűzés csillogásaival enyhítse vagy gúnyolja. Korunk divatkórsága az örökkészép kultuszát kiszorította év­ezeredes mezejéről; sem műiparosainkat, sem közönsé­günket nem igen lelkesítik a nagyszerű eszmék ! Leg­választékosabb műizlése van annak, ki legtöbb párisi divatlap furcsaságain edzette magát; legügyesebb mester manapság az, ki legjobban s legolcsóbban tudja a való szépet imitálni s­­ valljuk meg — legnagyobb kelete van a tarka, divatos gyári olcsóságoknak. Ézen mikor divatjaink túlkapásai a tiszta stíl­szerűség rovására a társadalom általános ízlését mintegy gyengélkedővé tették rövid pár évtized alatt, legnagyobb szükségét érezzük egyedek, sőt az egész ország régi, nemesebb irányú műipari törekvéseinek. — Ez a me­leg érdeklődés hozta létre ipar,­­­ technológiai museu­m&cifi­­mainkat, számos műipariskolánkat, műintézeteinket, sőt azt hiszem az ötvösmű kiállítást is. — Nem készíti a mai iparos oly szeretettel s lelkesedéssel remek darabjait, hogy egész benső érzelem világát mintegy bele lehelje; de minek is, mikor a sc­ablonszerü selej­tes cikkek divatosabbak. . . Csak most veszem észre, hogy fölcsaptam prófé­tának ; már pedig velem született gyengeségemnél fogva nem értek az oroszlán igézéshez, m­ég csak a divat kárhoztatásáért neheztelő szép olvasónőmet sem tudnám megbékíteni, — sőt azt sem képzelem, a kettő közül melyik a kevésbbé veszedelmes, — azért inkább ma­radok kalauz szives kisérőim előtt. A kiállítás mind amaz ötvösműveket karolja fel, melyeket ősidőktől fogva hazánkban lakott és megfor­dult népek vallási,­ háztartási-, hadviselési-, meg fényű­zési cikkeiből a jelen korig birunk; s mig egyfelől örömmel tölt el nemzetünk hagyományos ős mestersége — az ötvösség — hajdani fejlettségén, addig más­felől, a történeti személyek szokásaira, fényűzésére, életmód­jára vezet vissza és a szép érzés fokozatos fejlődésének megismerésére tanít. Kétségkívül legérdekesebbek tanulmány tárgyai legértékesebbek is az őskori és nép­i vándorlási leletek: — antik, egyiptusi, — görög,­­— etrusz, —­ római — és ázsiai készítmények, azért mi is legtöbbet ezek között a decorativ művészetek e korpus direktijei között időzünk, hogy lássuk rajtuk a növények és állatok ezer alakban pompázó világának behatását az ember szép érzékének fejlődésére. Azonban hogy úgy ne járjunk, mint a székely­huszár, ki lóháton panaszkodva, szitkozódva ment vé­gig Párisban, hogy a nagy házak miatt nem láthatja a szép várost, hát majd az ezerek közül egy-egy érde­kesebb tárgynál megállapodunk. Itt van mindját igénytelen fekete szekrényben a nemzeti museum tulajdonát képező s régiségénél fogva tán egyik legdrágább darabja a kiállításnak: aranynyal, ezüsttel kivert egyiptomi bronce korsó. — Hogy va­laki azt ne higyje, miszerint a jó egyptusi a bron­ce

Next