Zalamegye, 1889. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1889-07-07 / 27. szám

VIII. évfolyam, Zala-Egerszeg, 1889. julius 7. 0­ r 11 .1 nev A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szer­kesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fo­gadunk el. Kéziratokat nem ki­lrírunk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. 1. Ki ii­n Irric­i­r­i­es 27. M­ülli. Az új városi kölcsön. A városi képviselőtestület — mint lapunk más helyén olvasható —f. hó 1-én tartott rend­kívüli ülésén elhatározta, hogy a laktanya ki­bővítésére, a pénzügyigazgatóság részére szük­ségelt palotának, az iskolának s a város tulaj­donát képező nagy vendéglőnek kiépítésére újabb s pedig 200.000 frtos kölcsönt vesz fel a pesti magyar kereskedelmi banknál, amennyiben t. i. a fenti célokra ez összeg szükségeltetnék. gyar Ez újabb kölcsönnel városunk a pesti mű­kereskedelmi banknál félmilliót 50.000 frttal meghaladó összeggel lesz érdekelve s mint­hogy a kölcsön ötven évi törlesztésre szól 53 f­­ o-kal, melyben a tőke törlesztési százalék is benn foglaltatik, városunk évenként 31.625 vagyis félévenként 15.812 frt 50 kr. annuitást tartozik majd fizetni s így némileg kevesebbet, mint amennyi jelenleg a városnak állami egyenes adója. Kétségkivül oly teher fog ezáltal a város vállaira nehezedni, mely a polgárság részéről nagy fokú áldozatot igényel. Nem szabad azonban felednünk, hogy egy városnak, mely a korral haladni akar, ezen szilárd akaratával karöltve a haladhatás feltéte­leit is meg kell teremtenie. Áldozat nélkül felvirágozáshoz jutni lehe­tetlen. Elég szembeszökő példát szolgáltatnak e tekintetben hazánk előre haladott városai, me­lyek nemcsak esetleg kedvező földrajzi fekvé­süknek, hanem legfőképen polgáraik áldozat­készségének köszönik haladásukat. A megszavazott újabb kölcsön részint köz­vetlen a város bevételi forrásának fokozására, részint a halad­tatás egyik tényezőjének elő­teremtésére, részint kulturális célokra fordíttatik s egyrészt közvetlen, más részről pedig közvetve megtermi gyümölcsét. A laktanya kibővítése elengedhetlenü­l szük­séges volt, mert csak ezen újabb áldozat árán biztosíthatunk városunk számára éveken keresz­tül biztos jövedelmi forrást, míg nélküle száz­ezer forintot meghaladó laktanya épületeinkből semmi hasznot sem húzhatnánk A vasút kiépítése folytán a forgalom váro­sunkban kétségkívül élénkülni fog. Ma­napság — kis forgalom mellett — sem elegendő a két vendéglő az időközönként városunkat felkereső idegenek elszállásolására. Annál kevésbbé elégít­hetjük ki az igényeket később s így a város tulajdonát képező nagy vendéglő kiépítése elől kitérnünk most már nem lehet. Azonban az építkezésbe fektetett tőkénk meghozza majd kamatját azáltal, hogy nagyobb bért fogunk érte évenként kapni, mint jelenleg amennyit kapunk. A pénzügyigazgatóság befogadására szüksé­gelt palotának felépítéséhez a várost a magas kormánynál a képviselőtestületnek egyik előző ülésen hozott azon határozata köti, hogy ha a pénzügyigazgatóság székhelyéül megyénk terü­letére városunk, mint a megye székhelye jelöl­tetik ki, úgy a város kész a pénzügyigazgató­ság hatáskörébe tartozó összes hivatalok számára a szükséges épületet felépíteni, mely után az állam csakis annyi bért fizetne, mint amennyit jelenleg az itt székelő­k hatásköréhez tartozó hivatalok után fizet. Mivel pedig a pénzügy­igazgatóságnak városunkban való elhelyezése bevégzett ténynek tekinthető, e körülmény ön­kénytelenül maga után vonja tett ígéretünknek beváltását, vagyis a palota felépítését. Végre ott vannak, mit először kellett volna említenünk, iskoláink. Köztudomású dolog, hogy az elemi iskola épületének tetőzete oly állapot­ban van, hogy azt újjal felcserélni — még­pedig mielőbb — elengedhetlenü­l szükséges. Ehhez járul ama, figyelmen kívül épen nem hagyható körülmény, hogy ajtó, ablakok, padló­zat a legszána­ndóbb állapotban vannak s ezek is gyökeres átalakítást igényelnek. Emellett a tantermek beosztása olyan, hogy — az egyes osztályok létszámát tekintetbe véve, a fejletlen, zsenge gyermekeket ily kis termekbe, illetve szobákba összezsúfolni — egy­részt embertelen­ség, más­részt közegészségellenes dolog. Vegyük még figyelembe, hogy polgári leányiskolánk számára helyiségünk nincs , mert iskolai célra azon szűk, sötét kis szobákat — melyeket ez évben kivételesen és a szükség által kényszerítve használtunk — továbbra is megtar­tani annyi lenne, mint kitenni magunkat azon világra szóló szégyennek, hogy esetleg a felsőbb tanhatóság közbeléptével azon osztályok egysze­rűen bezáratnának. E téren is kell tehát tennünk, még­pedig nagyon is gyorsan ! Hisz ha semmi más körül­mény nem indítana bennünket erre, úgy meg kellene tennünk saját, édes gyermekeinknek jól felfogott érdekében. Nem his­szük ugyanis, hogy legyen városunkban egyetlen egy szülő, aki tudatával annak, hogy gyermeke az egyes osz­tályokban összezsúfolva, egészségének határozott rovására látogatja az iskolát, ne sürgetné az épít­kezést. Tehát az iskolai építkezésnél is kény­szerítő körülmén­nyel állunk szemben. Felmerül most azon, kétségkívül figyelmen kívül épen nem hagyható kérdés, hogy hova építsük a pénzügyigazgatóság befogadására szol­gáló palotát s mikép alakítsuk át iskolánkat? Több tervről hallottunk már. Elmondjuk mi is e részben nézetünket. Csalhatatlannak épen nem tekintjük magunkat, annyit azonban szük­ségesnek tartunk egész határozottan kijelenteni, hogy jelen soraink megírásában bennünket tisz­tán az ügy s városunk érdeke vezérelnek s legédesebb jutalmunk lenne, ha sikerülne a közvéleményt tolmácsolnunk. Részünkről azon nézetünknek adunk kife­jezést, hogy a pénzügyigazgatósági palota szá­mára legalkalmasabb lenne az elemi iskolai épület, ha az a szükséghez mérten átalakíttatnék. Ez esetben ugyanis a pénzügyigazgatósági palota a legalkalmasabb s a város minden részé­ről leghozzáférhetőbb helyen lenne s a város főutcáján építtetvén, városunk szépítéséhez nagy mérvben hozzájárulna. Földszinti helyiségeiben boltokat lehetne építeni, melyeket a város leg­ „Zalamegye" tárcája. Szent Bonifácius. — Németből. — Mark­ovics Sándor. Zord tavaszi reggel. A tél utolsó fagyos lehelete az utcákat söpri. Ki az előző napokban már a fiatal tavaszi nap kacér mosolyának hitelt adván, a meleg ruhát letette, most vörös orral és kék ábrázattal lakol érte, mert a három hideg nap utolsója nem érti a tréfát. Fagyos lehelettel kifújja gondolatainkból a tava­szi reményeket és sok új hajtást pusztított el a mult éjjeli mérges dél. Ha minden meleg forrásának sikerül a szürke köd leplét áttörni, Szent Bonifácius összeszedi lebegő csuháját és sietve követi elődjeit, s akkor vége a tél uralmának is. De még mindig nehezen csüng az égen és kit a nagyváros siető mozgalma nem kerget, azt a hideg szél fuvalaja készteti a sietésre. Csak azon fiatal hölgy, ki épen most megy keresz­tül a nagy hidon, halad tétovázó lépéssel. Mintha minden percben szomorú vándorlásának kívánt félbe­szakítását remélné, mintha visszahívnák, vagy elébe mennének ezen szavakkal: „Fordulj vissza, ezen út le­gyen neked elengedve." A városház tornyán kilencet üt az­ óra. Még csak percek választják el a végeldöntéstől. Ez a könyörtelen kerekek ott fen nem állnak, szünet nélkül forognak és közeledik a rettenős perc. Ha a borzasztó megtör­tént, akkor is folyton tovább forognak szüntelenül, feltarthatatlanul. Az Új­ utcában levő törvényszéki épület felé halad. Egy kis szegényes szobában ül ma „a békítő bíró", mint a nép szava nevezi. Naponta engeszteltetik itt — óránként maradnak itt az áldozatok. Majdnem minden párnak, mely itt megjelen, hogy visszatartassék az elvá­lástól a bírónak békítési kisérlete által, egyik része vérző szívvel távozik. A törvényszéki órák annyiban hasonlítanak vasútiakhoz, hogy a rendes időnél valamivel kevesebbet a mutatuak. Jól van ez igy, mert az utazásnál, valamint a pörlekedésnél igen szoktunk sietni. Sok utazáshoz még későbben is elég korán érnénk s a­mi a birói ítéleteket illeti, a pörlekedő felek egyikének majdnem kivétel nélkül igen korán jönnek. A várakozó vezeklő nőnek a törvényszéki óra a fél tizet túl korán mutatja. Jó Isten! mi mindent látott a szegény fiatal asszony, mióta dideregve a várószobában ül. És most hívja a szolga a negyedik párt, három kibé­kitési kisérlet már megtörtént. Először egy elegánsan öltözött hölgy jelent meg és midőn nevét mondták, türelmetlen határozottsággal ment a birói szoba felé. De mielőtt oda ért, egy sápadt férfi elhanyagolt ruhában elébe lépett és megkísérelte rimánkodó tekintete által visszatartani. Az asszony azonban gondosan fésült fejét határozottsággal elfordít­ván, előtte lépett át a birói szoba küszöbén. Néhány perc múlva kijöttek. A férj megtörve, magánkívül, az asszony önelé­gült mosolylyal s egy fiatal piperkőcnek, ki eddig a háttérben állt, karját elfogadta. Következik egy másik pár, nyilván a munkás­osztályból. A férj koradélelőtt már félig ittas állapot­ban, az asszonynak karján egyik gyermek, a másik szoknyájába kapaszkodva, hisz felügyelet nélkül kicsikéket otthon nem hagyhatja. Itt is minden kételyt­­ kizárólag már előzőleg eldöntetett az ügy. Az asszony korhely iszákos férjével az együttélést még egyszer meg akará kísérelni, hisz valamikor gyermekeinek régi javíthatlan korhelyt látta botorkálva és mámoro­san, határozott mozdulattal gyermekeit magához vonta és belépett a bíró szobájába. Távozása után a férj még sokáig a folyosó egyik padján hentergett, kialudván a legyőzetését. Itt a harmadik pár. A férj úgynevezett „szép férfi", kifogástalan öltözetben, botjával könnyedén játszva. A nő láthatólag idősebb, mély gyászban, könnyeit csak nehezen tartva vissza. Neveik felhívásával férjének útjába áll és szemébe néz. Ekkor a hitvány erőltetve mosolyog s orrhangon mondja: „Talán csak nem szándé­kozol színpadi jelenetet rögtönözni." Sírnek is, a nőnek vagyona elfogyott, bájai elhervadtak, a­mit a napokban elhúnyt anyjától örökölt, szót sem érdemel­­— mire való tehát a „színpadi jelenet" ? Irén, ki mind­ezeket látja és hallja, behunyja szemeit és elfordul. Nem­ oly roszül, mint e három párnál, nem állt házasságuk Ugye. Ha már a borzasz­tónak be kellene következnie ha, a mai kibékítési kísér­let sem sikerülne, mindkettő, ő is, férje is, önbecsülé­sének teljes birtokában távozhatnék innen. Kénytelenek lesznek egymást kerülni, egyik nehezebb, másik talán könnyebb szívvel, de egyik sem fog a másikra megve­téssel gondolni, mert tulajdonképpen nem is ismerték teljesen egymást. Irén ugyan ismerte férjében a büszke, megközelít­hetlen, rideg embert, ki eddig csak egy nő előtt hajolt meg, és csak akkor, midőn örök időkre lemondott az uralomról, midőn csak emlékének adózhatott. Oh ! Az elhúnyt emlékének e felidézése gyilkolta meg szeren­cséjét. De volt-e neki joga panaszkodni? Hisz meg­mondotta neki, mennyire üressé és csendessé vált lelke. Nem következtethette-e ebből is, hogy első házasságának emléke még folyton él lelkében. Annyi bizonyos, hogy egész nyíltan beszélt — a kíméletlenségig, atyját szerette, de midőn ez ünnepélyes órában is a Mai színmunkhoz féliv melléklet, van csatolva.

Next