Zalamegye, 1891. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)

1891-07-05 / 27. szám

X. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1891. julius 5. JL Előfizetési díj: Egész évre 4 t't., Félévre 2 t't., Negyedévre 7 t't. Egy szám­ára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetés­nél 1 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttőr petitsora 12 kr. társadalmi, közművelődési és gazdászati web­lap. JL A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szer­kesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fo­gadunk el. Kéziratokat nem küvlHunk v­issza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. 27. szám. Aratáskor. A nép verejtékező munkával aratja a drága telt kalászokat, mint sok fáradozásának édes gyümölcsét, azt a Az aratás eredménye sokkal kedvezőbb, mint vetések tavaszi állásából következtetni lehetett. A vetések fejlődésének a téli időjárás nem kedvezett. A hó sokáig megfeküdte azokat s buja fejlődés helyett kivesztek, elcsenevésztek a csirák. A tavaszi vetések kifejlődésére kedvező volt az időjárás. Az őszi vetések rendkívüli silánysága mellett mindenütt a tavaszi vetések állása biztatott sok remén­nyel. Később azonban az őszi vetések fejlődésében is kedvező fordulat állott be. Kezdtek sűrűsödni. Olyan sürűekké nem lettek ugyan, mint jó gabonatermő évek­ben szoktak lenni, de a sűrűséget meglehetősen pótolták a szépen fejlődött kalászfejek. Mert az idén nem „szárra44, hanem „kalászra" fejlődtek a vetések, így azután az aratás küszöbén elmondhat­juk, hogy — ahol a jégverés és vihar tönkre nem silányította a gabonákat — elég tűrhető eredmén­nyel találkozunk. Fájdalom : Egersze­gen és vidékén, valamint megyénk több részében is tengernyi kárt okozott a borzasztó viharral jött jégverés ; földig tarolta szántóföldjeinket, vetéseinket s ily helyeken bizony nagyon szo­morúak az aratási kilátások. De hát általában tűrhetően közepesnek mondható az aratási eredmény. Hogy hogyan és mennyit boldogul belőle a magyar gazda ? — nehéz volna megmondani. Voltak már nem a mostanihoz hasonló közepes terméseink, hanem olyan hatalmasak, hogy elláttuk gabonával a külföldet és még magunknak is maradt itthon. De még az ilyen kövér esztendőben is megtör­tént sok gazdával, hogy tavaszra már kifogyott a gabonából s ha kenyérnek valója maradt is, de vetőmagot rendesen drága pénzen kellett vennie. Minek lesznek akkor kilátásaink ily termés­sel szemben ? ! A mi jó gazdáink soha sincsenek valami kedvező helyzetben. Mikor az aratásnak vége­­­­ van s a szemet a kalászokból kicsépeltették, az j­ó volna a kedvező körülmény, ha a magot szépen magtárba takaríthatnák és nyugalmasan, pipa­szóval várhatnák be azt az időpontot, mikor az erős kereslet oly fokra emelné a gabona árát, hogy érdemes volna azt piacra állítani. így azután igen természetes : soha sem kellene pro­duktumait potom áron elvesztegetni. De nálunk az ilyen helyzet a ritkaságok közé tartozik. A mi népünknek sietnie kell az aratással nemcsak azért, mert kenyérnek valója elfogyott, hanem mert családi szükségletei már minden tekintetben oly mértékben feltorlódtak, hogy azok kielégítése már elodázhatatlanná vált. Azután a félévi adófizetésnek itt a tizenkettedik órája. Szóval innen is, onnan is erős presszó alatt áll, mely szinte lázassá gyorsíttatja vele az aratási munkát, hogy gabonáját mihama­rabb piacra állíthatván, egy kis pénzmagra tegyen szert. Az ily kényszerítő körülmények között azután nem csoda, ha nálunk a legszűkebb ter­més mellett sincs tisztességes ára a gabonának s a termelők kénytelenek keserves verejtékezé­sük eredményét félig-meddig elvesztegetni. Ennek megszüntetése céljából már több irányú tanácsot vetettek szőnyegre a nép javán, termelőink jövőjén aggódó lelkek. Ezek között nem utolsó helyen szerepelnek a közraktárak. Kétségtelenül nagyon sok eredményt biztosító dolog volna a közraktárak létesítése , de talán éppen kissé komplikáltnak mutatkozó kezelési rendszere miatt nem bírt ez a g­ondolat teret hódítani a gyakorlatban. Annyi bizonyos, hogy a közraktárak kissé tágkörű­ szerepre voltak és vannak tervezve. Ezzel szemben talán kissé praktikusabb és kivihetőbb volna a községi takarékpénztárak létesítése. Egyik másik község — a szerint, amint külön vagy együttvéve képez nagy­köz­séget — már megkísérlette a községi takarék­pénztárak létesítését és nem kis eredmén­nyel. Igen természetes, hogy az ilyen községi taka­rékpénztáraknak a kölcsönügyletek kötésében kizárólag a község lakóira kell szorítkoznia s a kiadott kölc­önnek is olyan természetűnek kell lennie, hogy inkább előlegül, mint tulajdonké­peni kö­csönül szerepeljen. Ezzel kapcsolatosan lehetne létesíteni köz­ségi takarék magtárakat a községi takarékpénz­tárakéhoz hasonló intenzióval. Tapasztalt dolog, hogy télen át a termelők egy részének magtárából kifogy a gabona s már tavas­szal kénytelen méregdrágán venni magá­nak kenyérnek valót és vetőmagot. A községi takarék magtárak ennek meggátlására volnának hivatva. Szóval bárminő lenne az a segély, csak segély lenne a szó szoros értelmében és lendí­tene valamit a magyar termelőgazdák érdekein közvetlenül, közvetve pedig a nemzetgazdászat érdekein is. Minden aratás alkalmával újabb és újabb gondolatok merülnek föl a meditáló ember lel­kében. Hívjuk, reméljük, várjuk a mentő gon­dolatot, amit adunk rá, hogy kipattanjon valami praktikus gazdának tervező talentumából. Végre talán még­is csak támad valami gyakorlatias irányú mentő­ gondolat, melyinket ki fogja szabadítani jelenlegi mely ter­tükből és megszünteti a rájuk nehezedő helyre­kény­szerítő körülményeket. Mert hogy az állapot folyton súlyosabbá lesz, azt minden, a nép között élő lény, láthatja, tapasztalhatja , egy­úttal be is láthatja, hogy a mostani helyzeten nem segíteni annyi volna, mint veszélyeztetni a magyar nemzeti agricultúra fontos érdekeit. A Balaton ünnepe­­ ­ A balatontavi gőzhajózásnak június 20-án való meg­nyitására, a pannonhalmi főapátság és Somogy-, Vesz­prém* és Zala megyék törvényhatósági kiküldöttei rész­vételével, a balatontavi gőzhajózási társaság meghívására Budapestről nagyobb társaság rándult le a déli vasút külön vonatán Siófokra. Baross Gábor kereskedelmi minisztert küldöttségi­leg hívták meg az ünnepélyre s az egész Balaton vidékén nagy előkészületeket tettek rá miniszter fogadására; az összes balatoni kikötőkben „Éljen Baross Gábor!" feliratú ( „Zalamegye" tárcája. Öld meg hát. Irta: Nagyné K­aray Mariska.­ ­— Mily szép vagy te édes Ilma! — szól egy gyermekes arcú leányka és szelid barna szemeit áhítat­tal függeszti a vele szemben ülő leányra, aki komoly szép fejét hanyagul támasztja kezére s egy könyvben lapozgat — Kis bohó vagy te Emunkém­ ! — és a szép leány alabástrom arcán halvány mosoly dereng. — Elme­rültem megint gondolataimba ugye? s te unod magad mellettem szegény kicsikém. — Oh nem ! — sietett válaszolni a leányka. — Lehet-e melletted unatkozni? El tudnálak nézni Ilma egész nap! Ha látnád magad, mily szép vagy­ ha hallgatsz is, beszél minden vonásod, s az a magasztos komolyság arcodon ! Úgy nézesz ki Ilmám, mint egy angyal, aki szenved és nem panaszkodik. Igazad van — ismétlé a leány elborult arccal, mint aki szenved és nem panaszkodik Megbántottalak édesem? — és a leányka félén­ken nézett az elborult szép arcra. — Oh én olyan ügyetlen vagyok, mindig elszomorítalak oktalan fecse­gésemmel. — Dehogy szomorítottál meg — s az alabastrom arc megint mosolygott. — Én vagyok szeszélyes, kedé­lyem olyan, mint az áprilisi idő. Te olyan jó kis leány vagy Emm­ikém, nem is tudnál valakit megszomoritani. — Miért hát e köny szemedben? Lásd Ilma! én tudom, hogy neked valami fáj — mond részvéttel a leányka. — Tudom, hogy titkolsz előttem valamit. Azt mondod, szeretsz, és mégsem vagy bizalommal hozzám? — Gyermek könyvet —• honnan te ! — mond a leány és betevé a jönnek neked ilyen gondolataid ? honnan sejted azt, hogy az élet nem csak napsugárból áll, hogy mosolyon, kacajon kivül bánat is lehet az emberek szivében?­­- Honnan tudom Ilma? Arcodról olvastam le. Régen ismerlek, kicsiny korom óta vagyok nálatok, hisz alig voltam tíz éves, mikor édes­anyám meghalt. Te mindig szerettél; több voltál hozzám, mint unoka­nővér, mint barátnő; kis­mamám voltál, akit én olyan rajongással szeretek. Nyitott könyv volt előttem arcod; láttam, tudom, hogy bánatot rejtesz szívedben, de meg­érteni nem tudom azt. Szép vagy, gazdag vagy, de boldog nem vagy. Gyűlölöd a világot, megveted az embereket, nem találsz örömet az életben. Miért? kér­­­­dezem sokszor magamban, de válaszolni nem tudok.­­ Szegény anyádat is a te panasztalan néma bánatod vitte a sírba; fájt látnia, hogy az ő egyetlen szeretett­­ gyermeke olyan boldogtalan. Ha látnád magad Ilma, milyen kegyetlenül hideg tudsz lenni ! Az ember meg­fagyni érzi szívében a vért, ha sötét szemeid rá veted ! Milyen boldog volnék — ha a bánatot kedvel ; ha szemedből szeretet, ajkadról elűzhetném tel­mosoly sugár­zanék ; ha márvány arcod élne, kipirulna, ha szeretnél minket, a világot! . . . — Nem szeretlek-e téged Emmikém? — s Ilma magához ölelte a gyermek fejét — nem vagyok-e bol­dog, nem mosolygok-e, ha téged látlak ? — De az életnek nem örülsz, az embereket nem szented. — Mert a világ érzéketlen fájdalmaim iránt s az emberek önzők. Emmike hallgatott egy ideig, fölvévé a könyvet, melyben Ilma az előbb lapozott, csinos, kék kötésű, zárral ellátott könyv volt az, arany cirádákkal. — Csak ezt a könyvet ne vennéd soha a ke­zedbe — kezdé újra — mert mikor ebbe nézesz, vagy ebből olvasol, mindig olyan szomorú leszesz. — Tévedsz Emmikém, ez az én leghívebb barátnőm. A kis leány tagadólag rázta fejét. — Azért, mert hallgat­, mert megengedi, hogy sok-sok mindent írj belé ? Édes Ilmám — és a kis leány megsimogatta azt a szép márvány arcot — en­gedd meg, hogy én is elolvassam ezt a könyvet? Addig vagy boldog Emmikém — mond a leány sóhajtva — mig ennek a könyvnek a tartalmát meg nem érted, mig ártatlan lelkednek fogalma nincs az élet undokságáról. — El szabad hát olvasnom ? — Nem ! — Emmike elszomorodott. Mi lehet abban, amit nekem tudnom nem sza­bad? Hogy lehetne az rész, amit te írsz? Nem oly tiszta, szép e a lelked is, mint az arcod, amit bámulni és szeretni kell. Hogy föllángolt az az alabástrom arc a gyermek ártatlan fecsegésére; milyen görcsösen ragadta meg karját! — Hallgass Emmikém­­ — rebegi elfulladva — ne szólj, ne beszélj többé naplómról soha; önzésből titkolom előtted tartalmát, megvetnél, elfordulnál tőlem, ha a szívembe látnál! — Téged megvetni? tőled hogy mondhatsz ilyet ? Nem lesz-e elfordulni? Oh Ilma, rabod, aki egyszer rád néz, habár megölő hidegséggel bánsz is vele? Nem hiszek neked; a te lelked nem lehet oly sötét, minő­nek mondod; te szép vagy, jó vagy, mint az angyalok ! — De mint a bukottak sus­ogá a leány oly halkan, hogy a másik nem értette azt meg. Sokáig hallgattak az után ; a csend már kezdett nyomasztó lenni. Emmike látta, hogy Ilmának fáj e Mai számunkhoz negyed iv melléklet van csatolva.

Next