Zalamegye, 1893. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1893-01-01 / 1. szám
XII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1893. január 1. 1. szám. A „Zalamegyei gazdasági egyesület"4 és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Boldog, új évet! Szóval és levélben ezen egyszerű kívánattal üdvözlik új év napján egymást rokonok, jó barátok, ismerősök. Mi is ezzel köszöntjük lapunk olvasó közönségét. Jó kivánatunkat megtoldjuk azzal, hogy adjon Isten ami nincs, ez új esztendőben ! Ha körültekintünk az életben ; ha figyelemmel kisérjük a körülöttünk lezajló eseményeket ; ha mélyebben szemügyre vesszük társadalmi állapotainkat, nagyon is jogosnak tartjuk és ez ünnepélyes alkalommal ezeket nemcsak hangoztatni, hanem azok jeleit kissé elmélkedni is. Sok van körülöttünk ugyanis, minek nem kellene lennie, míg sok hiányzik, aminek hiányát bár belsőleg érezzük, de mutatni épen nem akarjuk, sőt ellenkezőleg, azokat minél sűrűbb fátyollal fedni törekszünk. Első, ami önkénytelenül eszünkbe ötlik, az a nagy ellentét, amely bevételeink és kiadásaink között napról napra jobban mutatkozik. Ha valamikor, úgy különösen midőn búcsút veszünk egy év viharaitól , illik efelett kissé elmélkednünk. És midőn látjuk a folyton növekedő különbséget, amellyel kiadásaink bevételeinket felülmúlják és bennünket jobban és jobban az adósság örvényébe sodornak, kell, hogy azzal a szilárd elhatározással lépjük át az új év küszöbét, hogy vitorláinkat összehúzva, az okos gazdálkodás módszerét felhasználva, kiadásainkat bevételeinkhez fogjuk szigorú következetességgel alkalmazni. És hogy ezen, a családi élet létalapját egyedül biztosító célt elérhessük, szükségünk van a hiányzó takarékosságra. Már a régi rómaiak hangoztatták, hogy a takarékosság nagy adó. A, egykor ismert világrészt egészen hatalmába kerített római népen bizonyult be ezen nagy elv igazsága. Mily óriási erkölcsi súlyra, méV hetlen vagyonra tett szert e nép, míg takarékossági elvének hódolt s hová sűlyedt úgy erkölcsileg, mint anyagilag, midőn lemondva a takarékosságról, a pazarlás és tékozlás undokfertőjébe merült! Hány, egykor jólétnek örvendett családon ismétlődik e szomorú jelenet, midőn megfeledkezvén e nagy elv igazságáról, a pazarlás veszedelmes lejtőjére lép. Korunk egyik mindennapi, nagyon is elterjedt betegsége : a nagyzási hóbort. A komolyan gondolkozóban bizonyos undort kelt annak szemlélete, mint igyekeznek bizonyos körök egymást a nagyzásban mintegy túllicitálni Amit egyik kedvező anyagi viszonyainál fogva megtehet, a másik — nem gondolva meg, hogy őt nem utánozhatja — nemcsak hasonló nagy lábon él, hanem titkos öröm fogja el keblét, ha akár ruházatban, akár a vendégségek tartásának fényében a másikat túlszárnyalja. Vannak, akiket ez a szomorú példa érintetlenül hagy s legfülebb szánakozással nézik a veszedelembe terelő ezen vergődést, azonban a legtöbbnek nem hogy elrettentő például nem szolgálnak, hanem ellenkezőleg őket is hasonló szárnypróbálgatásra ösztönzik. Óriási e téren a vesenygés és csak idők kérdése, hogy káros következményeinek szomorú gyümölcsei egészen megérjenek. Álljunk meg egy pillanatra az új év küszöbén s vessük le magunkról e veszedelmes köntöst azzal a szilárd elhatározással, hogy a lomtárba helyezzük s onnan soha elő nem veszszük. Az embert a teremtés remekének szokták nevezni. És mégis elszomorító annak tapasztalata, hogy míg a többi, ész, értelem és szabad akarat nélküli állatoknak megvan az ösztönük által sugallt ama közös jellemvonásuk, hogy más állattársaik ellen egymásnak védelmére kelnek , addig a teremtés koronájában, az emberben ez hiányzik. Vagy nem-e tapasztaljuk lépten nyomon azt a rút gyűlöletet, kaján irigységet, amellyel az emberek egymás ellen küzdenek?! Nem az Isten képmását tekintik és becsülik az emberben; nem azt veszik szemügyre, hogy a társadalomban számára kijelölt, bár talán kis kört becsülettel betölti, hanem hogy a rang osztályok létrájának melyik fokára sikerült — nem ritkán erős protektio útján —jutnia és akik esetleg ezen ranglétrának magasabb fokán sütkérezhetik, az szánó mosollyal tekint azokra, akik pár fokkal lejebb vannak. Ez a kölcsönös lenézés, ez, az embereket anyagi vagy hivatali állásaik szerint való osztályozás oka annak, hogy az emberek közt hiányzik a kölcsönös becsülés, tisztelet, őszinteség és melegség. A legtöbbször az udvariasság rideg szabályai a mozgató erők anélkül, hogy megvolna a kölcsönös becsülés, megérdemlett tisztelet, igazi őszinteség, amelyek a helyes alapokon nyugvó társadalmi érintkezésnek elengedhetlen feltételei. Szakítsuk szét — e kedvező alkalommal — ezeket a nyűgül szolgáló békákat! Tekintsük az emberben az embert és becsülésünk mértékéül ne a rang vagy épenséggel a vagyon szolgáljon, hanem hogy kiki mint tölti be a Gondviseléstől számára a társadalomban kijelölt helyet ! Bár jól tudjuk, hogy az ember munkára van teremtve és hogy a tétlenség, unalom sok rosznak szülő anyja, mégis széttekintvén a társadalomban, óriási azoknak száma, akik összefont karral, dolog nélkül ütnek el napot nap után. És midőn épp ez okból nem egyszer a szükség kopogtat ajtajukon, ahelyett, hogy ezt a tulajdonképeni okra vagyis saját dologtalanságukra vezetnék vissza, átkozzák a sorsot, amely szűk marokkal nyújtja nekik a megélhetés módozatait s nemtelen gyanúsítással illetik azokat, akik fáradhatlan munkásságuknak jól megérdemlett gyümölcseit élvezhetik. Az ily, munka nélkül jólét közt élni óhajtók hada teremtője a socialismusnak. Mily élvezettel lehetne ugyanis elharácsolni azoknak javait, akik fáradságuk árán jutottak azokhoz. Véssük azért jól szívünkbe ez új év napján, hogy csak a kitartó munka édesíti meg jelenünket, biztosítja jövőnket, míg a munkátlanság anyagi jólétünk megrontója, tönkretevője! De nem folytatjuk tovább . . . Csak ismételjük, amit cikkünk kezdetén mintegy új évi kivánatképen hangoztattunk : adjon Isten, ami nincs, ez új esztendőben ! A „Zalamegye" tárcája. Egy végrendeleti — záradék. (Berzely.) Németh Elekné szik. Andaházy Irén. — „10l vagyok keseredve, barátom ! Meguntam az életemet, — ezt a hideg, prózai, számító Átkozom sorsomat, — végzetemet s gyűlölöm a világot ! pályát, melyet annyi reménnyel, annyi örömmel választottam s kezdettem meg ..." E keserű kifakadások egy csinos, fiatal hadnagy ajkairól ömlöttek, kinek élet vidám tekintete, ruganyos alaka s lényén elömlő vidámsága ellentétben voltak szavainak búskomorságot eláruló értelmével. Rendkívüli izgatottságát azonban elárulá nyughatatlan járása, melylvel mellette menő tiszttársa, — kihez szavai is intéz valtak — alig birt lépést tartani. — „Nem látom át —a felek amaz — „mi tehet határtalan izgatottá! — A mozgósítási parancs, i. ,iyet az ezredes utján most tudtunk meg, — engem is meglepett! L..; elvégre is el lehettünk készülve rá s nem e mondtad nekem néhány héttel ezelőtt, midőn az első mozgósítások történtek, hogy vágyódol tettleges részt venni a bosniai hadjáratban. Íme teljesült, amit óhajtottál: néhány nap múlva a bosnyákok puskaporának szagát szívhatjuk — tele tüdővel !" — „Hiszen most is azt mondom, csakhogy még annál is több okom van rá, hogy: bár csak ott lehet ik már! — Fabatkát sem ér az életem!" kiáltja ./envedélyesen az elkeseredett ifjú. — „Svedélyhangulatod illik a helyzethez. Az elke t.. .'itt katona, a legvitézebb szokott lenni'! — mondá a másik. — „Ha nem tudod-e Honor pajtás, hogy ilyen kétségbeesett csak szerelmes ember lehet." — „Ne tréfálj — Udo , ha elmondom, mily szerencsétlen vagyok, sajnálkozni fogsz rajtam!" — „Veled megyek a lakásodra, — egy pohárka cognac mellett kitárhatod előttem szivedet. Nincs ellenedre ?" — „Ellenkezőleg. Éppen kérni akartalak." A két tiszt karöltve haladt a város főutcáján Ilonár lakása felé, nem törődve kardjaik csörtetésével, a mely hangra számtalan kíváncsi leányszem kandikált síiü ablakfüggünyök megül az ifjú harcfiak után, kik a városban állomásozó gyalog-ezred tisztikarának két legkedveltebb egyénei, a hölgyvilág elkényeztetett kedvencei s a civil uracsok legrettegettebb vetélytársainak voltak általánosan elismerve. Az ezredhez érkezett mozgósítási parancs híre reggel óta az egész várost beszárnyalta, amely körülmény csak annál nagyobb érdeklődést idézett elő a hölgyvilágnál a vitézek iránt, kik minden érző kebelben azt a részvétet keltették, melyet a halálra szánt áldozat méltán megérdemel. A két tiszt Honor garcon lakására érkezve a reggeli gyakorlatról fáradtan, teljes kényelembe tette magát. Udo ezredorvos s régibb katona volt, mint Honórius, aki még csak néhány hónap óta viselte hadnagyi jelvényeit. De nagy büszkeséggel viselte azokat s testtel lélekkel csüggött eddig választott hivatásán. Arcát a portól illatos vizzel megmosván s bajuszát a kellő formába pödörintvén, a tükör elé állt, mig legénye a házi pongyolát adta fel rá. — „Ugyan jó lesz már 110!" szólt Udo kissé türelmetlenül, barátja cicomázásait megunva. — „Beismerem, hogy gyönyörűeu vagy egyszerű otthonkádban is. De hát még egyenruhában . . ." — „Eh ! barátom, mi hasznom belőle, hogy a nővilág vesztére viselem azt! Terhemre van, hogy a hány asszony van, — ismerve — ismeretlenül egyaránt bomlik utánom ! — Miska !" kiált r szobában serénykedő legényhez fordulva — „ Hozd a cognacot, aztán : indulj !" Miska úgy tett, amint parancsolva volt, s magára hagyta a két barátot. Miután megerősítették magukat, Udo cigarettre gyújtott s Honor elborult homlokkal fogott az elbeszéléshez, — „Úgy is tudod, kedves pajtás" — kezdő lonórius — „mert előtted soha sem tagadtam, hogy szegény vagyok és az is voltam olyannyira, miszerint iskoláimat sem végezhettem — s a forrón óhajtott katonai pályára, sem léphettem volna, idegen segély nélkül. E segélyt egy távoli gazdag rokon utján meg is kaptam, szüleim közbenjárására, kik célomhoz segíteni óhajtva, e rokonhoz fordultak kölcsönért oly kötelezvény kíséretében, melynél fogva az összeget kamatokkal együtt illesztendő múlva, mint nagykorúságom idejének elérkezte után, — pontosan vissza fogom fizetni — természetesen részletenként törlesztve ezen adósságomat. Költségeimről ezen idő óta mindig a legpontosabban gondoskodva volt s forró hálaérzettől áthatott levelüket irtam azon ritka jó rokonnak, a ki felettem a gondviselés szerepét vállalta el magára. — így folytatódott ez mindaddig, míg tanulmányaimat bevégezve, velem éreztetett szívességeit megköszöntem azon idő elérkeztéig, amihez a kölcsön vett jótéteményeket tényleg vissza fogom fizethetni. Ez idő óta gyérült levelezésünk, amennyiben a köztünk fennálló ügynek még egy ideig szünetelnie kellett, miután tudvalevőleg 2 év múlva leszek nagykorúvá. Képzelheted megdöbbenésemet, midőn egész váratlan és arról értesíttettem, miszerint nagylelkű rokonom nincs többé . . . Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva.