Zalamegye, 1893. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1893-01-01 / 1. szám

XII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1893. január 1. 1. szám. A „Zalamegyei gazdasági egyesület"4 és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Boldog, új évet! Szóval és levélben ezen egyszerű kívánattal üdvözlik új év napján egymást rokonok, jó bará­tok, ismerősök. Mi is ezzel köszöntjük lapunk olvasó kö­zönségét. Jó kivánatunkat megtoldjuk azzal, hogy adjon Isten ami nincs, ez új esztendőben ! Ha körültekintünk az életben ; ha figye­lemmel kisérjük a körülöttünk lezajló eseménye­ket ; ha mélyebben szemügyre vesszük társa­dalmi állapotainkat, nagyon is jogosnak tartjuk és ez ünnepélyes alkalommal ezeket nemcsak hangoztatni, hanem azok jeleit kissé elmél­kedni is. Sok van körülöttünk ugyanis, minek nem kellene lennie, míg sok hiányzik, aminek hiá­nyát bár belsőleg érezzük, de mutatni épen nem akarjuk, sőt ellenkezőleg, azokat minél sűrűbb fátyollal fedni törekszünk. Első, ami önkénytelenül eszünkbe ötlik, az a nagy ellentét, amely bevételeink és kiadásaink között napról napra jobban mutatkozik. Ha valamikor, úgy különösen midőn búcsút veszünk egy év viharaitól , illik efelett kissé elmélked­nünk. És midőn látjuk a folyton növekedő kü­lönbséget, amel­lyel kiadásaink bevételeinket felülmúlják és bennünket jobban és jobban az adósság örvényébe sodornak, kell, hogy azzal a szilárd elhatározással lépjük át az új év küszö­bét, hogy vitorláinkat összehúzva, az okos gaz­dálkodás módszerét felhasználva, kiadásainkat bevételeinkhez fogjuk szigorú következetességgel alkalmazni. És hogy ezen, a családi élet létalapját egye­dül biztosító célt elérhessük, szükségünk van a hiányzó takarékosságra. Már a régi rómaiak hangoztatták, hogy a takarékosság nagy adó. A­, egykor ismert világrészt egészen hatalmába kerített római népen bizonyult be ezen nagy elv igazsága. Mily óriási erkölcsi súlyra, méV­ hetlen vagyonra tett szert e nép, míg takaré­kossági elvének hódolt s hová sűlyedt úgy erkölcsileg, mint anyagilag, midőn lemondva a­­ takarékosságról, a pazarlás és tékozlás undok­­­fertőjébe merült! Hány, egykor jólétnek örven­dett családon ismétlődik e szomorú jelenet, midőn megfeledkezvén e nagy elv igazságáról, a pazar­lás veszedelmes lejtőjére lép. Korunk egyik mindennapi, nagyon is el­terjedt betegsége : a nagyzási hóbort. A komo­lyan gondolkozóban bizonyos undort kelt annak szemlélete, mint igyekeznek bizonyos körök egy­mást a nagyzásban mintegy túllicitálni Amit egyik kedvező anyagi viszonyainál fogva meg­tehet, a másik — nem gondolva meg, hogy őt nem utánozhatja — nemcsak hasonló nagy lábon él, hanem titkos öröm fogja el keblét, ha akár ruházatban, akár a vendégségek tartásának fé­nyében a másikat túlszárnyalja. Vannak, akiket ez a szomorú példa érintetlenül hagy s legfülebb szánakozással nézik a veszedelembe terelő ezen vergődést, azonban a legtöbbnek nem hogy el­rettentő például nem szolgálnak, hanem ellen­kezőleg őket is hasonló szárnypróbálgatásra ösz­tönzik. Óriási e téren a ve­senygés és csak idők kérdése, hogy káros következményeinek szomorú gyümölcsei egészen megérjenek. Álljunk meg egy pillanatra az új év küszöbén s vessük le magunkról e veszedelmes köntöst azzal a szilárd elhatározással, hogy a lomtárba helyezzük s onnan soha elő nem veszszük. Az embert a teremtés remekének szokták nevezni. És mégis elszomorító annak tapaszta­lata, hogy míg a többi, ész, értelem és szabad akarat nélküli állatoknak megvan az ösztönük által sugallt ama közös jellemvonásuk, hogy más állattársaik ellen egymásnak védelmére kel­nek , addig a teremtés koronájában, az ember­ben ez hiányzik. Vagy nem-e tapasztaljuk lép­ten nyomon azt a rút gyűlöletet, kaján irigy­séget, amel­lyel az emberek egymás ellen küzdenek?! Nem az Isten képmását tekintik és becsülik az emberben; nem azt veszik szemügyre, hogy a társadalomban számára kijelölt, bár talán­­ kis kört becsülettel betölti, hanem hog­y a rang­­­ osztályok létrájának melyik fokára sikerült —­­ nem ritkán erős protektio útján —jutnia és aki­k esetleg ezen ranglétrának magasabb fokán sü­t­kérezhetik, az szánó mosol­lyal tekint azokra, akik pár fokkal lejebb vannak. Ez a kölcsönös lenézés, ez, az embereket anyagi vagy hivatali állásaik szerint való osztályozás oka annak, hogy az emberek közt hiányzik a kölcsönös becsülés, tisztelet, őszinteség és melegség. A legtöbbször az udvariasság rideg szabályai a mozgató erők anélkül, hogy megvolna a kölcsönös becsülés, megérdemlett tisztelet, igazi őszinteség, amelyek a helyes alapokon nyugvó társadalmi érintke­zésnek elengedhetlen feltételei. Szakítsuk szét — e kedvező alkalommal — ezeket a nyűgül szol­gáló békákat! Tekintsük az emberben az embert és becsülésünk mértékéül ne a rang vagy épen­séggel a vagyon szolgáljon, hanem hogy kiki mint tölti be a Gondviseléstől számára a társa­dalomban kijelölt helyet ! Bár jól tudjuk, hogy az ember munkára van teremtve és hogy a tétlenség, unalom sok rosznak szülő anyja, mégis széttekintvén a tár­sadalomban, óriási azoknak száma, akik össze­font karral, dolog nélkül ütnek el napot nap után. És midőn épp ez okból nem egyszer a szükség kopogtat ajtajukon, ahelyett, hogy ezt a tulajdonképeni okra vagyis saját dologtalan­ságukra vezetnék vissza, átkozzák a sorsot, amely szűk marokkal nyújtja nekik a megélhetés mó­dozatait s nemtelen gyanúsítással illetik azokat, akik fáradhatlan munkásságuknak jól megér­demlett gyümölcseit élvezhetik. Az ily, munka nélkül jólét közt élni óhajtók h­ada teremtője a socialismusnak. Mily élvezettel lehetne ugyanis elharácsolni azoknak javait, akik fáradságuk árán jutottak azokhoz. Véssük azért jól szívünkbe ez új év napján, hogy csak a kitartó munka édesíti meg jelenünket, biztosítja jövőnket, míg a munkátlanság anyagi jólétünk megrontója, tönkretevője! De nem folytatjuk tovább . . . Csak ismé­teljük, amit cikkünk kezdetén mintegy új évi kivánatképen hangoztattunk : adjon Isten, ami nincs, ez új esztendőben ! A „Zalamegye" tárcája. Egy végrendeleti — záradék. (Berzely.) Németh Elekné szik­. Andah­ázy Irén. — „10l vagyok keseredve, barátom ! Meguntam az­ életemet, — ezt a hideg, prózai, számító Átkozom sorsomat, — végzetemet s gyűlölöm a világot ! pályát, melyet annyi remén­­nyel, annyi örömmel választottam s kezdettem meg ..." E keserű kifakadások egy csinos, fiatal hadnagy ajkairól ömlöttek, kinek élet vidám tekintete, ruganyos alak­a s lényén elöm­lő vidámsága ellentétben voltak szavainak búskomorságot eláruló értelmével. Rendkívüli izgatottságát azonban elárulá nyughatatlan járása, mely­lvel mellette menő tiszttársa, — kihez szavai is intéz va­ltak — alig birt lépést tartani. — „Nem látom át —a felek­ amaz — „mi tehet határtalan izgatottá! — A mozgósítási parancs, i. ,iyet az ezredes utján most tudtunk meg, — engem is meglepett! L..; elvégre is el lehettünk készülve rá s nem e mondtad nekem néhány héttel ezelőtt, midőn az első mozgósítások történtek, hogy vágyódol tettleges részt venni a bosniai hadjáratban. Íme­ teljesült, amit óhajtottál: néhány nap múlva a bosnyákok puskaporá­n­ak szagát szívhatjuk — tele tüdővel !" — „Hiszen most is azt mondom, csakhogy még annál is több okom van rá, hogy: bár csak ott lehet i­­k már! — Fabatkát sem ér az életem!" kiáltja ./envedélyesen az elkeseredett ifjú. — „Svedélyhangulatod illik a helyzethez. Az elke t.. .­'i­tt katona, a legvitézebb szokott lenni'! — mon­dá a másik. — „Ha nem tudod-e Honor pajtás, hogy ilyen kétségbeesett csak szerelmes ember lehet." — „Ne tréfálj — Udo , ha elmondom, mily szeren­csétlen vagyok, sajnálkozni fogsz rajtam!"­ — „Veled megyek a lakásodra, — egy pohárka cognac mellett kitárhatod előttem szivedet. Nincs elle­nedre ?" — „Ellenkezőleg. Éppen kérni akartalak." A két tiszt karöltve haladt a város főutcáján Ilonár lakása felé, nem törődve kardjaik csörtetésével, a mely hangra számtalan kíváncsi leányszem kandikált síi­ü ablakfüggünyök megül az ifjú harcfiak után, kik a városban állomásozó gyalog-ezred tisztikarának két leg­kedveltebb egyénei, a hölgyvilág elkényeztetett kedvencei s a civil uracsok legrettegettebb vetélytársainak voltak általánosan elismerve. Az ezredhez érkezett mozgósítási parancs híre reggel óta az egész várost beszárnyalta, a­mely körül­mény csak annál nagyobb érdeklődést idézett elő a hölgyvilágnál a vitézek iránt, kik minden érző kebelben azt a részvétet keltették, melyet a halálra szánt áldozat méltán megérdemel. A két tiszt Honor garcon lakására érkezve a reggeli gyakorlatról fáradtan, teljes kényelembe tette magát. Udo ezredorvos s régibb katona volt, mint Honó­rius, aki még csak néhány hónap óta viselte hadnagyi jelvényeit. De nagy büszkeséggel viselte azokat s testtel lélekkel csüggött eddig választott hivatásán. Arcát a portól illatos vizzel megmosván s bajuszát a kellő formába pödörintvén, a tükör elé állt, mig le­génye a házi pongyolát adta fel rá. — „Ugyan jó lesz már 110!" szólt Udo kissé türelmetlenül, barátja cicomázásait megunva. — „Beis­merem, hogy gyönyörű­eu vagy egyszerű otthonkádban is. De hát még egyenruhában . . ." — „Eh ! barátom, mi hasznom belőle, hogy a nővilág vesztére viselem azt! Terhemre van, hogy a hány asszony van, — ismerve — ismeretlenül egyaránt bomlik utánom­ ! — Miska !" kiált r­ szobában serénykedő­­ legényhez fordulva — „ Hozd a cognacot, aztán : indulj !" Miska úgy tett, amint parancsolva volt, s magára hagyta a két barátot. Miután megerősítették magukat, Udo cigarettre gyújtott s Honor elborult homlokkal fogott az elbeszé­léshez, — „Úgy is tudod, kedves pajtás" — kezdő l­onó­rius —­ „mert előtted soha sem tagadtam, hogy szegény vagyok és az is voltam olyannyira, miszerint iskoláimat sem végezhettem — s a forrón óhajtott katonai pályára, sem léphettem volna, idegen segély nélkül. E segélyt egy távoli gazdag rokon utján meg is kaptam, szüleim közbenjárására, kik célomhoz segíteni óhajtva, e rokon­hoz fordultak kölcsönért oly kötelezvény kíséretében, melynél fogva az összeget kamatokkal együtt ill­esz­tendő múlva, mint nagykorúságom idejének elérkezte után, — pontosan vissza fogom fizetni — természetesen részletenként törlesztve ezen adósságomat. Költségeim­ről ezen idő óta mindig a legpontosabban gondoskodva volt s forró hálaérzettől áthatott levelüket irtam­ azon ritka jó rokonnak, a ki felettem a gondviselés szerepét vállalta el magára. — így folytatódott ez mindaddig, m­íg tanulmányaimat bevégezve, velem éreztetett szíves­ségeit megköszöntem azon idő elérkeztéig, a­mihez a kölcsön vett jótéteményeket tényleg vissza fogom fizet­hetni. Ez idő óta gyérült levelezésünk, amennyiben a köztünk fennálló ügynek még egy ideig szünetelnie kellett, miután tudvalevőleg 2 év múlva leszek nagy­korúvá. Képzelheted megdöbbenésemet, midőn egész várat­lan és arról értesíttettem, miszerint nagylelkű­ rokonom nincs többé . . . Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva.

Next