Zalamegye, 1901. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1901-01-06 / 1. szám

HÍPIji b'frjnyvkap Növt».teKnaplo XX. évfolyam. 1659 II. Előfizetési dij: Egész évre 8 Kor. Félévre 4 Kor. Negyedévre 2 Kor. Egy szám ára 20 fill. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 18 fill. többszöri hirdetés­nél 14 fill. Nyilt-tér petit sora 24 fil. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szer­kesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el Kéziratok n«m kfik­etnek tisszks. A Z Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala­egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „Kanizsai és novai járási községi és körjegyzők egyleteinek, Valamint a ,,b­ográdi takarékpénztár és önsegélyző szövetkezet "-nek hivatalos közlönye. JS/L eegj­elenik m­inden a. r á. -r> -n a. Zala-Egerszeg, 1901. január 6. heg­y.év.^/s* í. szám­ i tél lehelete. A szegénységnek a legnagyobb ellensége a küszöbön van. A rongyos, dülledt, alacsony­ kunyhók koldus lakóinak a réme, kínzója, már érezteti fagyos leheletét. A természet most szenvedi halálküzdelmét. És mély csönd fog beállni a kővé fagyott gö­röngyök fölött és csak a nyomorgó szegénység szen­vedéseinek a kínos sóhaját és szivet szaggató kiál­tásait fogjuk hallani a tél unalmas, álmos egyhangú­ságának közepette. A halál szüretjének az évadja itt van. A be­teges tüdők tágulása rövidebb-rövidebb lesz. S azo­kat a földönfutókat, akiket talán megkímél a fagy, elveszi az éhség nyomora. A fecske elszáll keletre, a vakondok mélyen beássa magát a földnek meleg gyomrába, csak a szegénység nem tud kitérni, nem tud menekülni. Mintha arra volna teremtve, hogy iszonyú boszúját ő rajta töltse ki a tél kíméletlen fagya. Csak a nyomorult koldus nem találhat meleget sehol. De hová is lennének szegények, ha az emberi könyörületesség jóságos melege fel nem olvasztaná a szélnek kitett kunyhók abblakainak cifra dérvirá­gait ? ! Mi lenne a szegény árvák tömegéből, ha az emberszeretet jóságos angyala nem táplálná és ru­házná őket? Ha megfeledkeznénk róluk gondos­kodni­­? A közszeretet ilyenkor kibontja a közjótékony­ság fényes zászlaját. A jólétben úszók, a boldogok tábort képezve, hatolnak a természetnek kegyetlenné vált hideg zúzmarása ellen a ruhátlan árvák, koldusok tehe­tetlen éhező bénák érdekében. Aki legtöbbet megmentett, annak van a leg­jobb szive. Az ilyen mentőknek az egyesületén legyen igazi áldás! Szerezhet-e a lélek nagyobb és dicsőbb meg­nyugvást, mint amikor a r­egényeknek alamizsnát osztogathat ?! Az ember legszebb erénye, a jó sziv igazi melegének forrása: a jótéko­nnság. Aki a küszöbéről elker­­eti az éhezőt, a pihe­nésre vágyót, az gondoljon .Ahasverus sorsára, hogy mi érte őt, amidőn az Üdvözítőt, aki vállán a nagy kereszttel pihenni akart Ahasverus ajtajánál, onnan elűzte. Legyünk méltányosak az önhibájukon kívül sanyarú sorsra jutott szegények irányában! Ne tol­juk el tőlünk a könyörületre szorult embernek felénk nyújtott kezét! Akiket a csapások megkíméltek, talán a szen­vedéseket viselő áldozatok árán menekültek és lettek boldogokká! A sors kerekének világra szóló históriája van! És ha valaki erősen kapaszkodik egyik szerencsés küllőjébe, gondoljuk meg, hogy habár óriási kerülete van is ennek a keréknek és így hosszú idő alatt fordul egyet, — de forog. A szerencsében az igazság a munka. Szerencsés, aki dolgozhatik. De hol találjon munkát a nyomo­rult, hol szerencsét? Ha beáll a tél, stagnál minden munka. Hol találjon hát dolgot a béna.­­Ha még az éhkezfí és ép egészségű szegény családfők tagjai is nélkülöznek, éheznek, fáznak. Fázni és éhezni ! A legborzasztóbb, amit a sors kitalált. A természet hadüzenete már megtörtént az első vastag dérrel. Remegő szívvel, összeszorult kebellel gondolnak az elhagyatottak a viaskodásra és előre is remegnek a szomorúan biztos eredménytől, ha róluk megfeled­keznének. De nem feledkezünk meg róluk! Az emberek erkölcsének fel kell ébrednie, hogy az elhagyatottak sorsán segítsen. Majd ki fog gyúlni a közszeretet lángja s a koldus, ha fázik, megmelegítheti mellette didergő testét és nem fog éhezni, ha kinyitja kezét alamizsna után; mert az elfásult szivek fagyát is föl fogja olvasztani a jó szellemnek az az áldásos parázstüze, amely a pogányság romjai fölött gyúlt ki először, hogy soha el nem hamvadó melegével bevilágositsa a sötétség üregeit. Aktuálissá vált, hogy a társadalom gondoskod­jék nyomorultjairól. Alig van város, melyben nem volnának jótékonysági egyletek, amelyek nemes fel­adatukul tűzték ki a nyomornak az enyhítését. Városunkban is vannak ily jótékony egyesüle­tek. Ott van a nőegylet, a népkonyha, a karácsonyfa egylet, a kenyéregylet, amely egyesületek mind­egyikének legfőbb tere a jótékonyság gyakorlására most nyílik, amikor az egyébként is ezer gonddal küzdő szűkölködőkre bénítólag hat annak tudata, hogy vagy épen nem, vagy csak nagyon is kis mértékben nyílik alkalmuk fárasztó munkájuk keserves bőrén: maguk és­­ családtagjaik életét napról-napra áttengetni. De ezek az egyesületek magasztos hivatásukat csak úgy tölthetik be óhajtott eredmén­nyel, az oly sok oldalról feljajduló nélkülözést csak úgy némíthatják el s a szűkölködők kétségbeejtő helyze­tén csak úgy segíthetnek, ha a nagy közönség nem nézi fagyos közön­nyel áldásos munkásságukat, hanem leiki vagyoni viszonyaihoz mérten oda hozza a jó­tékonyság oltárára filléreit! Óh ha betekintenénk egy-egy ily elhagyatott szegény család viskójába, meglátnók hideg szobá­ban, éhségtől gyötörve a kisdedeket; látnák a két­ségbeesés barázdálta redőket a szülők homlokán, akik nem képesek gyermekeiknek éhségét lecsillapí­tani és ezekkel együtt dideregve s az éhségtől gyö­törtetve, élnek napról-napra akkor, midőn mi a a jólét párnái között egész ridegen megfeledkezünk róluk! A „Zalamegye" tárcája. "j^ignjusos krónikája. avagy története az MOO. esztendőnek. Tinódi Lantos Sebestyén diák módjára megénekelte: Theodorus diák. Oh, Apolló, segits! add kölcsön a lantot, Uj század napja kél, 's lovait te hajtod ; Quadrigad álljon meg egy-két m­inutára, Inspiráld pennámat krónikás nótára! Im, mögöttünk van már tizenkilenc század, (Kilencvenkilencre most olvastunk százat.) Huszadik századnak felsütött a napja, Boldog, aki fényét s melegét is kapja. Mert un, hogy a Szent-év elfogyott egészen. A rákövetkező már uj század lészen. Róma Szent kapuját bezárja a pápa, Jámbor hivők serge a búcsúkat járta. Tizenkilencedik század kriptájában. Sok dicsőség, sok kö­iy megfér egy urnában. Meghozta e század a népszabadságot, Zsarnoki önkénynak a nyakára hágott. Sok uj találmánya csodálatot keltő, Haladás van ebben, úgy írja a költő; De nyugalom nincsen a népóceánon, Hulláma torlódik hol úgy, hol más tájon. Kérdések kérdése, szociális kérdés, Meg leir-e oldani a nemesebb érzést ? Kenyeret! Kenyeret! panem­et . . . de hagyjuk, Frázissal e kérdést soha meg nem oldjuk. Krónikám nem jósol, csak azt konstatálja: A letűnt századnak van sok szép vívmánya. A ránk következő hozza meg a békét: Törülje a múltnak számtalan nagy vétkét. * Európa békés, lám, de milyen ár­on ! Most is szól az ágyú, bár túl a határon . Szegény Chindt rágják, akár egy nagy lepényt. Széleit kikezdték és gyújtják a sok fényt . . . De majd kifog rajtuk Li-Hang-Csang s herceg Csing. Waldersee marsalnak még szűk lehet Peking. Foly az alkudozás, mi magában nem baj; Európa, vigyázz s ébred a sárga faj . . . Ne kegyetlenkedjél, légy emberségesebb, Egész­ Ázsiának fájni fog e friss seb. Tán korán is volt még Berlinben örülni, Győzelmi ünnepet hevenyében ülni . . . Lám, Nagy-Brittnnnia mily kicsinynek látszik, Vele a kis bur nép, mint a macska, játszik ; Botha, Dewett, Beyers, Delarey ugy harcol, Mint egy-egy oroszlán, miről sok új harc Barbelton mezején, Noortgedacht pusztáján­ szól. Megint csoda történt, — de lesz még akárhány! Ki Istennel kezdte, Istennel is végzi, S a vén Európa ezt szájtátva nézi. Mozgásit az angol, ki tudja, hányadszor! Több, mint egy év óta már ötször, vagy hatszor. Lesz ennek vége is, várj csak, Chamberlain lord, Szegény bur ágyuja egyre messzebbre hord. Az Orleansi szűz szelleme ott lebeg, Kegyetlen Kitchener, megbirkózik veled. Örvendj, Kru­ger apó, ne siess házalni. Törhetlen hitednek meglesznek jutalmi! Áll a villamos égj­él meg a jó Isten, Hazád szent ügyére babérokat hintsen! Várjunk hát s reméljük ! De sorra vár itt más : Mindjárt a párisi világ kidllitos. A versengő népek megmutatták ebben, Mennyi öröm rejlik a békés versenyben. Főleg a magyarnak tűnt fel ott a napja. A sok kitüntetést özönével kapja. Elismerés jött a félreismerésre. Legyen ez buzdítás komoly törekvésre, Magyar zászlónk büszkén lobogott Pár­isban. Ném­etek utcáján szép palotánk is van. Meg is koszorúzták szép trikolorukat,­ Nem dugták Otrisba független honunkat. Berlinben is igy volt, mikor jó királyunk Császári barátját — kinek jót kívánunk — Látogatni járt ott magyar királ­yképen, Magyar zászlók lengtek, harsogott az éljen! Volt sok egyébb ünnep, parádé, szónoklás, Titulus bibendi, jubileum s sok más . . . De szent kegyelettel emelem ki nyomban, Azt, mely hogy lezajlott ősi Esztergomban, Kilenc száz esztendős hitünket hirdette, Hogy a keresztséget nemzetünk fölvette. Akkor született a magyar királyság is Innen származik az ősi alkotmány is. Tudja minden magyar, mit köszönhet ennek. Hirdetik lapjai a történelemnek. Magyar sziv és lélek hálaérzetéből. Fakadt egy nagy ünnep, hol nagy költőjéről Emlékezett meg az egész magyar nemzet, Vörösmarty volt az, ki epochát kezdett. Száz évvel ezelőtt küldte Isten nekünk. Rendületlenségre, hogy tanítsa népünk. Más jubileumot mostan nem érintek. — Magasból mélységbe szédülve tekintek. De egy nagy mecenást mégis fölemlitek : Pálffy János gróf ez, kire áldást hintek. Miként Ő hintett egy veszni tért osztályra. Melynek pusztulása kár egész országra. Három milliótól fosztotta meg magát, De előbbre tette a szenvedő hazát. Segits is egymáson, drága magyar népem, Mert más ugy sem segit, no meg a jó Isten. Idegen maradsz te népek özönében, S mint ilyen, elveszhetsz, de nini­ lám épen . Mily kapóra esik! — van még jótékony kéz, Budapesten látszik, mely jósággal tetéz Áldást az áldásra a megszorultaknak, Addig is, amig majd munkába foghatnak. Sok most az éhező ... de hát nincs keveset. Adjon hát, kinek van, ha már csak keveset, Sok kicsi sokra megy, sokjkönyet fölszárit, Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva,.

Next