Zalamegye, 1901. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1901-07-07 / 27. szám
Hir I jngvUn H Üfv 4 a Kn 1 QXX. évfolyam Zala-Egerszeán 1901. julius 7. Előfizetési dij: Egész évre 8 Kor. Félévre 4 Kor. Negyedévre 2 Kor. Egy szám ára 20 fill. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 18 fill. többszöri hirdetésnél 14 fill. Nyilt-tér petit sora 24 fil. társadalmi, Mini és gyászati hetilap 27. szám. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bár mentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el kéziratok nem küldetnek visszza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara"4, a megyei községi- és körjegyzők, „Kanizsai és novai járási községi és körjegyzők egyleteinek, Valamint a ,,Légrádi takarékpénztár és önsegélyz szövetkezet "-nek hivatalos közlönye. HVLegjelenik mindén "^asáx-azLaip. aző á világítás kérdéséhez. A városok gazdasági életében a célszerűen berendezett világítási telepek igen nagy fontossággal bírnak nemcsak azért, mert közrendészeti szempontból az utak és utcák kifogástalan világítását lehetővé teszik, hanem főleg azért, mert a teleppel együtt ipari vállalatok is keletkezhetnek. Így nem tisztán fényűzési célok követelik azoknak felállítását, hanem a városok anyagi viszonyainak érdekében, mint biztos jövedelmezésű bevételi források, a városok költségvetéseit sok tekintetben tehermentesítik. Ha iparilag jobban fejlett országokban a városi községek maguk nem tartják fölöslegesnek ilynemű vállalatokba bocsátkozni: mennyivel szükségesebb nálunk, hogy a város, mint kezdeményező és útmutató, lépjen fel és a maga erejéből, a vezető férfiak közreműködésével oly telepet létesítsen, amelynek jövedelmezősége egyrészt súlyosan érzett városi pótadó leszállítását megengedi, másrészt pedig olcsó hajtóerőt szolgáltasson a kisipar rendelkezésére. A mai időben nagyon is előre haladt technika pedig ezt lehetővé teszi s tudunk eseteket reá, hogy célszerűen berendezett, jól kezelt világítási telep a városi polgárság jólétének számbavehető kútforrása lett. Nem is szólva arról, hogy tetemes megtakarítások váltak lehetségessé azáltal, hogy a magánfelek lakásaikat sokkal jobban és sokkal olcsóbban világíthatták meg az új fényforrással, mint a közkeletű petróleum világítással. A „Kaparj kurta, neked is lesz" —jó magyar közmondást nálunk még mindig nem akarják megérteni s ha világításról van szó, azonnal a legmodernebb világítási eszközről, a villamos erőről álmodoznak. S nem akarják megérteni, hogy a villamos világítás költsége semmi arányban sem áll azzal a fényhatással, amelyet még most nyújt. S nem veszik számításba azt, hogy a villamos telep jövedelmezőségének lehetősége attól a nagy iparteleptől függ, melyet vele kapcsolatban üzemben tartanak, s melynek felállítása oly nagy tőkebefektetést kíván, melyre képtelenek vagyunk. S évtizedeken át nyögik azok a városok az uj világítási eszköz terhét, melyek anyagi erejüket felülmúló vállalkozással nem létesíthették a villamos világítást s most ki vannak szolgáltatva azoknak a vállalkozóknak, kik szerződés kötéskor csak maguk érdekeit tekintették. A magánfelek pedig oly méregdrága áron kapják a világítást, hogy vágyva vágyakodnak a petróleum lámpások ideje után. Hiszen két évvel ezelőtt nálunk is majdnem létrejött egy magánvállalkozóval a szerződés villamos világításra, melynek hatásaira csak aggodalommal tekinthettünk, mert oly vállalatnak kellett azt minősítenünk, melynek súlyát még az unokák is érezhették volna. Hogy a tervezet dugába dőlt, az városunkra nézve nagy szerencse volt, mert anyagi erőnket ép oly mértékben múlta felül, mint amily mértékben nem fokozta volna vele kapcsolatban felállítandó ipartelep a forgalmat és keresetképességet városunkban. Fölöslegesnek tartjuk, hogy azt a létre nem jött vállalatot most megbíráljuk, azonban nem volt tanulság nélkül annak a beható tanulmányozása, mert azt a meggyőződést érlelte meg bennünk, hogy Zalaegerszeg viszonyainak legjobban megfelel oly világítási telep, mely szerény igényekkel lép fel s mely, mint a város vállalata, csakis a városi polgárok érdekeit mozdítja elő. És csak oly világítási telep érdemli meg, hogy vele minden melléktekintetellalkozzunk, mely a mi anyagi nélkül érdemileg jogerőinket felül nem múlja s mely a város kezelése, alatt, a városi képviselőtestület ellenőrzése mellett, a magánfelekkel szemben mindazokat a biztosítékokat nyújtja, melyek azt népszerűvé és hasznot hajtó vállalattá teszik. Az urhatnámság mindig szánó mosolyra késztet bennünket, és azért milyen képet nyújtana a mi városunk, ha a modern kor legmegbízhatlanabb és legdrágább világítását, a villamost rendezné be városunk, mely ipari tekintetben teljesen hiányában van mindazoknak az előfeltételeknek, melyeknek dacára ez a világítás másutt sem felelt meg. Hiszen épen ellenkezőleg, az igazi érdem abban áll, hogy szerény eszközökkel kezdjünk, az alkotásokat okszerűen felhasználjuk és fejlesszük s ha már biztos eredményhez jutottunk, nagyobb méretű vállalatba bocsátkozzunk. S míg ez az eljárás biztosan célhoz vezet, addig megfordított úton haladva, oly zavarokba és lehetetlen helyzetekbe jutnánk, melyek bennünket kikerülhetlenül a tönkrejutáshoz vezetnének. Lapunk már helyén ismertetjük azokat a világítási telepeket, melyekben vízgázt állítanak elő s melyen az illető városok illetve, testületek kezelése alatt teljesen megfeleltek rendeltetésüknek. A városoknak a polgárság megterheltetése nélkül oly jövedelmező forrásává váltak, mely sok közhasznú intézmény felállítását lehetővé tette; a lakosságnak pedig oly fényforrásokat bocsátott rendelkezésére, melyek aránytalanul jobbak és olcsóbbak, mint akármely más világitási eszközök. S. A „Zalamegye" tárcája. ^£emény őrnagy. Csatakép az 1848/49-iki szabadságharcból. Irta Földes Imre, Már teljes három óra óta folyt a csata. Elkeseredett bátorsággal küzdöttek mind a két oldalon. Nagyobb számban voltak az osztrákok, de ott állott velük szemben a magyar had élén Damjanics, ki egymaga többet ért egy jól felszerelt seregnél. Pedig már csak szóval biztathatta katonáit, nem vehetett részt a harcban; lábsebe, melyet a csata hevében kapott, megakadályozta abban, hogy személyesen vezethesse fiait! Fehér lovára köttette magát a csata megkezdése előtt. Ie azért mindenütt megjelent, ahol szükség volt biztató szavára. Harcoltak is a „fiúk" úgy, ahogy soha. De mindhiába. Az osztrákok előnyösebb helyzetet foglaltak el. Ágyutötegeik csak úgy ontották a vészhozó golyókat. Damjanics egy utolsó kísérletet határozott el. Általános rohammal kiverni a nagyobb számú császáriakat állásukból. De előbb el kellett távolítani az egyik dombról az ellenséges ágyúüteget, mely iszonyú kartácsaival elsöpörhette volna az egész hadsereget. A 3-ik zászlóaljat szemelte ki Damjanics erre a veszélyes küldetésre. Nemrég toborzották össze annak a zászlóaljnak a legénységét. Csupa tejfölös szájú gyerek. Még alig szagoltak lőporfüstöt. Tűzben sohasem voltak. De a vezérük, Demény őrnagy, egyike volt Damjanics legvitézebb tisztjeinek. Mikor Demény meghallotta a parancsot, zászlóaljának élére ugratott. Utánam gyerekek ! Meghalunk a hazáért! Előre! Aztán megindult a fekete lován. A 3-ik zászlóalj utána. — Hajrá ! — Fölséges roham volt az ! Szuronyszegezve rontottak fel a dombra, szó nélkül, piros arcával. Nem volt azok között egy sem sápadt. Az őrnagy ott vágtatott előttük, lovon fel a meredekre. Azt se tudta volna utána csinálni senki. Az ágyú üteg tüzérei kacagva nézték a vakmerően ellenük futó csapatot. — Földre gyerekek ! — kiáltotta az őrnagy. A 3 ik zászlóalj villámgyorsan levetette magát a földre. Csak az őrnagy ült tovább a lován. Fejük felett búsztak a gránátok, s üvöltött a kartács. Deményt egy sem találta. — Előre gyerekek ! — A zászlóalj újra megindult. Fel a dombra! Az ágyúüteg ujabb lövései elől már nem volt idő a földre vetni magukat. A zászlóalj fele elmaradt bizony az útban véresen. De a másik fele rohant tovább. Nemsokára dübörögve tért vissza a 3-ik zászlóalj a magyar táborba. Hozták az ágyukat Demény Damjanics elé lovagolt. — Tábornok úr, a 3-ik zászlóalj fele meghalt, de az ágyukat megszerezte. És már hallani lehetett, amint az elfoglalt üteg a császáriak ellen ontotta golyózáporát. — Jól van őrnagy uram. De nincs időnk gondolkozni ! Rohamra! Az őrnagy visszanyargalt csapatához. — Gyerekek, csak nem tűrjük, hogy élve maradjunk, míg a többiek odavesztek ? Utánam ! A gyerekek pedig megindultak. — „Hajrá! Előre!" Peregtek a dobok. Kiadtak a kürtök. Damjanics megadta a jelet az általános rohamra. Rengett a föld, zúgtak a golyók. A 3-ik zászlóalj mindig elöl. Élén ott lovagolt az őrnagy. Azt nem fogja a golyó. Mosolygó arccal harcol. A gyerekek az ő nevét kiáltják, amint az ellenség soraihoz érnek. A császáriak érzik a veszélyt és azért megfeszített erővel küzdenek. Egy óriási hangyabollyá lesz a két tábor. Csak a 3-ik zászlóalj küzd zárt sorokban. Oh, nem uj legények már, kiállták a tüzpróbát veszettül ! — Előre gyerekek! Tovább! . . . Tovább . . . Puskatussal küzdenek már; minden talpalatnyi helyért vér folyik. Nemsokára felharsan a takarodó , a császáriak visszavonulnak A 3-ik zászlóalj utánuk 1 Késő éjjel tértek vissza a táborba. Nem jöttek azok vissza sohasem 'i *< képzel. Foglyokat hoztak. Még egy tábornokot is. D<nujanics erejéK lovagolt és megdicsérte a csapatot. A gyerekek „éljen! — éljen"-t kiáltottak a beszéde után, hogy a már alvó tábor is felébredt és versenyezve eljenezte velük Demény őrnagyot. — Mondja csak őrnagy úr, fordult Damjanics Deményhez, micsoda amulettje van magának ? Nekem, tábornok úr? Semmi sem. — Nono! Bizonyára imádkozik magáért valaki, szép őrnagy uram. Ne tagadja. — Csak imádkozott, most már nem . . . felelte búsan Demény! — Hát akkor, mi az ördög óvja meg a golyóktól? Láttam, hogy harcolt. A gránátok ott pattogtak a feje felett, de magának kutyabaja. Ez a baj, tábornok úr. Nem vette észre? Keresem a halált! ... De nem találom. Mikor azt mondta, hogy „keresem a halált", úgy villogott a szeme, mintha azt értené alatta, hogy keresek valakit, akit csak a halál után találhatok fel. — Keresem a halált, tábornok úr, de hiába! Még nem is igen ejté ki a szót, midőn szó nélkül lefordult a lováról lövés találta. A golyó az osztrák foglyok közül jöhetett. A 3-ik zászlóalj megdühödve rohant reájuk, hogy megbüntesse az orotva gyilkolót. Az őrnagy ott feküdt a földön. Beszélt még. — Itt a halál, tábornok uram ! . . . Látja . . . látja ... Amikor kerestem, nem találtam ... De amikor ő keres engem, akkor meg is talál! . . Boldogan kacagott. A 3-ik zászlóalj visszatért, magával hozta kést. Egy buta arcú cserepár volt. Damjanicsot lelőni, Deményt találta. Nemsokára ott függött az egyik fán. Nem érdemel az ilyen ember golyót! Demény utolsó szavait a gyerekekhez intézte: — Elvárom fiuk, hogy nemsokára utánam jöttök. a gyilakarta Mai számiank.tioz fél iv mellettlet van csatolva.