Zászlónk, 1922. szeptember - 1923. június (21. évfolyam, 1-10. szám)

1922-09-15 / 1. szám

1922. szeptember 15. ZÁSZLÓNK játék, még a gyümölcseit sem tudja megérlelni. Egészen elgyengült már ! Minek is tartják itt a kertben ? Rég ki kellett volna vágni! — Igen bizony! — szólt egy másik. — Hiábavaló itten és csak akadályoz minket a növekedésben. Min­den délelőtt árnyékba borít! Ha nem volna itt, már kétszer akkora volnék ! — Előlünk meg délután takarja el a napot ! —’ zúgott egy harmadik csoport. — Én meg is mondom neki a magamét — hencegett megint a legnyurgább bokor. — Hallod-e te! Almafa, vagy mi vagy ! Mit állsz itt hiába ? Virágot se hozol, gyümölcsöket sem érlelsz ; útban vagy nekünk, árnyé­kot vetsz reánk! Miért nem pusztulsz már innen ! Az almafa szelíden felelt: — Hja lelkem, én nem babot termek ! Az én­­gyü­mölcseim lassan érnek ! Árnyékot meg én sem vetek rátok többet, mint ti reám ! Ha annyira beárnyékollak, hogyan nőhettetek itt alattam ilyen nagyra ? — Hiszen növünk még nagyobbra is, ne félj ! De akkor jaj neked ! Az almafa erre már nem is válaszolt. Pedig a babok­nak igazuk volt. Egy napon hosszú karókat hozott a kertész, némelyik még az almafánál is magasabb volt. Minden babbokor mellé leszúrt egyet és a szárukat gondosan rácsavargatta. — Pár nap múlva a tetején leszek — kurjantott vígan a legnyurgábbik, mikor elment a kertész és örömében tetőtől talpig beborult fehér virágokkal. — Egy éjszaka többet növekedünk, mint ez a híres almafa tíz esztendő alatt. — hencegtek a többiek is és virágba borult valamennyi. — Ide nézz, almafa ! — hivalkodtak. — Így virágzunk mi! Alul már érett hüvelyeink vannak — de azért a virágokkal sem fukarkodunk. És hogy növünk! Hogy kapaszkodunk a fejed fölé ! Nem félsz tőlünk ? Az almafa pedig nem ért rá válaszolni. Rekkenő szárazság borult a kertre és minden gyökérszála láza­san szivattyúzta a vizet, hogy a zsendülő almák el ne fonnyadjanak. De a babok még nem érezték a száraz­ságot. A hajnalok harmatja elég volt, hogy új erőt öntsön mindenikbe. Egyre magasabban kapaszkodtak a vékony karókon és egy napon már magasról néztek le az almafára. — Véged van — sziszegtek feléje kaján kárörömmel. Körülvettünk, nem menekülhetsz ! Még egy éjszaka és megfojtunk ! — Ne bomoljatok ! — szólt rájuk komolyan az almafa. Miattam nőhettek akár az égig is, csak arra kérlek, ne kapaszkodjatok reám ! Engem úgysem pusztíthattok el, legfeljebb magatoknak vesze­delmessé válhatok, ha túl sokat akartok ! Maradjatok veszteg, én sem bántalak, ti se iri­gyeljétek, hogy élek ! — Haha ! Megijedtél ugye? Mentegetődtél. Még hogy nem bántasz ! Ki borított ár­nyékba mindnyájunkat, ha nem te ? Hanem most ütött a hosszú órája ! — ordítoztak a babok és minden ere­jükkel nyújtózkodtak, hogy elérhessék az almafa ágait. Reggelre rá is kapaszkodott valamennyi. — Győztünk! Éljen ! Meghalt az almafa! — Most már miénk a világ ! — És vad győzelemkiáltással lepték el az almafa minden ágát. Az almafa egészen eltűnt alattuk, még a levelei sem látszottak a babvirágtól. — Megfojtunk ! Megölünk ! — zúgták a babok. Az almafa egy ágát sem mozdította. — Legyen eszetek — szólalt meg végre, mikor kissé lecsendesedtek. — Látjátok, hogy még csak egy almát sem tudtatok rólam lerázni — hogy gondoljátok hát, hogy megölhettek ? — Igen, megölünk ! — felelt dühösen a nyurga vezér. Nem is tudsz védekezni, hiszen­ meg sem mozdulsz ! — Szerencsétlenek ! — mondta az almafa. — Hát lássátok már be, hogy az én erőm épen a mozdulatlan­ság ! De a ti pusztulásotokat nem is én idézem elő, hanem más, aki hatalmasabb mindnyájunknál ! — Mit hallgatunk még reá! Szót se többet! — Kiabáltak a feldühödt babok. — Jól van, — szólt az almafa, — én figyelmeztette­lek, ám ti lássátok! — És a babok diadalünnepet ültek és még szorosabban összekapaszkodtak a karókon az almafa körül. — Vége van ! Az almafát megöltük ! — hirdették a babvirágok a szélnek, a napsugárnak és a kert közepén messzire világított a fehér babvirágok bokrétája a meg­ölt almafa tetején, mint egy zászló. De a szárazság még egyre tartott és az almafa már érezte, hogy a rekkenő hőség után vészes vihar vajúdik a messze felhők méhében. Nagy, nyomasztó csönd borult a kertre, alkonyattal a madarak és lepkék félénken bújtak a levelek alá. Forgószél kelt és enyészett el az országúton, messze magasra kavarta a port és a lát­határ szélén ijesztő barna felleg tolakodott egyre ma­gasabbra. Mély dübörgés vonaglott át az égen és a felhő már itt volt, már eltakarta a napot és a szél féke­vesztetten kapott bele a növényekbe. Zúgott, kavargóit a levegő — dörgött csattogott körül az ég — az eső vágta, paskolta a leveleket. A felkapaszkodott babok rémülten kucorogtak az almafa ágain. — Csak egy kissé engedj a szélnek, mert elveszünk — könyörögtek kétségbeesetten. De az almafa meg sem mozdult. A vihar pedig megragadta a babkarókat és amint kicsavarta őket a földből, derékban tépte ketté a babokat is. Mire kifeszült az égen a szivárvány hídja, az almafán haldokoltak a győ­zők — és őszre nem maradt belőlük egyéb, csak sok szerte­szórt kitörött karó. Az almafa pedig ifjú erőben állt az őszi napfény aranyában és a levelei között duzzadó almák moso­lyogtak. Szondy György, Magyarország fáját is hiába lépték el a gyorsr­ováló „babok“, a fa nyugodtan érleli gyümölcseit.

Next