ZeneSzó, 1995. (5. évfolyam, 1-10. szám)

1995-01-01 / 1. szám

11 MAGYAR KÓRUSOK NAPJA December 16. Zeneakadémia „Egy ország zenekultúráját nem egyes zenészek csinálják, hanem az egész nép." (Kodály Zoltán) A kitűnően kiválasztott Kodály-idézet és Borsos Miklós mesteri kézzel 1952-ben felvázolt Kodály-portréja hívott mindenkit a zeneköltő születésének 112. évfordulóján a KÓTA és a Magyar Zenei Kamara ünnepi alapítványi hangversenyére. A Támogatók, a Nemzeti Kulturális Alap Zenei Kollégiuma, a Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány és a Fővárosi Önkormányzat Zenei Alapja jóvoltából sikerült az Éneklő Magyarország jeles együtteseit meghívni Budapestről és Veszprém­ből, hogy a magyar kóruskultúra teljességét jelképesen képviseljék. A négy védnök közül személyes megjelenésben a két hölgy jeleskedett­­már a Kodály-köröndön tartott koszorúzási ünnepségen is, amelynek családias-művészi hangulatát Forrai Katalin bensőséges megem­lékezése és a XX. Pestszenterzsébeti Vörösmarty Mihály Gimnázium Leánykarának rendkívül kulturált éneklése tette - Csík Miklós keze alatt - élménnyé): Kodály Zoltánná és Szőnyi Erzsébet. Az urak: Dr. Fodor Gábor és Szokolay Sándor nem voltak jelen. A konferáló Zahorán Adrienne nyilvánvaló megszokásból inkább a Rádió - teremben nem hangosító­ mikrofonja, mint a nagyközönség számára tette hallhatóvá a műsort. Jól értettük viszont, és ezáltal élveztük Juhász Jáci­nt fejből elmondott Szabó Lőrinc-versét (Tücsökzene-Nyitány), de hallatán mindjárt felvetődött a kérdés: nem lenne-e stílusosabb a kötetnyi Kodály-köszöntőből válogatni Illyés Gyulától Fodor Andráson át Kónya Lajosig? Talán jövőre... A Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola „Jubilate” és „Ex-Jubilate” kórusa a tőlük megszokott, nemzetközileg is versenyképes muzika­litással nyitotta meg a koncertet. Szőnyi Erzsébet „Sirató"-ja fuvola (Dolfin Jácint), brácsa (Henterné Istvánfalvy Andrea) és cimbalom (Herencsár Viktória) kíséretével, népi siratódallamok mélyen átélt, őszinte feldolgozásával búcsúzott annak idején eltávozott mesterétől és mentorától, Kodálytól. A ma is frissen ható mű (benne stílusosan megszólaltatott szóló­siratóval) megalapozta a koncert ünnepi hangu­latát. Az erdélyi zeneszerzés jeles mestere, Terényi Ede modern zsoltárosként szólalt meg „Alleluia” c. művében (Tóth Benedek ütőhangszeres kíséretével). Kodály: „Semmit se (helyesen: ne) bánkódjál” kezdetű református zsoltárfeldolgozása versszakonként más-más hangvételével feledtette terjedelmét. Huszár Lajos „Dies sanctificatus”-a ismét szépen példázta a kórus latinos kultúráját. Mind­ez az impozáns nyugalmat sugárzó karvezetőnek, ifj. Sapszon Ferenc­nek köszönhető, akinek finom, a művek zeneiségét életre keltő vezénylése nem halványuló szelíd emlékként maradt meg bennünk a koncert későbbi, harsány percei után is. A Dohnányi Ernő Zeneművészeti Szakközépiskola (Veszprém) bi­zonyára hangszeres növendékeket is szép számban felvonultató kórusa Kodály a 150. genfi zsoltárjával Zámbó István keze alatt a messziről jöttek elfogódottságával kezdett. Szívesen hallottuk volna a Kodály által zenébe rajzolt hangszer-sokaság bátrabb meg­­elevenítését, a két Bartók-kórusban: „Ne láttalak volna” és „Párnás táncdal” pedig az érzelmek plasztikusabb kifejezését. Melegebb tolmácsolásban részesült Lajtha „Pázmány Péter énekes Nyírő Gábor finoman regisztrált orgonakíséretével. Mű és műalkotás, karnagy és előadók igazán Kodály „114. genfi zsoltár”-ában találtak egymásra. Az ifjú Zenebarátok Központi Kórusa és a Fővárosi Énekkar a „szebb, ha ketten összedalolnak” kodályi intelmét mintaszerűen ko­molyan vette. Fegyelmezettségük az a cappella éneklés Bárdosig visszanyúló legszebb hagyományait keltette életre. Kodály „Adventi ének”-e (túl az ünnephez, a karácsonyvásárhoz leginkább illő műal­kotáson) a versszakok végén jelzett formáják tagoló, de nem szét­daraboló jelentését hangsúlyozva olyan pianókkal ajándékozott meg bennünket, amelyek ekkora létszám mellett külön elismerést érde­melnek. A Jézusélet „alfájára” való készület mellett megcsendült az „ómega” is: a kereszten függő Krisztus szemrehányása népéhez, Bárdos „Popule meus”-a. A ritkán hallott mű ritka szép, átszellemült előadásban részesült (szóló: Tóth Csaba). Petrován Mária orgonakíséretével, Pattantyús Judit, Bessenyei Éva, Véber Klára szoprán, Szántó Andrea alt, Alszászy Gábor tenorszólójával Kodály „Missa brevis"-ének Agnus Dei és Ste­missa est tételei zárták az első részt. Ugrin Gábor a diszciplináltság percei után a monumentalitás hangzásainak mámora felé ragadta együttesét, itt-ott már-már a harsányság határait érintve, de kétségtelen drámai erővel. A Mátyás Templom Ének- és Zenekara, az ELTE Pro Musica Hungarica Kórusa (Kollár Éva) és Veszprém Város Vegyeskara (Erdélyi Ágnes) találkozott a pódiumon Kodály „Budavári Te Deum”-ával. Tardy László láthatólag­ hallhatólag fejből, a partitúra fölényes ismeretében dirigálta az előadást. Az alkalomra megnőtt zenekar és a (talán túlságosan) megnőtt énekkar szólamai biztos támaszra leltek mozdulataiban, amelyek elsősorban a megszólal­tatás biztonságát célozták, sikerrel. A szólisták egyenetlen utakon szegődtek nyomába. Pászthy Júlia saját (intonációs) színvonala alatt-fölött szólaltatta meg a szopránszólót. Farkas Éva (alt) és Mo/rza/­ytr7£/ras(tenor) hivatásos produkciója mellett a legnagyobb elismerés hangján kell szólnunk a Kováts Kolos helyett beugró zenekedvelő Mátyás-kórustag Páni János basszusszólójáról, amely a természetes hangszépség mellett magán viselte az igazán csak amatőrökre jellemző őszinte átélés áhítatos jegyeit is. A művet Tardy László nagy szakmai tudása és az ősbemutató szín­helyének, a Mátyás-templomnak kórusán megszerzett rutinja, a „genius loci” sugárzása diadalra vitte. Zaklatottságán, túldi­menzionált hangzásain győzedelmeskedett Kodály szelleme. Ilyenkor kellene lehetővé tennünk az alapos helyszíni próbát, majd néhány külső előadással a hátunk mögött közmegelégedésre be­mutatnunk a művészet másik templomában, a Zeneakadémián ezt a remekművet. A hangverseny minden ünnepélyessége mellett, a résztvevők maximális teljesítményéhez gratulálva és a szervezők munkáját megköszönve, kérdésfeltevésekre is sarkall bennünket: 1. Ne áltassuk magunkat: az alig több, mint félháznyi közönség a második részben megtizedelte önmagát, mert az érdeklődő kórustagok, hozzátartozók a pódiumra vagy a ruhatárba távoztak... Miért? 2. A sok művészi és szervező munkával létrejött koncertet véka alá rejtettük. Az utca embere nem láthatott színes plakátot a hirdetőoszlopokon, nem találhatta meg a Pesti Műsor hasábjain, de még a muzsikus is hiába kereste a Koncert Kalendárium lapjain. Legközelebb tegyük közzé! Miért ne? 3. Hiányzott a hajdani Kodály-születésnapi estek elenged­hetetlen tartozéka, a kicsinyek hangja. Óvodások, általános is­kolások, nem szakiskolás középiskolások, angyalok és pásztorok. Hol voltak? 4. A sok latin nyelvű ének mellett hiányzott a népi hangvétel ünnepváró derűje, mosolya, kacagása. Részünk lesz benne ’95- ben? JJukin JJgAQIá ZZne&fc 3

Next