ZeneSzó, 2004. (14. évfolyam, 1-10. szám)
2004 / 7. szám
EG AZ FÁK IS SÍRNAK B aróti Gyula emlékezete "Azhol én elmegyek..." egyszólamú székely népdal törte meg a gyülekező gyászolók csendjét: a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola tündérlányainak éneke a Fiumei úti sírkert ravatalozójában. Ifjabb Sapszon Ferenc keze alatt 92 esztendő üzenete hullámzott át a termen: Kodály Zoltán 1912-ben jegyezte fel az éneket Kászonimpér (Csík vm.) községben Vancsa György 56 éves énekes ajkáról. Különös találkozó: ugyanabban az évben, 1912-ben született Budapesten a XX. századi magyar kórusművészet fáradhatatlan művelője, harcosa és kutatója: Maróti Gyula. Köréje sereglettünk sokan, hogy mielőtt porát az őselemek, a tavaszi szél, a vízsugár a napsugárral ölelkezve birtokukba vennék, végső búcsút vegyünk tőle. A Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége (KÓTA) elnöksége nevében Dr. Baross Gábor volt elnök pillantott végig az elhunyt életútján. A "curriculum vitae" hivatalosnak induló hangjai hamarosan a személyes kötődés meghatódott zengésébe csaptak át. Megjelent az asztalosmesterséget kitanuló ifjú Maróti Gyula alakja, akinek életét végigkísérte az anyag szeretete és tisztelete. Az egykori élő fa a mester keze alatt új alakot ölt, és elkíséri az embert a bölcsőtől a sírig. A formáló, alkotó két tollat ragad, hogy kutatásait megismertesse, átadja eredményeit az utókornak. A zenéhez autodidakta módon közelítő tehetség megtalálja a nagy mesterekhez vezető utat, és másokat is elvezet hozzájuk. A Bartók Béla Szövetség, a Népművelési Intézet tisztségviselője, a KÓTA főtitkára, alelnöke, majd tiszteletbeli elnöke funkcionáriusból szenvedélyes pedagógussá nő: tanári pályája az ELTE, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, a Zeneakadémia katedrájáig ível. Mi hajtotta az ismeretlen területek kutatásai felé? Maga vallott róluk egyik műve előszavában: "Bármilyen hihetetlen, Kodály országában, ahol a hazai kóruskultúra mind a hazai, mind a nemzetközi fórumokon kimagasló sikereivel előkelő rangot vívott ki magának, amelynek a XX. századi irodalma a zenei köztudatban egyedülálló értéket képvisel, és amelynek előadói erényeit annak idején Ádám Jenő, Bárdos Lajos és Vásárhelyi Zoltán alapozták meg, ennek a mozgalomnak, ennek a hazai "kultúraszeletnek" máig feltáratlan a múltja! Flogy miért? Szabolcsi Bence egy ezt firtató kérdésemre kereken kijelentette, mert a zenetörténet kutatói a hazai dalárdák tevékenységét mindvégig a magyar zenei élet periférikus jelenségének tekintették, amelynek történeti feltárása nem éri meg a fáradságot. "(Fölszállott a páva, 1994. Kecskemét, Kodály Intézet) Maróti Gyula vette magának a fáradságot, és nyomába szegődött a neves és névtelen karnagyok és dalosok művészi erőfeszítéseinek, hogy megrajzolhassa a másfél évszázados Éneklő Magyarország térképét. A rajzolás szinte életének végső percéig tartott, legfrissebb vonásait a hamarosan megjelenő utolsó írásában vehetjük kezünkbe. Még belepillanthatott a nyomdakész műbe, majd élete párjának, Vera asszonynak karjaiban örökre lehunyta szemét. A korrektúra végső vonásait már ő végezte el. A mi búcsúnk Kosztolányi Dezső "Halotti beszéd" -ének felolvasásával folytatódott. A családtagok megilletődve hallgatták az író el nem évülő gondolatait. E sorok írója fejet hajtott a XX. század egyik szeretetreméltó "self-made man"-je előtt, akihez baráti szálak kötötték. Nemrég régi fényképet kaptam Gyuszi bácsitól. Mellékelte a Népművelési Intézet tanfolyamának hallgatóiról készült névsort is, akik vele együtt ott mosolyognak a népes csapatban. Az élet sokak számára már véget ért, vigaszunk az "Ars longa vita brevis" figyelmeztetés lehet csupán. Vagy a fiainkban-lányainkban továbbélő zenei képességek kivirágzása, a folytatás boldog ígérete. A teremben jelen volt a család több tagja. Mindenekelőtt Vera asszony, a Maróti Gyula életében fél évszázadon át társ, tervek megértő támogatója és segítője. Szívéhez közel állnak József Attila sorai: "Aki halandó, csak halandót szerethet halhatatlanul..." Megérkezett Svédországból az elhunyt zongoraművész-zeneszerző fia Maróti László, feleségével, Beátával. A négy unoka: László, Gyula, Elisabeth, Ádám és a dédunoka, Sebastian a muzsika bűvkörében éli gyerekkorát, benne a zenetanulás örömeivel. Az elkövetkező percek arra késztettek, hogy megidézzük évezredek figyelmeztetését: "Memento homo quia pulvis est et in pulverem reverteris..." A hívő embert Hamvazószerdán figyelmeztető mondat sokakat elgondolkoztató ismérv. A nem hívő tekintete a gyászjelentő mottóján gondolkozhatott el, a Kr. e. 96-55 között élt Titus Lucretius Carus írásán: "... zálogként kaptuk az életet és nem örökbe". Gyuszikám! Ritka hosszúságú életet, 92 évet kaptál zálogul a sorstól. Mindannyian úgy érezzük, hogy jól sáfárkodtál a kinccsel, tálentumaidat megosztottad velünk, mosolyod elkísér bennünket mindenüvé, ahol felzeng az énekszó, a kórusok hangja. Akárcsak az elválás perceiben Palestrina háromszólamú kórusdalában, Nádasdy Kálmán magyar versével: "Már búcsúmat veszem, Ég áldjon édesem! Elválnom tőled sajgóbb minden búnál, Nincs olyan óra, eszembe ne jutnál. Szép ifjú napjaim Sok vigasságaim Zálogul néked íme, így ajánlom: Hűségemért én hűséged kívánom." Aukin Arisaié A szerző engedélyével, megjelent az MMI "Szín - Közösségi Művelődés" c. folyóiratban (9/3-2004. május) JTImeép- 5