ZeneSzó, 2017. (27. évfolyam, 1-10. szám)

2017 / 1. szám

BARTÓK TÖRTÉNELMI MAGYARORSZÁGA Se árok, se törés, se cezúra A 2016-os Bartók-év valamint a zeneszerző születésének 135. év­fordulója és a magyar kultúra napja alkalmából a KÓTA 2017. január 21-én a Budapest Music Centerben ünnepi hangversenyt rendezett. Az est fő védnöke Szőnyi Erzsébet Kossuth-díjas zeneszerző, a Nemzet Művésze, a Zeneakadémia nyugalmazott tanszékvezető egyetemi ta­nára, a támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma, az Emberi Erőforrások Támogatáskezelő, a Magyar Művészeti Akadémia és a Nemzeti Kulturális Alap volt. A valójában nem is egy, hanem két évre, vagyis még a 2017-re is áthúzódó, rendezvényekben bővelkedő Bartók-év - amelynek a KÓTA által rendezett hangverseny is része volt - 1,4 milliárd forintos állami támogatást kapott. Az idehaza és külföldön hangversenyek­ben, fesztiválokban, kiállításokban, nemzetközi zenei versenyekben és a megélénkülő Bartók-életműkutatásban bővelkedő Bartók év ese­ményeit úgy állították össze, hogy mindegyik korosztály megtalálja a neki szólót, és választ kapjunk arra, hogy miért fontos számunkra Bartók, mit tanulhatnak tőle az új generációk és hogyan lehet az életművét még jobban beleilleszteni a mindennapjainkba. A 2016-os Bartók-évnek a kerek évforduló mellett van még egy másik aktualitása is, az, hogy 2016-ban lejárt a Bartók-életmű 70 éves szerzői jogi érvényessége. A Bartók-év eseményeiből a KÓTA is kivette a részét, egyebek közt azzal, hogy megrendezte ezt az ünnepi hangversenyt, ezen­kívül négy kortárs magyar zeneszerzőt - Beischer-Matyó Tamást, Csemiczky Miklóst, Fekete Gyulát és Sugár Miklóst - felkért, hogy írjanak kórusműveket Bartók Béla által gyűjtött szlovák népdalokra. A négy zeneszerző Bartók szlovák népdalgyűjtéséből tetszés szerint választhatott. A négy felkért zeneszerző négy új kórusműve ezen az esten hangzott el első ízben tizenegy másik kortárs zeneszerző kórusműveivel egyetemben. Külön öröm volt, hogy a hangverse­nyen nemcsak a négy felkért zeneszerző, hanem több megszólaló mű szerzője is jelen volt, ezért nem egyszerű hangverseny volt ez az esemény, hanem sokkal inkább a mai magyar kórusműszerzők minifesztiválja, személyes találkozója is. Aligha véletlen, hogy a KÓTA épp Bartók szlovák népdalgyűjtéséből vett népdalok feldolgozására kérte fel a négy illusztris zeneszerzőt. Ezzel a gesztussal a KÓTA egyrészt Bartók egyetemességére irányítot­ta a figyelmet. Arra az egyetemességre, amely abban nyilvánult meg, hogy Bartók nemcsak a saját népdalaink gyűjtését, hanem más népek - például a szomszéd szlovák, román és az arab - népek dalainak gyűjtését is fontosnak tartotta. A KÓTA a zeneszerzők felkérésével másrészt ösztönözni kívánta a kortárs hazai zeneszerzést is, érdekes, új kihívás elé állítva a magyar népzenén szocializálódott mai magyar zeneszerzőket a magyar népdalkincstől eltérő szlovák népdalok fel­dolgozásával. A magyar és a szlovák népdalkincs összevetéséből azonban nemcsak a különbözőségük derül ki, hanem az is, hogy a szomszédság, az érintkezés azonosságot is teremtett, például ván­dordallamokat is létrehozott, gondoljunk csak például az „Egy bo­szorka van, három fia van...” kezdetű vándordallamra, amelyet a szlovák népdalkincsből honosítottunk, mint ahogy román-magyar vándordallamok is létrejöttek. Más aktualitása is van annak, hogy a KÓTA éppenséggel Bartók szlovák népdalgyűjtése alapján írandó kórusművek létrehozására kérte fel a négy zeneszerzőt. Ezzel felhívta a figyelmet arra is, hogy a Bartók által gyűjtött magyar, szlovák és román népdalok voltaképpen a történelmi Magyarország területéről származnak, miként egész nemzeti kul­túránk is, és csak ilyen értelemben helyes a magyar kultúrát, és annak részeként a magyar népzenét is értelmezni. Bartók 1904 és 18 között több mint negyven községben gyűjtött Nyitra-, Komárom-, Hont- és Zólyom­ megyében, jelentős részüket fonográfra is vette. Összeségében 3409 szlovák népdalt talált, eredményeit tudományosan a Szlovák népdalok három kötetében dolgozta fel, amely 3223 Bartók által lejegyzett dalt tartalmaz. A tanulmány a szerző életében nem jelent meg. Az első kötetet 1959-ben a Szlovák Tudományos Akadémia Népzenei Osz­tályának kiadásasban, a másodikat 1970-ben, a har­madik kötetet Pozsonyban 2009-ben adták ki. A műsor összeállításáról annyit, hogy noha a hangverseny korántsem tudott, és nem is akart teljes képet adni a Bartók-Kodálytól napjainkig ívelő magyar kórusirodalomról, de azért elég markáns válogatást kaptunk a kérdéses időszakról. A hang­verseny azt bizonyította, hogy ma nincs árok, se törés, se cezúra a Bartók-Kodály nevével fémjelzett korszak és a jelen kórusszerzői közt, hiszen a mai szerzők a nagy szerzőpáros elődökhöz felnőve, azok szerves folytatásként, természetes továbbfejlődéssel simulnak bele a bartók-kodályi hagyományokba. Ennek egyik jele az volt, hogy a hangversenyen el­hangzó kórusművek nélkülöztek mindenfajta extra­vaganciát, kérészéletű zenei divatot, élvezhetőek, sőt kifejezetten dallamosak voltak, ezzel rácáfolva a tévhiedelmre, miszerint a modern zeneműnek feltétlenül kellemetlen hangzásúnak, fülsértőnek, idegborzolónak kell lennie. Ez a dallamosság min­den bizonnyal a bartók-kodályi hagyományok­ból, a népdalkincsből eredő mindenkori hatalmas harmóniateremtő erőnek is köszönhető, amelyet a szerzők tudatosan fel is használtak alkotásaikban. Figyelmet érdemel, hogy mindössze egyetlen Bartók mű hangzott el, a többi tizenhárom mű egytől egyig kortárs magyar zeneszerzők alkotása volt. Mindez jelezte, hogy véget ért az a merev elhatáro­lás, amelyik elkülönítette egymástól a „nagy és távoli, elérhetetlen magasságban lebegő” múltat képviselő Bartókot és Kodályt, és az utána következőket örök gyerekcipőben járó „fiatal” zeneszerzőként próbálta aposztrofálni. A tizenegy mai zeneszerző művei mindennemű stílusbeli zökkenő és színvonalbeli egyenetlenség nélkül harmonikusan, folyamatos átmenetet képezve kapcsolódtak a bartóki-kodályi világhoz, bizonyítva, hogy a huszadik század meghatározó magyar zeneszerzőpárosa nemcsak máig termékenyítőleg hat zeneszerzőinkre, hanem .

Next