Szórakoztató Zenészek, 1990 (31. évfolyam, 1-5. szám)

1990 / 1. szám

SIKER A VIGADÓBAN A jó értelemben vett vendéglátó­ipari tánczene — végre — felkerült a koncertdobogóra. Esze Jenő zongoraművész (és keyboardos), valamint vendégei a pesti Vigadóban lenyűgözték mindazokat, akik szeretik, élvezik és értik e zenét. Ahogy mondani szokás, „ott volt az egész szakma”, tehát nem lehet csodálkozni azon, hogy a koncert szünetében pontos, szak­szerű vélemények hangzottak el az előcsarnokokban beszélgető cso­portok körében. Nem könnyű tehát a recenzens dolga, hiszen egyrészt mások észre­vételeit is ötvöznie kell írásában, másrészt nyilvánvaló, hogy véle­ménye nem mindenben egyezik meg az alkalmi kritikusokéval. ízlések és pofonok — ugyebár — külön­bözők. Abban, úgy vélem mindannyian megegyezhetünk, hogy az utóbbi néhány évtizedben főként a zajo­sabb, látványosabb, szövegeiben is jórészt maibb mondanivalójú tánc­zene vált uralkodóvá a könnyűze­nei koncerteken. Ezzel párhuzamo­san viszont már-már a feledés ho­mályába merültek azok a veretes (főként amerikai eredetű) dalla­mok, amelyek nélkül nem lehet teljességében megérteni és megélni e századvég sok ágra bomló zene­kultúráját. Esze Jenő a „dzsesszes”, értéke­sebb tánczenét helyezte estjének középpontjába. Már a két indító szám meghatározta a koncert han­gulatát (GEORGIA, SWEET GEORGIE BROWN). A Yamaha „csodagép” haszná­latakor nem tűnt fel, de az akuszti­kus zongorajátéknál annál erőtel­jesebben érezhető volt, hogy a ki­váló dobkíséret (Gáti Pál) mellett, hiányzott valami a teljesebb zenei összhatáshoz. Emelte volna a kon­cert értékét egy (behangosított) bő­gős, vagy egy basszusgitáros szere­peltetése. Számomra azonban a legzava­róbb az volt — és ezt nemcsak egy­kori dobosként és énekesként mondhatom , hogy egyes számok bizony jócskán „megszaladtak”. Ennek fő oka talán az, hogy Esze Jenő fantasztikus technikai mutat­ványokra késztette önmagát, és ezek a bravúrok olyan összponto­sítást igényeltek, hogy a tempó egyenletes megtartására már nem jutott a figyelemből. Különösen a médium tempóban induló dara­bok esetében volt érezhető a sietés. (A video-és hangfelvételek valószí­nűleg bizonyítják: nem szubjektív dolog volt, hogy ezt érzékeltem, és remélhetőleg e felvételek tanulmá­nyozása is hozzájárul majd ahhoz, hogy a produkció tökéletesedjék.) Vágó István visszafogott, a zenei összképet előtérbe helyező műsor­vezetését feltétlenül ki kell emelni. Összekötő szövegével nem kívánt mindenáron „szakérteni”. Ennek köszönhető, hogy az „átlagnéző” nevében kérdezte meg Esze Je­nőt például azzal kapcsolatban: — miért tekinti egyfajta „alapze­nének” a swinget? A pedagógus­ként is kiváló művész válaszaival néhány érdekes zenei kérdésre vi­lágított rá. Az est rendkívül kellemes megle­petése — „vendége” — az egykori Esze Jenő tanítvány, Szirmai Ta­más volt. A huszonöt esztendős zongorista 1983-ban szerezte A-ka­tegóriáját, és az elmúlt években va­lódi előadóművésszé vált. Különösen a három, lassú höm­­pölygésű dallamra előadott pa­rafrázis árulkodott zenei érettségé­ről. A CHERBOURGI ESER­NYŐK című híres film fő zenei motívuma különösen azért ragadta magával a Vigadó közönségét, mert Szirmai tudott és mert „ke­vesebbet” zongorázni, nem „tömte meg” kétségtelenül briliáns futa­maival az egyszerűségében nemes dallamot. Játékán határozottan érezhető volt a következetes, sok gyakorlás. A sikert — mint mon­dani szokás — nem adják ingyen, és a fiatal zongorista most is „ke­mény piacon” az NSZK-ban dol­gozik, ahová a koncert után vis­­­szautazott. Nagy közönségsiker volt a tanár úrral duóban előadott Glenn Mil­ler egyveleg; Esze Jenő a Yamahán, Szirmai a zongorán „rázta meg” a felejthetetlen és megunhatatlan, lendületes melódiákat. Lelkes tap­sot kapott a latin-amerikai dallam­csokor is. Nem volt „meglepetés” Kósa Zsuzsa, az est másik vendége. Profi jazzénekes ő a javából. Ez nem új­donság. Most is bizonyította: eggyé lehet ötvözni a zenei átélést az éneklés felszabadult örömével, a szerzett és megtanult tudást az ere­dendő talentummal. Zenész­ szem­mel (jobban mondva füllel) hátbor­zongatóan „szenkeres” volt az a ritmikai és dallambeli késleltetés, csúsztatás, amelyik teljesen új szí­neket adott a jó öreg CHATTA­NOOGA CHOO-CHOO-nak. Játékos ötlet volt, hogy Zsuzsa második blokkját, a híres Bill Haley számmal, a ROCK AZ ÓRA KÖRÜL című rock and rollal zár­ta, de ami engem illet, reményked­tem abban, hogy a művésznő egy „igazi” bluest is átnyújt a közön­ségnek. Majd legközelebb... Mert reméljük, hogy lesz „legközelebb”. Hiszen a legmaradandóbb populá­ris­ zene a húszas-harmincas évek jazzmuzsikája. És ennek a zenének van és min­dig lesz közönsége! K. A. Esze Jenő Szirmai Tamás Kosa Zsuzsa 2 EGY RÉGI KÉP, NÉHÁNY GONDOLAT Lapunknak e számában is szó esik arról, hogy a cigányzene manapság milyen helyzetben van. Mégsem az öncélú nosztalgiázás miatt közöljük e kis írás kísérőjeként ezt a fényképet, amelyik Sá­rospatakon készült a harmincas években. A fotón egy nyolc tagú cigányzenekar látható. A fotót egyébként Kacsari Pista bácsitól kaptuk, aki — mint látható — fess, jóképű prímásként áll az egykori sárospataki zenekar előtt. Pista bátyánk most 89 éves. Évtizedekig volt az OSZK alkalmi zenészközvetítője Patakon és környékén. Mostaná­ban gyakran elmereng a múlton és sehogyan sem érti: miért hal el az emberek ajkáról a dal, a nó­­tázás? (-) Sárospataki cigányzenekar az 1930-as évek elején Néhány szó levelezési kulturálatlanságunkról Valóban csak néhány szóban, jobban mondva nem túl sok mon­datban kívánja e cikk érzékeltetni azt, hogy — sajnos — emberi érintkezéseink mindennapjaiban, nemcsak közvetlen, verbális kap­csolataink durvultak el, hanem pél­dául levelezéseink is. A vázlatosan érzékeltetett példák előtt azonban feltétlenül meg kell említeni néhány dolgot. Egyrészt azt, hogy nem „divat­ból” állunk be abba a képzeletbeli sorba, amelyben mind több sajtó­fórum polemizál a hazai vitakultúra hiányáról. Másrészt tény, hogy intézmé­nyünk, így a zenészújság jellege is meghatározza valamennyi hozzánk érkező levél iránti természetes to­leranciánkat. Mégis mind gyak­rabban érzékeljük, hogy a már-már agresszív tónus fokozatosan tért nyer és egyes levelekben már nem csupán a vélt vagy valós igazság keresése motiválja a mondanivalót, hanem valamiféle mindenáron való vitatkozás, szembenállás. De beszéljenek a példák: Egy szomszédos országból hoz­zánk áttelepült zenész az elmúlt hónapokban — számításaink sze­rint — mintegy 50-60 panaszos le­velet gyártott. A levelek témája lé­nyegében azonos, a lényeg az, hogy a „magyar közeg” nem érté­keli a levélíró zenészi zsenialitását. „Természetesen” ebben a fő ludas az Országos Szórakoztatózenei Központ. A levélíró e következte­tését — bő lére eresztve és meg­tűzdelve helyesírási hibákkal — ki­­nyilvánította a SZOT titkárságá­nak, a Hungarokoncert vezetőjé­nek, az OSZK engedélyügyi cso­portjának, az OSZK igazgatójá­nak , végül a Művelődési Minisz­tériumnak. A sorozatban készülő levelek hangneme egyre élesebb, bántóbb, vádaskodóbb. Az erőszakos és szinte már átkozódó sorok szá­munkra már azért is érthetetlenek, mert az áttelepült kolléga zenész működési engedélyét, az erre az al­kalomra alakult vizsgabizottság meglehetősen lojális módon adap­tálta a magyar körülményekre. A kolléga zenészi kvalitásait a kiváló muzsikustanárokból álló meghallgató bizottság rendkívül nagy jóindulattal vizsgálta, így lett az áttelepült zenész C kategóriás. Most mélységesen sértődött. Mert nem minősítették őt A kate­góriásnak. Leveleinek hangneme mind agresszívebb. Mintha a beilleszkedés nehézsé­géért, az esetleges magánéleti csa­lódottságokért, a zenei repertoár sekélyességéért egyedül és kizáró­lag az OSZK lenne a „felelős”. Amelyet persze már szinte sikk szidni, ócsárolni. Van olyan permanens levelezőnk is, aki szintén fokozatosan „her­gelte“ bele magát abba, hogy már csak szitkozódva és fenyegetőzve képes sorait papírra vetni. Ennek a kollégának (?) az a „panasza”, hogy kb. egy évvel ezelőtt ő tulaj­donképpen nem olyan zenészi en­gedélyt kapott, mint amilyent — állítólag — a vizsgabizottság szóban­ „megígért”. A több példányban meglévő jegyzőkönyvek azonban félreérthe­tetlenül bizonyítják: panaszosunk­nak nincs igaza. Ennek ellenére ő már tucatnyi OSZK-munkatársat bejelentett, feljelentett, vádolt. Régi szakszervezeti tisztségvise­lők OSZK-dolgozók mondogat­ják: fenyegetőző levelek a múltban is voltak! Ez bizonyára igaz. Azon­ban — a véleményünk szerint telje­sen félreértett demokrácia alap­ján — sokasodnak a durva, útszéli hangú levelek. Nem „mimózalel­­künk” tiltakozik ez ellen, hanem „csak” hivatalnoki önbecsülé­sünk ... Befejezésképpen idézünk egy le­vélből, amelyben csupán a föld­rajzi helyet, a levél keletkezésének behatárolhatóságát „mossuk el” és név szerint nem említjük az illeté­kes kirendeltségvezetőt sem. A le­velet az OSZK vidéki csoportjá­nak vezetője kapta, és az előzmény annyi, hogy a levélírónak nem abba az üzletbe sikerült bekerül­nie, ahová ő elképzelte. A jobb, képzettebb, az üzlet vezetője által is kért, igényelt, áhított, másik ze­nész kapott ott szerződést. Az át­menetileg állás nélküli billentyűs „szigorú kivizsgálást” kért. A rész­letes, udvarias hangú választ posta­­fordultával megkapta. Ezt köve­tően írta meg a már említett leve­let, melyet itt közlünk: (Az eredeti helyesírási hibákat meghagytuk, a levélíró nevét nem publikáljuk.) „Előre jelezni próbáltam, hogy ügyemet ne kommunista módszerek­kel próbálja kivizsgálni. Tehát, hogy hogy is volt kirendeltségvezető elvtárs. Amit Ön leirt abból egy betű sem igaz. Tehát maga egy pat­kány és remélem eljön hamarosan az az idő amikor a maga nyakát megszoríthatom a kirendeltség ve­zetőjével együtt, az ilyen emberek a szemét dombra valók!!!” A levél önmagáért beszél, kom­mentár — úgy véljük — nem szük­séges. A szerk. MUSIKHAUS FLECK A-8230 HARTBERG WIESENGASSE 3. TELEFON: 3332/2482 ZENÉSZEK SZAKÜZLETE! A legnagyobb választékban kínáljuk Önöknek a nálunk megvásárolható és megrendelhető szintetizátorokat, orgonákat, erősítőket, világítóberendezéseket, szaxofon- és klarinétnádakat, húrkészleteket, stb. Szerviz és tanácsadás! • Kérésükre prospektust küldünk! • Exportárak! Azonnali adó-visszatérítés! SZÓRAKOZTATÓZENÉSZEK

Next