Szórakoztató Zenészek, 1985 (26. évfolyam, 1-6. szám)
1985 / 1. szám
Sok szál köt a szórakoztatózenészekhez. Köztük van egy olyan ember, aki ebben az országban szinte személyesen ismer minden zenészt. Tudott örömeikről, gondjaikrólbajaikról. Élethivatásának tekintette, hogy segítsen rajtuk. Azért dolgozott, hogy másoknak is munkájuk legyen, tisztességesen megélhessenek, hogy rangja-becsülete legyen a szórakoztatózenének. Róla, az emberről keveset tudnak. Nevét megismerték először zenészként, majd az OSZK igazgatójaként. Sorsa, hányattatásai, sikerei azonban jórészt ismeretlenek maradtak mások előtt. Súlyos megpróbáltatások után is tervekkel, reményekkel indult, mint annyian ebben az országban a felszabadulás után. Gyimesi Ernő nem zenész családban született. — Elemista voltam, amikor nagyszüleim egy hegedűt küldtek, így ez a véletlen, meg az akkori divat döntötte el, hogy milyen hangszeren kezdtem el tanulni. A gimnáziumban (a Tavaszmező utcai Zrínyi Miklósba jártam) már az iskolai zenekarban játszottam, felsősként tánczenét is. 1938-ban érettségiztem és a következő évben hivatásos zenész-vizsgát tettem. A Szekeres-féle zeneiskolában és a Nemzeti Zenedében trombitálni is megtanultam, kettőből vizsgáztam tehát. A zenészpálya-választásban saját, belső vonzódásom találkozott az akkori lehetőségekkel. — A háborús évek megpróbáltatásai után 1945 őszén a Philadelphia Kávéházban kezdtem el dolgozni, a mai Déryné Eszpresszó helyén. Még ebben az évben beléptem a Hivatásos Zenészek Szakszervezetébe. Ekkor lettem párttag is. 1945 végén a New York Palotában alakul meg a zenész szakszervezet ifjúsági bizottsága, amelynek Gyimesi Ernő is a tagja lesz. — Célunk a fiatal zenészek összefogása érdekvédelme volt — emlékezik vissza. Legfontosabbnak a munkahelyek biztosítását, a kollektív szerződések megkötését tartottuk. A szakszervezet foglalkozott a zenész közvetítéssel is. Ez persze nem volt még olyan szabályozott, mint most. Aztán jött az infláció. A szakszervezet kénytelen volt a zenészek napi gázsiját az adott szórakozóhelyen felszolgált italételárakhoz kötni. A megállapodásnak megfelelő értéket, például két konyak vagy fél liter bor árát minden nap záráskor fizették ki. 1949 ősze fordulópontot jelent Gyimesi Ernő eddigi életútjában. — A hivatásos zenészpályát félbehagytam, mert a zenész szakszervezet politikai munkatársa lettem. Szívesen vállaltam, abban a hitben, hogy a szakmának hasznára tudok lenni. Szerényen beszél ezekről az évekről. Pedig olyan jelentős esemény aktív részese, mint a Művészeti Dolgozók Szakszervezetének megalakítása. Ma már történelem az 1950-es év, amikor egyesül a Hivatásos Zenészek és Artisták, a Színészek, a Filmalkalmazottak és a Zeneművészek Szakszervezete. Nemsokára csatlakoznak a képzőművészek és az iparművészek is. Gyimesi Ernőt a Szervezési Osztály vezetőjévé nevezik ki. Ez azt jelenti, hogy már nemcsak a zenészekkel kell foglalkoznia. Mindez másfajta ismereteket kíván. — Ezért kerültem 1952-ben a SZOT egyéves iskolájára csupa lelkes, tenniakaró, nagyszerű ember közé. Ebből a generációból az évek múlásával sokan kerültek felelős beosztásokba. Hogy néhányat említsek: Kohári József, ma a SZOT Központi Iskola igazgatója, Simon Antalból a Bányász Szakszervezet, Péter Ernőből pedig a Pedagógus Szakszervezet főtitkára lett. Sokan ismerik Baranyai Tibor, Gedeon Pál, Kiss Tibor nevét is... Van, amire mégis az élet tanítja meg. Amit csak úgy emlegetünk, az „50-es évek”. Az elbizonytalanodás, a távlatvesztés ideje. Gyimesi Ernő nem kifogásolja e szavakat. — Igen, amikor vége lett az iskolának, mégis csak kevésnek bizonyult, amit elsajátítottam. Egymást váltották a célok, a programok, zűrzavart okozva az emberek fejében. 1954-ben én is úgy döntöttem, visszatérek a zenész pályára. Tagja maradtam ugyan a szakszervezet központi vezetőségének, — ma már legrégibb tagja vagyok, de ezután két évtizeden át hivatásos zenészként éltem. Közben ismét történelmi események követték egymást, először az ellenforradalom, majd a kibontakozás és a konszolidáció. — Láttuk a pusztulást. Azt, hogy amit évek alatt elértünk, hogyan próbálják megsemmisíteni. Széthullott a művészeti szakszervezet. Egyesek a zavarosban próbáltak halászni, míg mások... megkezdték szervezni az új — a szakmák önállóságára épülő — szakszervezetet. Ezt segítettem én is, Rácz Gusztávval, Dárdai Lászlóval és másokkal. 1957 júniusában, általános érdeklődés közepette már küldöttgyűlésen találkoztunk a régi ismerősökkel. Sok segítséget kaptunk a szervezéshez. 57 őszén a szovjet szakszervezetek meghívására az újjászervezők egy delegációja járt a Szovjetunióban. Együtt utazhattam ki Baranyai Tiborral, aki küldöttségünket, vezette Deák Sándorral, Tompa Pufival, Gál Sándorral, Farkas Aladárral, Poldauf Medárddal, Gertler Viktorral, Pécsi Antallal, Vaszy Viktorral — akik mind a megalakulást, az újjászületést segítették. Az egyhónapos tanulmányút felejthetetlen volt számomra. Gyimesi Ernő hűséges volt a HungarHotelshez, ahol saját együttesével a Hungária, majd a Royal bárban játszik éveken át. Sokan emlékezünk még a feliratra: Gyimesi—Tatár duó. Közben érzékeli, hogyan fejlődik az ország, emelkedik az életszínvonal és válnak mind jobb módúvá az emberek. 1961-ben ellátja a zenész munka mellett a Zeneművész Szakszervezet titkári funkcióját is. 1963-ban szakszervezetének és egyúttal a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének is alelnökévé választják Bekapcsolódik a Zenészek Nemzetközi Szövetsége munkájába is, mint a végrehajtó bizottság magyar tagja. Ő azonban szívesebben beszél arról, hogy ebben az időszakban milyen eredményeket sikerül elérnie a szakszervezetnek. — Elfogadottá váltak az éves szerződések. Megnőtt a külföldi munkavállalási lehetőségek száma. Ezekben az években a legmagasabb a zenészek belföldi és külföldi foglalkoztatása. A társadalom általános fejlődése így éreztette hatását a mi szakmánkban. — 1975. jan. 1-én neveztek ki az OSZK Stúdió igazgatójának. Két év múlva „előreléptem”, az OSZK vezetésével bíztak meg. Céljaink között szerepelt, hogy a végleges működési engedéllyel rendelkező zenészek helyzete minél stabilabb legyen. Szorosabbra kívántuk fűzni minden vendéglátóipari foglalkoztatóval, azok irányítóival a kapcsolatainkat. Új, korszerűbb megállapodást kötöttünk a Nemzetközi Koncertigazgatósággal. Ezek nemcsak az én és munkatársaim érdemei, segítettek a kedvező gazdasági körülmények. Tény, hogy ekkor emelkedett a zenés üzletek és vele természetesen a foglalkoztatott zenészek száma. Sokan mentek külföldre dolgozni. Nem hanyagoltuk el a zenészképzést sem. A hosszabb időn át és megbízhatóan dolgozó ideiglenes engedélyeseket támogattuk abban, hogy mielőbb állandó működési engedélyt szerezhessenek. Ezt a célt segítette a stúdióhálózat erősítése és a vizsgarendszer bizonyos módosítása is. Sokan a nyugdíjba vonulást úgy tekintik, mint egy aktív korszak végét. Úgy érzik, nincs szükség többé reájuk. Nem egy embernél ez szinte lelki törést okoz. Gyimesi Ernő tiltakozik e felfogás ellenen. — Magam kértem a nyugdíjazást, ennek már négy éve. Úgy gondolom, hogy utódomnak egy szervezetileg és tekintélyében is megerősödött intézményt adtam át, amely a szakszervezeti elgondolásoknak megfelelően dolgozik a zenészek boldogulása érdekében. Azóta sincs okom elégedetlenségre. Úgy érzem, tartalmas életet élek. A szakszervezet vezetői és az OSZK jelenlegi vezetése továbbra is igényt tart tapasztalataimra a gyakorlati problémák megoldásánál. Ma is a Zeneművész Szakszervezet alelnöke vagyok részt veszek a szövetség nemzetközi munkájában, elsősorban a FIM-mel (Zeneművészek Nemzetközi Szövetsége) való kapcsolatok erősítésében. De azért a legnagyobb örömet a családom jelenti. Négy unokám van. Kedvelem az olvasást, szeretem a zenét, az utazást, a természetet. Most minderre több idő jut. Nagy terveim már nincsenek. Szeretném, ha minél tovább tudnám folytatni a pihenésnek, a kedvtelésnek és az aktív munkának ezt a szerves egységét, amely betölti életemet. A leírt töredékekből, a csak felvillantott eseményekből olyan életút rajzolódott ki, amely egy egész, a felszabaduláskor felnőtté érő generációra jellemző. Azokra, akiknek az elmúlt évtizedek alatt a jóból és a rosszból egyaránt jutott. Minden, ami egy emberöltő alatt egyáltalán előfordulhat. Hősi korszakokat éltek át, de őrzik e század szinte valamennyi iszonyatának emlékét is. Mégis... mindig tudtak bizakodni, volt erejük újrakezdeni. Ez talán a legfontosabb örökség, amit reánk, a felszabadulás után felnőtt újabb nemzedékre hagynak. Sz. Várnai Ferenc Portré Gyimesi Ernőről A delegáció tagjai a Szmolnij előtt Engedtessék meg itt e sorok írójának, hogy néhány szubjektív emlékkel hozakodjon elő, melyek még nagyon is kezdő zenészkörömből datálódnak és természetesen kapcsolódnak a „Kovács Andor storyhoz.” Az 1950-es évek közepén valahogy valamiképp, egy viszonylag friss, de már meglehetősen agyonolvasott Down Beat-et szereztek a kollégáim. A nagytekintélyű zenei folyóirat a szocialista országok dzsesszéletét elemezte ebben a számában. A leningrádi dixieklub, a lengyel, csehszlovák dzsessz kultúra részletes ismertetése után a Hungary címszó alatt, csupán néhány sort közölt. A mondat lényege, hogy Magyarországon dzsesszélet nincsen, és csupán néhány, a vendéglátóiparban dolgozó zongorista játszik dzsesszt, de meg kell említeni a kiváló Martiny együttest, mint a műfaj egyetlen zenekari képviselőjét. ... Néhány évvel később tanúja voltam annak, hogy fiatal szórakoztatózenészek bámulták ugyanazt a zenekart a budapesti Bristolban... Több mint tíz évig volt a rendkívül nagysikerű Martiny együttes tagja, Kovács Andor. Gitárszólói, még az akkor divatba jövő rock and roll-okban is, úgy csillogtak, olyan zenei igényességgel szólaltak meg (és főként olyan nagy technikai felkészültséggel!), mintha nem is slágerzenéről lett volna szó. Olyan nagy volt „öcsi bácsi” improvizációinak híre, hogy szerte az országból zarándokoltak oda az ifjú zenészek (persze főként gitárosok), ahol ő játszott. Az ifjúkort még épp hogy elérte, de már oroszlánkörmeit „hallhatóan” mutogató gitáros gyerek, olyan nevekkel, zenészekkel került össze, hogy korábban csak bábultan bámulhatott volna, de akkor erre, az új élet lüktetésében nem volt idő. 1945 tavaszán, amikor az ablaküvegek helyét még papír pótolta a Rádió épületében, az első muzsikusok között lépte át a stúdiók küszöbét. Persze akkor még „élőben” ment minden. Meglehetősen zsúfolt napok voltak azok a ’45 tavasziak. Délelőtt a Rádióban Pál Sándorral, vagy a két Radiccsal, aztán egy kis romeltakarítás a Boráros téren, esetleg padlódeszkajavítás a zenészek székházában, délután egy másik zenekarral, más zenészekkel ismét élő adás a Bródy Sándor utcában. Csányi Matyi, Molnár „Lutyó” és más ismert zenész neve merül fel. De tagja volt annak az együttesnek is, amelyben akkor, 1945 őszén, Ciffra György volt a zongorista. Heten voltak, „harapták” a zenét. A három neves gitáros: Bácsik Elek, Horváth Sándor (vagyis a „Nagy Patkány”) és Horváth Lajos („Kati”) mellett Kovács Andor volt a negyedik. A zenekar élén Rácz Kiss Jancsi dzsesszhegedűs állt és idősebb Pege Aladár bőgőzött. Ez az együttes volt a magja a későbbi, 1949- ben alakult ún. „gitáregyüttesnek”, melynek neve — a korra oly jellemzően — „Volga gitárzenekar” lett. Az elsők között tagja lett a felszabadulás után elsőként megnyíló zenés szórakozóhely zenekarának, a Wesselényi utca és a Nagykörút sarkán lévő Gambrinusban. Mint fiatalkorú természetesen csak korengedménnyel dolgozhatott. Sokszor egy darab zsíroskenyér vagy néhány doboz cipőkrém, cipőtalp volt a napi fizetsége. A Martiny együttest már említettem. Ezen kívül beszélhetnék még olyan nevekről, melyek mind ismertek a szakmában és valamilyen formában kapcsolatban álltak a későbbi Kovács Andor tanár úrral. Mindenekelőtt talán Szabó Gábort, a néhány évvel ezelőtt elhunyt gitárművészt kell említenem. Szólnom kell a rendkívül invenciózus Babos Gyuláról, a Hiltonban dolgozó Botos Tiborról és Sólymos Antiról is, aki néhány évvel ezelőtt egy „Öcsi bácsi tanár urat" köszöntő dalt írt és énekelt lemezre az Express együttessel. Sokszor, sokféleképpen elmondtam már a nálam fiatalabbaknak, hogy mielőtt dobogóra vágynának, nézzenek egy kicsit önmagukba: van-e bennük annyi, hogy itthon is megtalálják a zene minden szempontjából éltető közegét. Tudni kell, hogy a tanult, a sokoldalú és kottát jól olvasó zenészeket ma is, és mindig megbecsülik. A „háromakkordos" és repertoárral nem rendelkező gitárosokat viszont elfújja egy újabb divat. A zenét önmagunkban kell hallani — mondja temperamentumosan, meggyőződéssel Kovács Andor. Ehhez csak az kellene, hogy a fiatal tehetséges zenészek olykorolykor kihúznának minden „drótot", kiiktatnának mindenféle brekegőt, torzítót, hápogót, késleltetőt, visszhangosítót, füstgépet... Kovács Andorból ömlenek a történetek. Újabb és újabb emlékfoszlányok merülnek fel, majd előkerülnek a gondosan őrzött fényképalbumok, plakátok, hirdetések, bel- és külföldön készült fotók, kivágott újságcikkek, kritikák. Előkerül egy 1947-es, a Zeneakadémián lezajlott hangverseny plakátja. Ezen Kovács Andor neve mellett az akkori „nagyágyúk”: Labodh Gerard, Keleti László, Türk Berta, Kiss Manyi, Tabányi Mihály és együttese, Holéczy Ákos zenekara, és a két Latabár! Egy gyűrött képen Szepesi György interjúvolja az ismert gitárművészt, (a felvétel a Magyar Televízió egyik élő adásán készült). Hosszú reklámszalagon olvashatók az Egyetemi Színpad dzsessz-sorozatán fellépők nevei, aztán a Tessék választani! című tévés-rádiós műsor plakátja az 1960-as, 70-es évekből... és így tovább. Felejthetetlen emlékek sora. — Úgy vélem és hiszem, hogy jöhet a dzsesszben — és a tánczenében — ilyen, meg olyan divatirányzat, mégis ebből a kavalkádból hallatszik ki letisztulva az a fajta dzsessz, amit befogad és élvez a szélesebb közönségréteg is. A felejthetetlen Django Reinhardt Hot Club de France nevű együttesétől inspirálva a Hot Club Rotterdam és a Hot Club Norway után, Deseő Csabával megalakítottuk a Hot Club Budapestet. Már a 60-as években is volt hasonló kísérletünk. Most a hazai fellépések és rádiófelvételek mellett már néhány külföldi fesztivál sikert is elkönyvelhetünk. Partnereink többek között Vukán György Berkes Balázs — mondta Kovács Andor gitárművész, tanár, koncertező és vendéglátóipari muzsikus. Búcsúzáskor még megjegyzi: — Azt tapasztaltam eddigi életem során, hogy a rossz zene kiöli az emberekből a szép érzéseket, viszont a jó, a szívből fakadó és nem agresszív dallamok ráébresztik a hallgatókat arra, hogy jobban tiszteljük, fügyeljük egymást! Krizsik Ali Kovács Andor évtizedei SZÓRAKOZTATÓZENÉSZEK 3