Zenelap, 1891 (6. évfolyam, 1-20. szám)
1891-10-01 / 14. szám
4 ZENELAP: jutottam, s ez tényleg így is lesz, hogy vidéki városainkban — tisztelet a kivételeknek — a zene terén még a kezdés kezdetén állunk. Legyen szabad elmondani véleményemet, miben gondolom én feltalálni a bajokat. A zene terén, daczára a folytonos fejlődésnek, még mindig nagyon hátramaradunk a többi kultur nemzetek mögött. Nem, mintha a magyarnak nem lenne érzéke a zene iránt. Hogyan teremhetnének akkor azok a dalok, melyek a zeneköltészet valódi gyöngyei s melyeknek szépségeiről oly elragadtatással nyilatkoznak a legnevesebb művészek.**) Nem itt a baj, hanem azokban a rendezetlen állapotokban, melyek minden fejlődési processusnál előfordulnak s mely állapotokat el kell tüntetni minél előbb, ha a zenének egészséges, hatalmas fejlődését előmozdítani akarjuk. Nem e levél keretébe illő elmondani mindazokat, melyek szerintem részben hátráltatják, részben akadályozzák zenei életünk fejlődését. Itt csak egy dologgal akarok foglalkozni, egy bajjal, amelyben különösen a vidék szenvedhez: a zenetanitás gyarló, nagyon sok esetben botrányos volta. Nem lehet minden bajon egyszerre segíteni, de kutatni az okokat, melyek a bajt előidézik és iparkodni megszüntetni ezeket az okokat, kötelessége minden komoly zenésznek, nagy zenekedvelőnek. Közönségünknek — természetesen főleg a vidéki közönséget értem — eddig még alig volt alkalma tájékozni magát a zene tulajdonképeni fogalmáról. Zenei szükséglete nem terjedt tovább a czigányzenénél s a zongorán egy-két tánczdarab, csárdás vagy émelygős salondarab eljátszásánál. Ámde a viszonyok folyton változnak, előbbre haladunk minden téren, s mivelmost általános **) Itt örömmel teszszük hozá, hogy a magyar művészek, zeneszerzők bárhol fordulnak is meg széles e világon, mindenütt — mondhatni — első szerepet játszanak. (Szerk.) divattá, úgyszólván járványnyá fajul a zenedüh, minden szülő lelkiismeretes kötelességének tartja gyermekét zenére taníttatni, akár van arra hajlama, akár nincs. A fődolog az, hogy eleget tegyen a korszellemnek, a divatnak s nem igen sokat törődik a mester megválasztásánál, aki pedig erre is súlyt akarna fektetni, tájékozatlansága miatt e téren nem fogjamegtalálni a helyes utat. A közönségnek e tájékozatlansága képezi aztán meleg ágyát a szédelgők, a zenei phylloxerák nagy számának, kik kevés zenei ismeréssel, de annál több beszélő képességgel és speculatív szellemmel megáldva, felhasználják a publikum jóhiszeműségét, nagy hangú phrasisokban beszélnek arról a magasztos hivatásról, melyet ők quasi mint zeneapostolok teljesítenek s pumpolják az igy elámított közönségnek bizalmát és a zsebét, mert természetesen ez a fődolog. Számos ily existenczia felhasználja a közönség járatlanságát és felcsap „zenetanárnak“. Természetes, hogy az ily egyének működésének káros hatása van úgy a zenére, mint komoly, hivatásszerűleg foglalkozó zenészre. Ha azt akarjuk, hogy zeneileg művelt közönségünk legyen — mert csak ez esetben lehet szó az általános zenei fejlődésről — elsősorban arra kell iparkodnunk, hogy szabályozva legyen a zeneoktatás és ez oly egyének kezeiben legyen, kik e magasztos hivatásnak képesek és akarnak is megfelelni. Ezt parancsolja a közönségnek jól felfogott érdeke. Ámde maguknak a zenészeknek is meg kellene ragadni minden eszközt, s nem szabadna nekik sem tétlenül nézni azt a vandalismust, melyet némelyek a zenetanítás révén elkövetnek. Történt ugyan már lépés e visszás állapotok megszüntetésére a zongoratanár kursus életbe léptetése által az orsz. magy. kir. zeneakadémián, de ez még csak a kezdet s itt megállani nem szabad. Magának a „Zenetanárok országos egyesületének“, mint mint hivatalos testületnek kellene az ügyet első szabatos előadás, melylvel darabjaikat interpretálták. A levantini nép kedveli a dalt és ezen előszeretetének ugyancsak hangos tanujelét adja. Alig van az európai részen mulatóhely, honnan esténkint dal és zene ne hangoznék. Amit nálunk a czigányok, azt a szerepet töltik itt be az örmény népzenészek. A „banda“ rendesen négy tagból áll, s hangszereik a hegedű, brácsa, klarinét és gitár. A banda tagjai közül kettő rendesen énekes is és ugyancsak furcsa harmóniát hallhatni, ha „en ensemble“ rágyújtanak valami török, görög vagy örmény nótára. Különben itt a hangszereket a legcsodálatosabb komposícziókban találjuk együtt. Gyakran hallok klarinétot, gitárral vagy hegedűt csimpojával císérni, de mindezeket felülmúlja — amit egyszer az ázsiai parton tapasztaltam, midőn két „utczai színész“ (itt igy nevezik őket; tulajdonkép tánczoló-énekesek) kürt és dudaszó mellett produkálta művészetét. Előkelő vendéglőkben vagy étkező helyiségekben, soha se hallani zenét. Annál többet a másodrendű kávéházak, sörcsarnokok vagy dantonokban; ez utolsót azonban jóizlésü ember nem látogatja. Hiányolnék ez adatokból egy jellemző vonás, ha nem szólnék a Konstantinápolyban divó r. kath. egyházi zenéről. Párán két r. k. templom van a „St. Antonio“ és „Sta. Maria“ nevű egyházak, mindkettő olasz Ferenczrendű szerzetesek gondozása alatt, s egyszersmind az ő tulajdonukat is képezik." E két templomban hétköznapon is sokan áhitatoskodnak, ünnepnap pedig a templomi látogatók száma tízezerre is tehető. " Olykor megfordulok a templomokban, de ha éppen zenemise van, megbotránkozva hagyom el az isten házát, a béke és megnyugvás e szent hajlékát, mert az itt felhangzó zene elűzi a nyugodt hangulatot. Már maga az orgona borzasztó hangszer; nincs egyetlen egy szelíden, lágyan hangzó regisztere sem, hanem gazdag változatát találjuk benne a sivító és rikácsoló mutáczióknak, s ha még hozzá vesszük a harang-regisztert, mely a diskontban minden billentyűhöz egy éles csengetyű-hangot szolgáltat, féligmeddig fogalmunk lehet e rettenetes, orgonának nevezett szörnyetegről. E hangszeren egy szerzetes játszik, aki egyszersmind a gyarló „énekkart“ is — egy 10—12 éves fiukarból álló csoportot — dirigálja, s mint szemtanú mondom, hol az öklével, hol egy, a keze ügyében lévő kötéllel ... És mit játszik, hogy játszik! . . . Mit énekelnek ezek a gyermekek! . . . Áhítatot keltő zsolozsmákat, gondolja a t. olvasó — pedig dehogy azt! Leírhatatlan az a könnyelmű vakmerőség, (mert nem nevezhető másnak), melylyel a fentnevezettem-