168óra, 1992. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-08 / 36. szám
. - Mi lesz ennek a beszédnek a kiindulópontja? - A lényeg az, hogy Csurka István és elvbarátai tanulmányzuhatagának következtében szerintem új helyzet állt elő a magyar politikában, és ebben újfajta teendői vannak az ellenzéki pártoknak. Nagyon sokat kell dolgoznunk, hogy világossá tegyük, hogy mi ez a helyzet, illetve azt, hogy szerintünk ebben a helyzetben hogyan kellene gondolkoznia a közvéleménynek a politikáról és milyen politikai aktivitást kellene kifejtenie. Azok a tárgyalópartnerek, akikkel ön az elmúlt hetekben vagy hónapokban leült és beszélgetett, hogyan ítélték meg a magyarországi fejleményeket? - Alapvetően kétfajta tárgyalássorozatot folytattam Amerikában arról, aminek a későbbiekben jelentősége lehet a magyar belpolitikára nézve: az egyiket politikusokkal, a másikat pedig üzletemberekkel. A politikusok véleménye a magyar helyzetről az, hogy Magyarország eddig meglehetősen jól vizsgázott, de ezért nem kell a vállunkat olyan nagyon veregetnünk, miután a viszonyítási alap ezeknél az amerikai politikusoknál Románia, Szerbia és a válófélben lévő Csehszlovákia. Különösebben tehát nem kell büszkének lennünk. Azért néznek ránk több jóindulattal, mint a többi országra, mert nem öljük egymást a határainkon belül. Ezek az emberek azt gondolják, hogy lassacskán már Magyarország is abba a helyzetbe kerül, hogy nem lesz okuk ezt a fajta dicséretet - amit én egy kicsit megalázónak érzek - elmondani. Úgy ítélik meg, hogy a kormányzó párton belül az eddig - tudomásuk szerint - a margóra szorítva létezett szélsőjobboldali erők becsúsznak az MDF politikai közepébe, és Antall Józsefnek kudarcot vall az a kísérlete, hogy a pártját, amelynek szélsőjobboldali irányultsága teljesen egyértelmű, légmentesen elzárva tartsa a kormányától. Az MDF pedig, amely az elmúlt két évben jelentős átalakuláson ment keresztül, ellenőrzése alá vonja a kormányt. Nos, nagyjából így ítélik meg a helyzetet Hozzá kell tennem azt is, hogy amit az MDF és maga a miniszterelnök annak érdekében tett, hogy cáfolni próbálja ezt a fajta helyzetértékelést, azt édeskevésnek ítélik Nyugat-Európában. Azt mondják, hogy azok a gondolatok, amik nyilvánosan a parlamentben is elhangzottak Magyarországon és az MDF alelnökének tollából megjelentek, azokkal szemben a verbális elhatárolások semmit nem érnek. Ilyen esetekben Nyugat-Európában csak egyetlen dologból tudnak következtetést levonni, abból, hogy mi történik ezekkel az emberekkel: maradhatnak-e pozíciójukban a pártjukon belül, avagy sem? Kockázatos régió vagyunk ! ! - Úgy említette, hogy üzletemberek és politikusok nyilatkoztak erre. Miért választotta külön a kettőt? - Azért, mert Kelet-Európa továbbra is olyan térségnek számít, amelyet az üzletemberek kockázatos helynek tartanak beruházás szempontjából. Miután én most nagyon-nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akinek már van Magyarországon beruházása vagy épp most tervezi, hogy jelentősebb tőkét szándékozik Magyarországra vinni, a politikai eseményeket mint beruházásaik biztonságát befolyásoló körülményt értékelik. Azt kell mondanom, hogy ebből a szempontból az elmúlt hetek eseményeinek következményeképpen a magyarországi beruházásokat sokkal kockázatosabbnak ítélik és a belpolitikai helyzet lehetséges haladási irányát különösen az amerikai üzletemberek látják bizonytalanabban, mint látták a Csurka-tanulmány előtt. Kakuk György: Nevezzük élettérnek Szomáliát. Jókora, szellős kis sivatag. Csonttá soványodott emberekkel. Rongyos sátrak, ez már maga a fényűzés. Ülnek a porban az emberek, néznek maguk elé és várnak. Az asszonyok karján kicsi múmiák, öregemberarcú csecsemők kutatnak az üres emlő után. A férfiak tartják a markukat. Egy marék étel, egy nap élet. A szomáliaiak élettere a halálé. Hány kilométer ide Szomália? A mi életterünk úgy légvonalban mennyire lehet a pusztulástól? Mert az élettér a mienk. Itt van, ahol a Balkán kezdődik. (Ez esetben ez pejorative értendő, nem földrajzi helyzetmeghatározás.) A magyaroké. Lebensraum, meine Damen und Herren, Lebensraum! A hülyeség mérgez itt. Az erőszak, a gőg, a pör. Nem akarunk erről beszélni és mégis. Két évvel és négy hónappal a választások után valami előkerült és valami elveszett. Előkerült egy „vitaanyag”, egy közveszedelmes „magándokumentum” és vagy a kormányzó párt, vagy a demokrácia veszett el. Olyan ez, mint egy agyműtét. Eredmény csak hónapokkal, egy évvel a beavatkozás után. Addig csak a szorongás, a félelem. Kinek lesz igaza? Ki kerül felülre? A tágítandó élettér után lesz-e endlösung? Olyan, szigorúan magánjellegűen megfogalmazott tervezet alapján végrehajtott? Most akkor hideg fej kell vagy valami más. Felhördülés vagy kuss? Merthogy ki tudja... És ha igen? Ha mégis? Amit igazán, ugye, még mindig nem tudunk elhinni, akkor mi van? Vagyis mi lesz? Szögesdrót, marhavagon vagy szofisztikáltabb módszerek jönnek? Pofa be lesz, az biztos. És még? Szidjam most az anyámat? Hogy engem ez a magyar anya ide szült, ebbe a Kelet-Európának nevezett élettérbe, én meg itt állok a világútlevelemmel, és nincs hova mennem? Tágul az élettér, az agyak megszűkülnek. (A tapsosok zsidóznak a tévében. Ott ül a forradalmár, neki elfelejthettek szólni: „Komám, vedd már észre, ez nem a Corvin köz!”) Tehetetlenül püföljük a levegőt, és az történik, amit ő akar. Ahogy ő akarja. Pislogunk, zihálva kapkodjuk ebben a nagy nyári kánikulában az egyre szűkülő levegőt, és nézünk egymásra bután. Mi ez már megint? Ez akkor már az? Még ha demokrácia van, akkor is? Itten már magánembernek álcázott hatalmasok akármit tehetnek? Egymásra torlódnak a kérdőmondatok, fogynak az óhajtások. Kijelentések tán már nincsenek is. Kétségek és bizonytalanságok. Tárgyiasulnak majd az eddig szelleminek nevezett lövészárkok, lesznek masszív kis barikádok. Az egyénből tömeg lesz. Egyik oldal, másik oldal. Hol tart most ez az előre megírt dráma? A hatalommegtartás egyetlen lehetőségének színjátéka? Az író a rendező. A statiszták mi vagyunk. Egyszer azt hittem, nem fogok félni. Illúzió volt... Most már talán jöhet a szellemi Szomália. Élettérnek... A szellem Szomáliája