168óra, 1993. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1993-04-06 / 14. szám
Magyarországon ezt említettem, úgy láttam, nagy megdöbbenéssel fogadták. Arra a következtetésre jutottam, hogy itt az egyik ember a másikat az ellenségének tekinti. A pánik oktalansága - Vagyis ezek szerint önöknél más az ellenségfogalom, mint nálunk... - Igen, és talán ennek a ténynek köszönhető, hogy a lengyel kormányban két egymással oppozícióban álló párt foglal helyet. S ezt én egészséges dolognak tartom. Még akkor is, ha tudom, a kormányzat így nem túl hatékony. De az ellenségkoncepciót így sikerült kiiktatnia. Oly módon, hogy nem hitetik el az emberekkel, miszerint a dolgok csupán fehérek vagy feketék, jók vagy rosszak volnának. Mindenben van ez is, az is. - Ezek szerint ön meglehetősen lelkesedik a jelenlegi Lengyelországért. - Valóban. Különösen, amióta Magyarországon vagyok és amióta láttam a volt Csehszlovákiát is. Tapasztalatom szerint Lengyelországban még mindig valamivel civilizáltabb viszonyok uralkodnak. Az érintés című filmje némileg kapcsolódik ehhez a konfliktushoz. Hisz a pragmatizmuson alapuló gondolkodásmód minden Zanussi-filmben összecsap az érzelmekkel. A gyakorlatiasság és a lelki tényezők közötti összeférhetetlenség fogalmazódik így meg... - Újra meg újra azt szeretném bizonyítani, hogy önmagában egyik sem ér semmit. Mert az ember és a társadalom összetett dolgokból áll. Ha nem engedünk a lelki hatásoknak, hanem kizárólag a gyakorlati, a reális meggondolások szerint élünk, abba belehalunk. Csak hát az arányokat nem könnyű megtalálni. A mai Európában fájdalmas űr tátong a spirituális kérdések megoldását illetően. Ugyanakkor persze veszélyes lenne ismét utat engedni olyan szellemi áramlatoknak, új ideológiáknak, amelyek esetleg a régiek helyére igyekeznek lépni... - Ez, sajnos, máris megtörtént. A nacionalizmus, a skinheadmozgalommal és egyebekkel összezavart fiatalság megnyilvánulásai például erről tanúskodnak. De úgy hiszem, ettől azért nem kellene pánikba esnünk. Én legalábbis bizonyos vagyok abban, hogy ezek az eszmék átmenetileg törtek felszínre, és nem fogják uralni Európát. Ennél sokkal veszélyesebbnek érzem, hogy ez a kontinens - elveszítvén a szellemi, lelki tényezők által táplált igazi munícióját - alárendeli magát az amerikai és a japán befolyásnak. Ezért kellene - bizonyos régi eszméket megszűrve, kiszűrve - megtalálni azokat a gondolkodásformákat, amelyekre rá lehetne építeni ezt a szellemi kontinenst. Patetikusan fogalmazva: számomra az a legfontosabb kérdés, hogy miként tudnánk megteremteni egy új európai álmot. - Korábban nem volt éppen optimista az „európai álmot" illetően. Most, itteni filmbemutatóján is válságosnak ítélte például az európai kultúra helyzetét. - Ez igaz, de van egy furcsa paradoxon is: ha az ember tudja, hogy a helyzet rossz, sőt tovább romlik, akkor aggodalmában elkezdi jobbítani. Más szóval élve: hiszek az önfenntartás hatalmában. Abban, hogy talán épp ezek a feldúlt, változó országok teremtenek majd valami újat és jót. Én magam például nem vagyok barátja a kapitalizmus eszméjének. A vállalkozók, a pénzemberek nem feltétlenül tartoznak a baráti körömhöz, bár a rokonságom készíti a Zanussi hűtőgépeket. De úgy hiszem, mégis ők, a polgárok a jövő letéteményesei. Még a kultúra megőrzése, megújítása sem fog menni nélkülük. Bölcs István filmlevele Ne féljünk az Orlandótól! ~Tassacskán megnyithatjuk mozijainkban a 400-asok klubját. És nem a felejthetetlen ! Truffaut-filmről beszélek, a Négyszáz csapásról (ezt leginkább a hazai filmforgalmazrók mérik mostanában a közönségre), hanem a 400 éves filmhősökre. Itt hetykélkedett néhány hete mozilepedőinken a 400 esztendős Drakula, és most bekopog Orlando, aki a történet szerint szintén 400 éves. Hogy mi a hosszú élet titka? Ne tessék kérdezni... Drakula vámpír volt, Orlando viszont csak egyszerűen egy férfi, illetve nő - mondanám, de nem mondhatom, merthogy Orlando nemet vált a történet során. Kezdi mint férfi, befejezi mint nő. És mielőtt holmi transzvesztita trükkre gondolnának vagy ügyes kezű orvosok bravúrjára, el kell mondanom: Orlandót ilyennek álmodta szülőanyja. Ilyennek írta meg a modern angol irodalom egyik (megint nem jó a szó, mert fenegyereket akartam mondani), tehát egyik vakmerő, szellemes írónője. Az a bizonyos Virginia Woolf, akitől közmondásosan nem félünk... Az Orlando jó film. A hihetetlenül érdekes, játékos történet miniden szinte Az ember tragédiáját hordozza. Orlando is végigéli a történelmet, eszméket és helyzeteket próbál ki, hogy aztán kiábránduljon belőlük. Bejárja a hatalom, a szerelem, a harc, a művészet, a politika, a társaság színpadait, és végül felteszi a kérdést: a pénz, a rang béklyóitól megmenekülve eljuthatunk-e a szabadsághoz? Felteszi a madáchi kérdést: foglya marad-e sorsának az ember? Ő is átkalandozik a múltból a jelenbe, 1928-ba, és gyerekének megszületése juttatja el a próbálgatások korának lezárásához, az ironikusan modern szabadsághoz. Orlando ugyanakkor egyszerre Ádám és Éva, aki mindkét nem kérdéseit felteszi, mindkét nem sorsát kipróbálja. Az Orlando szép és magvas film, szemet gyönyörködtető képi gazdagsággal, operatőri bravúrokkal emeli fel a most 65 éve keletkezett, de nálunk kevesek által olvasott regényt a mozizás ma már oly ritka magaslataira. E látomásos világ megteremtésére kiváló csapatot toboroztak: az operatőr Elem Klimovval dolgozott, a díszlettervezők Peter Greenaway filmjét csinálták korábban, a jelmeztervezőt a milánói Scala és a Royal Shakespeare Company is foglalkoztatta, a vágó Lars von Trier Európáját montírozta. Őket kiválóan irányította a korábban főleg színésznőként ismert Sally Potter, aki a forgatókönyvet is írta, sőt még a zenébe is bele-beleszerzett. Ne féljenek hát Virginia Woolftól, ne féljenek az Orlandótól, a mostanság ritka, igényes nézőknek való film ez.