168óra, 1993. június-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1993-08-24 / 34. szám
Petőfi mégis él? Egy magyar Janus A skizofrénia haszna ! - Úgy hírlik, ön rejtélyes huzalokon vagy egy titkos rádióhullámsávon rendszeresen üzenetet vált Petőfi Sándorral. Ezt szóvivői modorban cáfolhatná, vagy azt mondhatná: az állítást sem megerősíteni, sem cáfolni nem áll módjában. De szerencsére ön nem szóvivő, hanem nyelvész és költő. Vaktjában milyen a kapcsolata Petőfivel ? - Próbálom visszalátni magamat Petőfi lelkes diákjává. Olyan emberré, aki verseit tanulta gyermekkorában. Már tizenegy éves koromban betéve tudtam például Egy gondolat bánt engemet című költeményét. Közrejátszott ebben, hogy anyám, Ignácz Rózsa, mielőtt íróvá lett volna, a Nemzeti Színház tagja volt, nagyon szeretett szavalni és nagyon szépen is mondott verseket. Mi több, igen határozott versesztétikai elgondolásai voltak. Olyan légkörben nőttem fel, hogy, jóllehet a Nemzeti dal nagy tömegeket megmozgató, politikai eseményszámba menő vers volt, számára sokkal szebb volt a Négyökrös szekér. Az is közrejátszott az én Petőfi-képem alakulásában, hogy szüleimnek az első világháború kitörése után Erdélyből át kellett menekülniük Békéscsabára. Anyámnak hiányoztak az otthoni hegyek, nagyon laposnak érezte az Alföldet. Tizenkét éves sem volt még, amikor bánatában mert az alföldi gyerekek csúfolódtak az erdélyi menekültekkel, hogy no, ti hegylakók, így meg úgy - a Mit nekem te zordon Kárpátoknak... parafrázisaként leírta: „Mit nekem te palacsinta Alföld, tehénlepénnyel undorító táj.” Ilyképpen kialakult benne egy kis feleselés a nagy Petőfivel, de hát persze valójában nem ellene, hanem nosztalgiából. Köztudomású, hogy Petőfi mennyire szerette Erdélyt, meg hát az erdélyi hadseregnek is tisztje volt. Anyám különben íróként is vitatkozott Petőfivel. Róza leányasszony című regényében leírja Jókai Mór és Laborfalvy Róza szerelmi viszonyát. Valahol a Bródy Sándor utcában laktak, és ugyanakkor, ugyanabban az épületben Szendrey Júlia és Petőfi Sándor a mézesheteit töltötte. Petőfi - így hírlik - szigorúan felvonta szemöldökét és megrovó pillantásokat vetett Jókai és Laborfalvy Róza felé, hiszen nem voltak megesküdve. Anyám, aki szabadszerelem-párti volt világéletében, ezt mintegy szemére vetette Petőfinek. Mondván, aki azt írja, hogy „Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem”, miképpen léphetett fel moralistaként Jókaiék ellenében. Gyermekkoromból és anyám szemléletéből az maradt meg bennem, hogy egy nagy költőt egyidejűleg lehet tisztelni, csodálni és lehet vele feleselni is. Például versben, regényben. 56-ban nekimentem a világnak, teltek-múltak az évek, eltelt harmincvalahány esztendő, amikor 1990 nyarán, Hongkongból Magyarország felé tartva, megálltam Chicagóban, Mózsi Ferenc barátomnál, a Szivárvány szerkesztőjénél, aki mindent tud, ami Magyarországon történik. Közölte velem: képzeld, mi történt, megtalálták Petőfit, Szibériában. Mondom: ne bolondozz, ilyen nincs. Azt mondja: hogyne volna, hiszen még a farkasfoga is megvan. Azt kérdeztem erre: van-e bármilyen irodalmi bizonyíték? Nem - mondta ő -, ilyen nincs. Ebben maradtunk. Én pedig felszálltam a gépre és utaztam tovább a világban, akkor épp Magyarországra. Itthon, szokásom szerint, leültem anyám íróasztalához, és azon vettem észre magam, hogy elkezdtem írni egy szöveget, Petőfi levelét, amelyben azt mondja: szörnyű, hogy mindenki azt hiszi, ő meghalt, holott még él és írni is szeretne. De hát oroszul nem tud igazán jól, s ki tudja, magyarul bárki megérti-e. Két hét elteltével tizenkét „Petőfi-vers” és harminc oldal „Petőfi-próza” volt az asztalomon. Közöttük, gondolom, a Költő és csontváz című vers is, amelyben Körösi Csoma Sándor és a dalai láma megmutatja Petőfinek a saját barguzini, illetve segesvári csontvázát, és a költő választhat, hogy melyiket hajlandó a sajátjának elismerni. Hasonló frivol játékkal élve: az ötvenhatban innen eltávozott, majd Chicagóban nyelvészprofesszorrá lett, de a hatvanas évektől publikációival, majd személyesen is Magyarországon jelen lévő Makkai Ádám melyik porhüvelyét választaná? - Kegyetlen kérdés, mert az elevenembe vág, de megérdemlőn, mint mindenki, aki elment. Mi voltaképp mindnyájan némreg skizofrén állapotban élünk. Van is egy készülőben lévő prózai kötetem, melynek címe: Janus fiai. És hát tudjuk, Janus az a kétarcú ember, aki egyszerre néz jobbra és balra, ahogyan a január is a régi és az új év felé. Könyvemben azt próbálom elmondani, hogy mi, akik elmentünk, voltaképp kétlaki lények vagyunk. Itthon érettségiztem, két év magyarországi egyetem áll mögöttem. Első két versem - Józsinczy Ádám álnévvel - a Vigíliában jelent meg, a rádióban ment háromnégy műfordításom, főként a második világháború folyamán írt francia ellenállási prózából. Gömöri György barátommal együtt csináltunk efféléket, még egyetemista korunkban. Most voltaképp úgy vagyok a magyar nyelvvel és a hazával, mint egyik kedvenc költőm, a halhatatlan Szabó Lőrinc írja a Huszonhatodik év egyik szonettjében halott kedveséről: „Mint csiga a házát, hátamon érzem szíved dobogását.” Egyik legszebb sora ez a modern magyar irodalomnak. Magyarország valahogy így jött velem Amerikába és velem is maradt. Ennek kézzelfogható jele az a számos cikk, amelyet az Irodalmi Újságban, az Új Látóhatárban, a párizsi Magyar Műhelyben és különböző kanadai meg egyéb magyar lapokban közreadtam. Sokfelé publikáltam s mindeközben nagyon igyekeztem talpamra állni Amerikában, hogy angol nyelven is el lehessen mondani: honnan jöttünk és miért, kik vagyunk, nem igaz, hogy nyereg alatt puhítjuk a lóhúst, több mint hétszáz éves a költészetünk, nálunk élt Berzsenyi Dániel és Arany János. Mert ilyen kultúrmissziója is van az embernek... Ami pedig a kérdést illeti: afféle gumicsontvázat szeretnék magamnak, amely még holtom után is ide-oda ugrál, Európából Amerikába és Amerikából Európába. Ugyanis azt hiszem, ma már akként kell magyarnak és amerikainak lenni, hogy az ember az egész földhöz tartozzék. Nem a kozmopolitizmus olcsó értelmében, hanem abban az értelemben, hogy Szomália, Bosznia vagy éppen Marosvásárhely, Kolozsvár, ártatlan emberek halála, éhezők szenvedése, kisebbségben élők üldöztetése a világ túlsó felén, vagy éppen - mert erre is volt példa - Alabamában egyformán legyen felelősségünk tárgya és egyformán fájjon. Ilyen értelemben vagyok én amerikai magyar. 1956-ban menekült el ebből - illetve, ma már, abból az országból. Az USA-ban, a Harvardon végzett, a Yale-en doktorált. Tanított Honoluluban, Kuala Lumpurban, Los Angelesben, jelenleg Chicagóban nyelvészprofesszor, de vendégtanárkodik Hongkongban is. Jupiter neve címmel itthon jelent meg gyűjteményes kötete. Afféle játékos kedvű poéta doctus egyébként, aki - egyebek közt - megírta Petőfi Sándor halála után írott költeményeit. Makkai Ádámot Ocsovai Gábor kérte mikrofonjához. Makkai Ádám: „Akként kell magyarnak és amerikainak lenni, hogy az ember az egész földhöz tartozzék" V \ / 24