168óra, 1993. június-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1993-08-24 / 34. szám

Petőfi mégis él? Egy magyar Janus A skizofrénia haszna ! - Úgy hírlik, ön rejtélyes huzalokon vagy egy titkos rádióhullámsávon rendszeresen üzenetet vált Petőfi Sándorral. Ezt szóvivői modorban cá­folhatná, vagy azt mondhatná: az állítást sem megerősíteni, sem cáfolni nem áll módjában. De szerencsére ön nem szóvivő, hanem nyelvész és költő. Vaktjában milyen a kapcsolata Petőfivel ? - Próbálom visszalátni magamat Petőfi lelkes diákjává. Olyan emberré, aki verseit tanulta gyer­mekkorában. Már tizenegy éves koromban beté­ve tudtam például Egy gondolat bánt engemet című költeményét. Közrejátszott ebben, hogy anyám, Ignácz Rózsa, mielőtt íróvá lett volna, a Nemzeti Színház tagja volt, nagyon szeretett sza­valni és nagyon szépen is mondott verseket. Mi több, igen határozott versesztétikai elgondolásai voltak. Olyan légkörben nőttem fel, hogy, jóllehet a Nemzeti dal nagy tömegeket megmozgató, po­litikai eseményszámba menő vers volt, számára sokkal szebb volt a Négyökrös szekér. Az is köz­rejátszott az én Petőfi-képem alakulásában, hogy szüleimnek az első világháború kitörése után Er­délyből át kellett menekülniük Békéscsabára. Anyámnak hiányoztak az otthoni hegyek, na­gyon laposnak érezte az Alföldet. Tizenkét éves sem volt még, amikor bánatában mert az alföldi gyerekek csúfolódtak az erdélyi menekültekkel, hogy no, ti hegylakók, így meg úgy - a Mit nekem te zordon Kárpátoknak... parafrázisaként leírta: „Mit nekem te palacsinta Alföld, tehénlepénnyel undorító táj.” Ilyképpen kialakult benne egy kis feleselés a nagy Petőfivel, de hát persze valójában nem ellene, hanem nosztalgiából. Köztudomású, hogy Petőfi mennyire szerette Erdélyt, meg hát az erdélyi hadseregnek is tisztje volt. Anyám külön­ben íróként is vitatkozott Petőfivel. Róza leány­­asszony című regényében leírja Jókai Mór és Laborfalvy Róza szerelmi viszonyát. Valahol a Bródy Sándor utcában laktak, és ugyanakkor, ugyanabban az épületben Szendrey Júlia és Petőfi Sándor a mézesheteit töltötte. Petőfi - így hírlik - szigorúan felvonta szemöldökét és megrovó pillantásokat vetett Jókai és Laborfalvy Róza felé, hiszen nem voltak megesküdve. Anyám, aki szabadszerelem-párti volt világéletében, ezt mint­egy szemére vetette Petőfinek. Mondván, aki azt írja, hogy „Szabadság, szerelem, e kettő kell ne­kem”, miképpen léphetett fel moralistaként Jó­­kaiék ellenében. Gyermekkoromból és anyám szemléletéből az maradt meg bennem, hogy egy nagy költőt egy­idejűleg lehet tisztelni, csodálni és lehet vele fele­selni is. Például versben, regényben. 56-ban neki­mentem a világnak, teltek-múltak az évek, eltelt harmincvalahány esztendő, amikor 1990 nyarán, Hongkongból Magyarország felé tartva, megáll­tam Chicagóban, Mózsi Ferenc barátomnál, a Szivárvány szerkesztőjénél, aki mindent tud, ami Magyarországon történik. Közölte velem: kép­zeld, mi történt, megtalálták Petőfit, Szibériában. Mondom: ne bolondozz, ilyen nincs. Azt mondja: hogyne volna, hiszen még a farkasfoga is megvan. Azt kérdeztem erre: van-e bármilyen irodalmi bi­zonyíték? Nem - mondta ő -, ilyen nincs. Ebben maradtunk. Én pedig felszálltam a gép­re és utaztam tovább a világban, akkor épp Ma­gyarországra. Itthon, szokásom szerint, leültem anyám íróasztalához, és azon vettem észre ma­gam, hogy elkezdtem írni egy szöveget, Petőfi levelét, amelyben azt mondja: szörnyű, hogy mindenki azt hiszi, ő meghalt, holott még él és írni is szeretne. De hát oroszul nem tud igazán jól, s ki tudja, magyarul bárki megérti-e. Két hét eltel­tével tizenkét „Petőfi-vers” és harminc oldal „Pe­­tőfi-próza” volt az asztalomon.­­ Közöttük, gondolom, a Költő és csontváz cí­mű vers is, amelyben Körösi Csom­a Sándor és a dalai láma megmutatja Petőfinek a saját barguzini, illetve segesvári csontvázát, és a köl­tő választhat, hogy melyiket hajlandó a sajátjá­nak elismerni. Hasonló frivol játékkal élve: az ötvenhatban innen eltávozott, majd Chicagóban nyelvészprofesszorrá lett, de a hatvanas évektől publikációival, majd személyesen is Magyaror­szágon jelen lévő Makkai Ádám­­ melyik por­hüvelyét választaná? - Kegyetlen kérdés, mert az elevenembe vág, de megérdemlőn, mint mindenki, aki elment. Mi voltaképp mindnyájan némreg skizofrén ál­lapotban élünk. Van is egy készülőben lévő pró­zai kötetem, melynek címe: Janus fiai. És hát tudjuk, Janus az a kétarcú ember, aki egyszerre néz jobbra és balra, ahogyan a január is a régi és az új év felé. Könyvemben azt próbálom elmondani, hogy mi, akik elmentünk, voltaképp kétlaki lények vagyunk. Itthon érettségiztem, két év magyarországi egyetem áll mögöttem. Első két versem - Józsinczy Ádám álnévvel - a Vigíliában jelent meg, a rádióban ment három­négy műfordításom, főként a második világhá­ború folyamán írt francia ellenállási prózából. Gömöri György barátommal együtt csináltunk efféléket, még egyetemista korunkban. Most voltaképp úgy vagyok a magyar nyelvvel és a hazával, mint egyik kedvenc költőm, a halhatat­lan Szabó Lőrinc írja a Huszonhatodik év egyik szonettjében halott kedveséről: „Mint csiga a házát, hátamon érzem szíved dobogását.” Egyik legszebb sora ez a modern magyar irodalom­nak. Magyarország valahogy így jött velem Amerikába és velem is maradt. Ennek kézzel­fogható jele az a számos cikk, amelyet az Irodal­mi Újságban, az Új Látóhatárban, a párizsi Magyar Műhelyben és különböző kanadai meg egyéb magyar lapokban közreadtam. Sokfelé publikáltam s mindeközben nagyon igyekeztem talpamra állni Amerikában, hogy angol nyelven is el lehessen mondani: honnan jöttünk és miért, kik vagyunk, nem igaz, hogy nyereg alatt puhítjuk a lóhúst, több mint hétszáz éves a költészetünk, nálunk élt Berzsenyi Dániel és Arany János. Mert ilyen kultúrmissziója is van az embernek... Ami pedig a kérdést illeti: afféle gumi­csontvázat szeretnék magamnak, amely még holtom után is ide-oda ugrál, Euró­pából Amerikába és Amerikából Európába. Ugyanis azt hiszem, ma már akként kell ma­gyarnak és amerikainak lenni, hogy az ember az egész földhöz tartozzék. Nem a kozmopolitiz­­mus olcsó értelmében, hanem abban az értelem­ben, hogy Szomália, Bosznia vagy éppen Ma­rosvásárhely, Kolozsvár, ártatlan emberek halá­la, éhezők szenvedése, kisebbségben élők üldöz­tetése a világ túlsó felén, vagy éppen - mert erre is volt példa - Alabamában egyformán legyen felelősségünk tárgya és egyformán fájjon. Ilyen értelemben vagyok én amerikai magyar. 1956-ban menekült el ebből - illetve, ma már, abból­­ az országból. Az USA-ban, a Harvardon végzett, a Yale-en doktorált. Tanított Honoluluban, Kuala Lumpurban, Los Angelesben, jelenleg Chicagóban nyelvészprofesszor, de vendégtanárkodik Hongkong­ban is. Jupiter neve címmel itthon jelent meg gyűjte­ményes kötete. Afféle játékos kedvű poéta doctus egyébként, aki - egyebek közt - megírta Petőfi Sán­dor halála után írott költeményeit. Makkai Ádámot Ocsovai Gábor kérte mikrofonjához. Makkai Ádám: „Akként kell magyarnak és amerikainak lenni, hogy az ember az egész földhöz tartozzék" V \ / 24

Next