168óra, 1994. január-június (6. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-18 / 2. szám
Az öltözőket a saját embereink alakították irodává, úgy kapartunk össze mindent. Még az alaptőkét is néhány ezer forintonként adtuk öszsze, így lett meg az 1,1 millió kápé, meg egymillió a gépekre. Kölcsönt kaptunk, de 38 százalékos kamatra. Túléltük. Most van egy szikvízüzemünk és egy sörfőzdénk. Szóval, így állunk. Mi lettünk a város legnagyobb munkáltatója. Hétszáz emberrel. Úgy nagyjából ennyi az optimizmus, már ha ez az. Meg egy kicsit a kanárisárgára festett épület, a Rio Órd Disco, a gyár szomszédságában, a kémények árnyékában, rögtön a Vasas Múzeum mellett. „Európa, ózdi árakon” - hirdeti a tulajdonosa. Rio éppen félúton van a belváros és Hétes között. Hétes után meg már csak a salakdombok meg a meddőhányók következnek. Addig pedig a századfordulón épült munkásházak az egyik oldalon. Átellenben a lebontott munkásszálló. Betontörmelék meg szemét kupacokban. Hétes a város cigánytelepe. Ezen nincs mit szépíteni, nem is lehet. Sápadt, karikás szemű gyerekek tologatják egymást az utcán egy babakocsivázon, és egy gumicsizmás ember nézi az idegent.. - Én csak a gyerekeimet várom haza az iskolából - mondja. Nem értem, miért védekezik. Talán ő sem, mert gyorsan vált és elkezdi a történetet. Lakatos Kálmánnak hívják, tizenhat évet húzott le a vasgyárban. Tolatásvezető volt. Most ő is ezen a nyolcvanszázalékos foglalkoztatásin van. - És én még jól vagyok így. Még a három gyerekkel is. Mert én még legalább kapok valamennyi pénzt. De itt a legtöbben éheznek - mutat a szomszédos sorházra. - Erről eladták a tetőt. Érti? A tetőt a saját fejük fölül. Mert se munka, se munkanélküli-segély. Jó esetben csak a családi pótlék. És semmi több. Erről beszélt Nyerges úr is, a családsegítőben. A gyermekek tartják el a szülőket. Esély nulla, a gyökerek - ha voltak - elvágva. A hetvenes években, amikor kellett a prémiumhoz az átlagbér, az átlagbérhez meg a képzetlen segédmunkás, aki bagóért is eljött dolgozni, jöttek a roma családok Szabolcsból, Hajdúból. Itt maradtak. Először őket tették ki az utcára. Most jobb híján lopják a vasat az üres gyártelepről. Fillérekért továbbadják a felvásárlónak, aki persze mossa kezeit, megszámolja a pénzét. Persze ez a lopás is egyre kínkeservesebb. Ott a szigorított őrség, az éjszaka is cirkáló biztonsági őrök. Könnyű lebukni. - Na, jöjjön beljebb, meg kell néznem, mi van a káposztával - nyit ajtót Lakatos Kálmán. A sparhelt mellett kosár fa. - Ezzel fűzök meg főzök - mutat a kosárra. - Kaptam ugyan tüzelőutalványt, de kellett a pénz, hát eladtam. Hétezret ért, odaadtam ötért. Hát így vagyunk. A nagyszoba a konyha is, három ággyal, az előszoba meg olyan hálóféle lehet. Aztán megmutatja a hátsó traktust. Kint, a téglából épített budik - van vagy négy egymás mellett - hátsó falát egyszer a tetővel együtt elvitte a vihar. Se tető, se hátsó fal, csak az ajtók. A házak mögötti domboldal maga a nyomor. Az utcáról ez nem látszik. A szegénység takarja el az innen már látható, kitárulkozó, szemérmetlen kurva nyomort. „Európa ózdi áron”, vagy mi a franc... Ezek után már igazán protokollnak hat a városházi találkozó a polgármesterrel, Strohmayer Lászlóval. Az ő előszobájában is ott lóg a falon az a bizonyos vasgyári kép. Fények és lendület. Nosztalgia a város után, amelynek 47 ezer lakosából 18 ezer még nem volt munkanélküli. A polgármester optimista. Persze ki legyen bizakodó, ha nem ő. Független jelöltként jutott be a képviselő-testületbe és egy válságokkal terhes váltás után ő lett a kompromisszum. Strohmayer László tudja ugyan, hogy súlyos a helyzet, de biztos abban, hogy van kiút. A pénzügyminiszternek azt a kijelentését, miszerint elképzelhető, hogy akár tíz- vagy húszezer ember is elköltözzék egy városból, a polgármester rossz elszólásnak minősíti. Szerintem ezt a mondatát Szabó Iván már százszor megbánta. Egyébként is hová költöznének innen az emberek, amikor a lakásukat sem tudják rendesen eladni. Háromszobás lakást lehet itt venni hatszázezer forintért. De ki az, aki idejön? Ennyiből pedig különben sem lehet új életet kezdeni az ország másik végében. Nem. A megoldást itt kell megtalálni. A hogyanra azonban elmarad a válasz. A polgármester a megpályázható költségvetési pénzekről, az így elért sikerekről beszél. Ez is valami. Még ha felületinek tűnik is a kezelés. Feljebb egyelőre képtelenség jutni. Mert ez a történet most valami más. Se happy end, se pesszimista vég. Olyan inkább, mint maga a város. Beletörődő, már kiáltani sem akaró. Ködös és esős. Strohmayer László: „Hová költöznének innen az „Sápadt, karikás szemű gyerekek tologatják egymást az utcán" emberek?" A köd és a kormos sár - hát ez az, ami igaz 14