168óra, 1995. január-június (7. évfolyam, 1-25. szám)
1995-01-17 / 2. szám
A betiltott repülő flesszett Sport Kolczonayról, a Ki kicsodából KOLCZONAY ERNŐ: Vívó, edző. Budapest, 1953. május 15. TF, edző 1978. 1964-69 a BVSC úszója, a budapesti Honvéd öttusázója, 1969-től vívója, jelenleg a Fless SC edzője. 1974 — válogatott, háromszoros egyéni, hatszoros csapat párbajtőrvívó bajnok, ötszörös bajnok tőrcsapatban, nyolcszoros Világ Kupa-versenygyőzes, egyéniben olimpiai ezüstérmes 1980, vb-ezüstérmes (1979), vb-bronzérmes (1982), EB-bronzérmes (1981). 1979-ben főiskolai világbajnok, csatárban világbajnok (1978), 1974-ben vb-bronzérmes, 1992-ben olimpiai ezüstérmes. A budapesti Honvéd, majd 1993-tól a görög válogatott edzője, a kihívóan bátor melldomborításnál nincs impozánsabb látvány. - Egyszer 14:14-es állásnál a német Bellmann ellen vívtam. A döntő találatért. Lépegettem ezért szépen, előre, hátra, kicsalogattam Bellmannt a pást szélére, és ott egy csellel megbillentettem. A német dőlni kezdett, míg én leguggoltam, és megszúrtam a talpát. A másodperc tört része alatt zajlott le a dolog: billentés, guggolás, szúrás, lámpa, a zsűrielnök állj-kiáltása és Bellmann puffanása. Persze nem feltétlenül ebben a sorrendben. Nyilván tudja, a vívásban van egy szabály, amely szerint, ha valamelyik versenyző elveszíti egyensúlyát, az akciót meg kell állítani. „Állj!” után a találat érvénytelen. Mármost, a Bellmann elleni találatom az „állj !”-jal gyakorlatilag egy időben történt. Nos?... - Inkább én kérdezem: nos? - Mit tett volna ekkor a helyemben? - Fölkészülök az intenzív reklamálásra. Először is ordítok és toporzékolok egy nagyot. Lekapom a sisakomat, szaladok a bíróhoz, majd visszaszaladok onnan. Megint odaszaladok, kérdőre vonó fülhegyezéssel, csípőből negyvenöt fokben megdöntöm a felsőtestemet, ezt a mozdulatot kimerevítem egy pillanatra, ami a feszült várakozás megjelenítése, majd kiegyenesedvén a plafonra szegezem tekintetemet. Esetleg az ellenfelet is letámadom. Morálisan persze, legalább te ne csaljál már, baszki - mondanám tört magyarsággal, hogy a német is értsen belőle... - Na, nekem aztán elhiheti: az unalmas, szokványos gesztusok nem segítik a magyart a nyugat-európaival szemben. Én tehát, még mielőtt bármi történhetett volna, odaszökkentem Bellmannhoz, fölsegítettem a földről, leporoltam a ruháját, kezet fogtam vele sportszerűen, búcsúzóul megölelgettem és elindultam kikötni. Ahogy mondani szokták: a német még most is ott áll. Talpa alatt a tőröm nyomával, levett sisakkal, kezet fogva és szertartásosan otthagyva a páston. A meglepetéstől elfelejtett tiltakozni, míg a zsűrielnök így okoskodott magában: „a lámpa ég, reklamáció nincs, vagyis a találat jó, hát akkor én minek feszítsem a húrt, megyek és aláírom a jegyzőkönyvet”. Mi is hát az a magyar mentalitás? Összegezzük: repülés, pattintás, guggolás, időnkénti betiltás... - Kispárna..., majd billentés, szúrás, hozzá baráti gesztusok, furfangos ölelgetés és lecsatolás. Ez a magyar mentalitás. Tudom, pontosan tudom, hogy maga valójában absztrahálni akar, én meg csak médium vagyok a közéleti elvonatkoztatásban. Teszek most a 168 Órának egy exkluzív vallomást. Még soha, senkinek nem árultam el. A hetvenes évek elején egy hatalmas, fekete bőrű fiúval vívtam egy rangos nemzetközi versenyen. Mindjárt az első akció végén az amerikai kicsapott a pást mellé, a tőr megszólalt, a lámpa jelzett: tus. „Tus!” - mondotta erre a zsűrielnök is, aki érezhetően aznapos állapotban volt, így csak a markánsabb jelenéseket konstatálhatta. - Micsoda!? - kérdeztem tőle elhűlve, a padlót szúrta meg a srác, nem a lábamat! - Tus! - bogozta ki a nyelvét újra a zsűri. Nem volt vele mit kezdeni, ezért az ellenfélhez fordultam bizalommal. Amigo — ugyanis latin nyelvterületről jött az amerikai, amigo, te is láthatod, hogy mindjárt eldől a döntnök. Ha rá hallgatunk, komolytalanná válik ez az egész. De a fiú jelezte: számára ezen derékszögből kibillent zsűrinél nincs kompetensebb személy a csarnokban. - Jól van, pajtás - gondoltam magamban -, lesz akkor neked még furcsább is ez az asszó. Nem pöröltem tovább, fölálltam. En garde? - Alné! - hangzott a pást mellől, három 1-betűvel. És akkor én megszúrtam a cipőmet. Véletlenül. A lámpa világított, míg a tőrrel sebtiben az amerikai felé böktem, majd a két kezemmel egyszerre három irányba mutattam. A lámpára, amely találatot jelez. A zsűrielnökre, aki még a nyilvánvaló öncsonkítást se veszi észre, továbbá a négerre mutattam, aki egészen elfehéredett, a szava is elállt. Ugye? - csak ennyit tettem hozzá -, ugye, ilyen tust még Amerikában se lehet kapni. Vagyis 1:1-re módosult a csörte állása. A végeredmény 5:1, mert a tengerentúli versenyző állva maradt. Hajrá, Ernő bácsi! -Amiként Cseh Tamás énekli: „ a magyarok mindig, mindig szépek, az egész világgal jól kikefélnek". - Az egész világgal. Pedig nem tartoztam soha a kegyeltek közé. A montreáli olimpiára például egyszerűen nem vittek el. Azt mondták, kicsi vagyok és túl fiatal. Mindenesetre később, a moszkvai olimpián második lettem, és a csapattal Barcelonában is nyertem egy ezüstérmet. - Most pedig, negyvenkét évesen, a Tokaj Express világkupán följutott a táblára, újra a világ legjobbjai közé. - Könnyű dolgom volt, mert a tanítványaim, vívóiskolánk csöppnyi növendékei elkísérnek a verenyekre, drukkolnak nekem, mellettem állnak, itt vannak, figyelik a klasszikus mozdulatokat, lesik a különféle fortélyokat. Azt hiszem, ez a legfontosabb.És persze zúg a hajrá, Ernő bácsi, gyerünk, Ernő bácsi! OLCZONAY HON 7 Moszkvai olimpia 1980. Kolczonay-Riboud csörte 39