168óra, 1996. június-december (8. évfolyam, 26-52. szám)

1996-10-01 / 39. szám

A­zt írja az egyik politikai kommentátor a hét végi újságban, hogy „A jelek szerint pedig az SZDSZ-szavazók közül nem kevesen követik majd Tölgyessyt... ”, akiről tudnivaló, kilépett a pártjából. Kommentátor úr, tessen már mondani, milyen jelekből ítél? Statisztikák állnak rendelkezésére, megbízható közvélemény-kutatások? Kötve hiszem. Az eljárás a publicisztikában terjedő nagyotmondás példája. Hangulatkeltésre, önbeteljesítő jóslatok terjesztésére készült politikairöpirat-töredékről van szó, amely független sajtóvéleménynek álcázva került forgalomba egy országos politikai napilapban. Ezenközben az Antidemokrata (leánykori nevén Új demokrata, manapság Demokrata) azon tipr­ódik hosszú cikksorozatban, ki lehetne hazánk jövendő miniszterelnöke. Orbán Viktorban látszanak egyezni a madárjósok. A szavazást ezúttal sem bíznák a népre. A nép megkérdezése nélkül is tudható azonban nevezett politikusról, hogy olyan ütközetben szenvedett tartós vereséget, melyből nehéz lesz feltápászkodnia. A pártvezér ugyanis, bizonnyal elhamarkodottan, odanyilatkozott, hogy a koalíció tudatos nemzetrontásban jeleskedik: „Én nem gyanakszom, hanem az eltelt másfél év meggyőzött arról, hogy összefoglalóan a magyarság szellemi és lelki erejének szándékos gyengítésről van szó. ” A kijelentés kára még nem jelentkezett a közvélemény­kutatásokban, de érzékelhető a közvélemény-formálóknál. Esterházy Péter, jeles magyar író az írta Orbán Viktorról, hogy „ így magyar, vagyis európai ember nem beszél. ” Az ilyen vélemény megúszhatatlan. Tetszik, nem tetszik, a rendszerváltozást egy értelmiségi forradalom segítette győzelemre. Az Antall-kormány bukását előre megpecsételte a miniszterelnök „miki-egerezése”, a Hankiss-Gombár-per. A Charta, akárhogyan rágalmazzák utólag azzal, hogy tudatos politikai machináció hívta életre a kommunisták és a szabad demokraták kormányszövetségének előkészítésére, valójában az értelmiségi felelősségvállalás szülötte volt. A jobboldal előretörését valóságos fenyegetésnek érezte az értelmiség java. Ha Orbán Viktor csakugyan az a képességes politikus, akinek egyesek vallják, számolna ezzel az erővel. A tudatos nemzetrontás szörnyű vád. Kivált, hogy nyomában ott vannak a szövegmagyarázók, a politikai méregkeverők. Egyikőjük „A nemzetellenes politika okairól” tipródik. Azon, mennyire tudatos a nemzetrontás, és úgy fúj ebben a kérdésben takarodót, hogy támadásra provokál. Elmondja, hogy a kormányt többen tudatosan nemzetárulással vádolták. Nos, tudatos vagy nem? Szerzőnk, mint Buridán számára mindkét változatnak esélyt ad. „Ez a vád - írja a tudatos nemzetpusztításról - nehezen bizonyítható, mert az sem kizárt, hogy az MSZP és az SZDSZ nem tudatosan nemzetellenesek. ” Nem kizárt? Fogalmaz így európai s magyar ember, ha egyszer beismerte már, hogy a dolog nehezen bizonyítható, s csupán Orbán Viktor kezében vannak cáfolhatatlan meggyőződések erre vonatkozóan? A mi politikai helyzetelemzőnk azonban nem távolodhat el messzire Orbántól. Ezért kideríti, hogy nemzetrontás tekintetében a tudatosság mindegy: „Létezik a nemzeti érdekek és értékek iránti érzéketlenségnek és közömbösségnek egy olyan foka, ami már nemzetellenesnek tekinthető. Sajnos az MSZP és az SZDSZ ilyen értelemben akár nemzetáruló pártnak is minősíthető. ” Akár. Akár igen, akár nem. Az „akár” határozószó az értelmező szótár szerint ráhagyást fejez ki, a beszélő „ nem bánja, nem akadályozza, nem törődik vele, ha... számára közömbös”, ha miatta, tőle bekövetkezik valami. Uramisten, milyen nyelven tetszik írni, tekinthető akárnok úr? A nemzet fenntartásának záloga a nyelv, melyet a fogalmi pontosságról fényévnyi távolságra bunkóként forgat szegény Orbán Vic. (!) önkéntes tűzoltója. Ezek a retorikai meghatározások, csúsztatásokkal felépített logikák megalázzák azt, akinek pártját fogják. A nyelvművész Esterházyval s társaival szemben milyen esélye lehet zavarodott politikusoknak, agyára nőtt alkotmány­­jogászoknak. Ez egy olyan ország, mely legmélyebb identitását kultúrájában hordozza. Politikai kultúrájában is. Fentebb idézett „politológusunk” mostani cikkében azzal házal, hogy egykoron megjárta az SZDSZ-t is, autentikusságát így igazolja. Sajnos, Tölgyessy Péter, a rendszerváltás egykori hőse is rálépett a házalók útjára. Autentikusságának portékáját kínálja. Mivel politikai szerepe már régen megszűnt, kénytelen lesz pártot keresni. Orbán Vic.-ék már ajánlatot tettek, holott Tölgyessy még nem rótta le a mai jobboldalon belépőnek számító obolust. A nemzetgyalázás vádját nyilvánosan nem fogja rásütni arra a pártra, amelynek frakcióvezetője és elnöke volt. De máris átírja pártja történetét és a maga szerepét. Nyilatkozataival azt sugallja, hogy a szabaddemokraták már 1990-től „felvállalták” „a piacképes késő kádári technokrata- és médiacsoportok képviseletét”. Továbbá: „A demokratikus ellenzék ... mindig is részese volt a reformértelmiség közösségének. ” Ez persze nem igaz, történelmileg, szellemileg sem. A demokratikus ellenzék attól volt demokratikus, hogy nem osztozott a reformértelmiség illúzióiban a késő kádári rendszer megjavíthatóságában. Reform helyett a polgárjogi harcot választotta. Szolid magakelletés. A hang Jákobé, de a kéz... Ami pedig „politológusunkat” s gazdáját illeti, hadd idézzem Arany Jánost az akár használatára: „Nem kell Csőri, van különb legény is / Főlő vajdaságra... akár ehol én is. ” U­ngvári Tamás Ki lesz a vajda?

Next