168óra, 1996. június-december (8. évfolyam, 26-52. szám)

1996-11-05 / 44. szám

Vágréti László Magyarán: a tisztességgel és tudással felszerelkezett szakembereknek nincs szükségük önigazoló óbégatásra, de nincs szükségük sunyi gügyögésre sem. A morális és intellektuális érvényesüléshez elég csak létezniük. Talán már sejtik is a politikusok, hogy mire célozgatok itt sután. A tényekre célozgatok. Arra például, hogy némelyek szerint még mindig taknyos a gerincünk (Cs. I.). Mások azt állítják rendületlenül, hogy „ a világ korrupt”, nem a privatizációs szféra (s ami hamisítatlanul kormányközeli álláspont, S. T. búbánatos megfogalmazásában). T. J. pártelnök pedig, mindezt alátámasztandó, gondosan megszámlálta földi populációnkat, majd taxatív módon mutatta ki a lényeget, mely szerint a világon sokkal több a becstelen, mint a becsületes halandó. És Cs. S. világszövetségi elnök az MVSZ berkeiben föllelt pénzügyi rendellenességek kapcsán már a tisztesség és szakértelem közvetlen viszonyát szemrevételezi. „Én a hozzá nem értésemmel is annyit segítettem a Magyarok Világszövetségének, mint azok, akik kritizáltak” - vonja le végső következtetését önmagáról s egy füst alatt a lakó magyarságról. Mivel hogy ugye hozzá nem értéssel is nagyon, de nagyon lehet szolgálni e sokat szenvedett kis hazát. Na már most, kezdjük újra a gondolatot, s megint a legelején. Kezdjük azzal, hogy kitűnően ismerem az önkormányzatok sanyarú helyzetét, különösen a kórházak ellátottságának, fölszereltségének hiányosságait, illetve az egészségügyi anomáliákat általában. Elég jól ismerem. De azért nem estem kétségbe a műtét előtt, hiszen, miként sokan mások, én Ez sajnos nem egyszerű heregyulladás, uram — szólalt meg a komoly tekintetű szakorvos felemás nagyságú mogyoróimnak morzsolgatása közben -, ez inkább daganatnak tűnik, és sajnos a rosszindulatúság sincsen kizárva. Nos hát akkor úgy látszik, hogy rákom is van nékem immár - fordítottam át a nép egyszerű nyelvére a nagydoktori diagnózist, s a probléma gyökeréig hatolván nyomban elhatároztam: én bizony, adott esetben, nem szorgalmazom a szokványos agóniát. Tán mintegy elszenderíteném magam: ízlésesen, intelligensen. A Bakony vagy az Északi-Középhegység valamely kies erdejében, erős faágon ölteném ki lombszínű nyelvemet az álszent civilizációra. Hogy adekvát legyek az üde természettel. A klorofil, valahogy az a mindenem. És persze eszembe jutottak ennél jóval sznobisztikusabb gondolatok is, „perselyről”, „vashatásról”, s megint csak, hogy „erdőben leszek eltűnő vadnyom”. Amihez viszont paradox módon a vonatkereket kellene „átölelnem” először „szelíden”, na de én szelídnek aligha vagyok mondható. Ilyesmiken gondolkodtam tehát, operatíve, még közel egy hétig, amikor szólt a feleségem, hogy talán mennék el inkább a János Kórház urológiai sebészeti osztályára (Noszkay sétány). Azért jelölöm meg ennyire precízen a helyet, mert egyrészt a nejem is így mondta nekem, másrészt nem tudom, biciklizett-e már arra országos purifikátor. - Egy szó, mint száz - vonta össze ívelt szemöldökét a feleségem -, a János Kórházban a Noszkay-tanítványok még a római pápát is meggyógyítják, ha szükséges, akár van daganata, akár nincs. Megbecsült szakemberek ezek, világszerte elismertek, a te golyódat is kiveszik ügyesen. A nagyobbikat, nyilván - mondta a nejem, és csippentett hozzá a szemével -, majd később jöhet még egy komolyabb műtét, kicsit mélyebben, hasilag, és utána már meggyógyulva szaladhatsz is, akár a szél ellenében. Elindul tehát ilyenkor az ember a kórház felé, mert régi tapasztalat: krízishelyzetben jobb az, ha a nőkre hagyatkozunk. Befekszik durcásan az ember egy tágas kórterembe, mártíromságának tekintete a plafonig ér (már amennyiben hanyatt történik a befekvés), és, igen, a protokollt is az asszonyra bízza öntudatosan, miszerint „kérem, drága nővérke”, meg „jaj, doktor úr, ugye, nem olyan nagy a baj... ”, s végül: „ki se tudom fejezni, mennyire hálásak vagyunk”. És a Noszkay-kórház folyosóján néha a szó fönnakad. Konkrétan: amikor egy dr. Kovács nevű főorvos és egy dr. Jorgosz nevű osztályos orvos közeledik a lépcsők felől. A vérminta ilyenkor a szokásosnál hamarabb kezd alvadni az üveglapon, az antibiotikum megdermed a fecskendőben, a használt katéterek ijedten egymáshoz bújnak, a nővérek önnön tomporukba bökik a tűt, a legfegyelmezetlenebb beteg kiugrik a folyosóablakon (ezt a saját szememmel láttam, tekintve, hogy magam voltam a renitens menekülő), szóval teljes az összerezzenés, mivel, mondom, két kiváló doktor plusz súlyos szaktekintély közeleg puha léptekkel a kórtermek felé. - Hogy érzi magát, Imre bácsi? - kérdezi később az egyik félelmetes főorvos nyomorult ágyszomszédomtól, és olyan csöndes melegséggel, hogy az itt le nem írható. Nincsen rá ige. Valahogy, nem is tudom, az emberi tisztesség és a magasan kvalifikált szakmai tudás találkozási pontján, mindig tartalommal telítődik minden unalmas, obligát gesztus. is a hetvenes évek „csináld magad” mozgalmában nőttem föl, s lettem 34 krízishelyzet