168óra, 1997. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1997-06-10 / 23. szám
A minap rendezték a Magyarország 2000 - Magyarország képe a nagyvilágban című konferenciát, melyre a szélrózsa minden irányából hívott össze a kormány magyarokat: adnának tanácsot mirólunk, nekünk. A százötven külhoni vendég egyikével, Eszterhás Péterrel, a Dániában élő rendezővel, műfordítóval TÖRÖK MONIKA beszélgetett. - Eddig bárkit kérdeztem itthon, kicsoda is Eszterhás Péter, csupán felcsillanó tekinteteket kaptam válaszul. Nem tudunk sokat a külföldi magyarokról. - Régen hagytam el Magyarországot, még 1956-ban, tizenhat évesen. Szinte azonnal Dániába kerültem. Nem mintha az lett volna a kitervelt úti célom, csak így alakult. Ott aztán elvégeztem a színiakadémiát, később rendeztem, mostanában pedig - úgy tíz éve, amióta a feleségemet megismertem - műfordítással foglalkozom. ■ - Világirodalmat fordít? Dánia? - A kortárs magyar irodalmat, Esterházyt, Nádast, Kornist, Konrádot. - Tehát a dánok szeretnek magyar műveket olvasni. - Ha nem lenne érdeklődés, bele sem kezdtem volna. Úgy látom, a dánokat érdeklik a magyarok. ■ - Pedig - felületesen szemlélve - nem sok a hasonlóság. - Dehogynem. A dánok ugyanúgy szeretnek enni, inni, jól élni. Mindkét nép alapjában anarchista. Csakhogy a magyarokból ezt szép lassan kiölték. ■ - Ezek szerint rokonszenvvel fogadhatták, amikor odaérkezett. - 1956-ban úgy vártak bennünket, mint a kisjézust. I - Akkor a dánok pontosabban tudták, mi folyt itt, mint a nagyvilág. - Na jó, egészen pontosan nem tudták. De mi sem, azóta sem. Az azonban biztos, hogy mindenben segítettek bennünket az új élet megalapozásában. Talán azért, mert ők sem nagyon régen szabadultak az idegen elnyomás alól. - Azóta többet lehet tudni Magyarországról Dániában? - Határozott képük talán nincs, annyit tudhatnak, amennyit a televíziók, az újságok bemutatnak. - És milyen ez a kép Magyarországról? Valóban igaz lenne, hogy rosszul adjuk el magunkat? - Ez hülyeség. Nem, nem is hülyeség, hanem egyszerűen nem igaz. Magyarország képe a nagyvilágban - nos, szerintem nem ezzel kell foglalkozni. A „kifelé mutatás” valójában képmutatás. Az volna a fontos, hogy a magyarok „befelé” figyeljenek, arra, milyen a magyar kultúra, művészet, tudomány - egyáltalán: az élet. Szívesen beszélünk Magyarországgal kapcsolatban valamiféle hungaropesszimizmusról. Ez látszik is rajtunk vagy csak dobálózunk a kifejezéssel? - Ezt önök állítják magukról, nem én. De valami azért lehet benne. Legalábbis így látszik. De a hungaropesszimizmus mellett kétségkívül van egyfajta „hungaro-megátalkodottság”, „hungarokonokság”, „hungaro-élniakarás”. Ezek végeredményben kiegyenlítik egymást. Nem halálra ítélt nép a magyar. - Ez volt a konferencia egyik fő témája. De mi folyik az ilyen rendezvényen? Van valami kézzelfogható értelme? - A kormány nyilatkozata azt mondja, hogy a külföldön élő magyarok tanácsaikkal, ötleteikkel fogják segíteni a nyugati világhoz való illeszkedést. Szerintem ez hamis kiindulópont, hiszen az illeszkedés végtelenül egyszerű. Sokkal fontosabb lenne - és ebben a külföldi magyarság is tudna segíteni, hogyan lehet egy népet felkészíteni a demokráciában élésre. Végül is Magyarországon 1989 óta demokrácia van, csak hát ez felülről elrendelt demokrácia. A valóságban ennek fordítva kellene működnie, alulról felfelé építkezve. - Ezt az anarchista mondja. Természetesen. Persze egy demokráciában nem csupán a javak fontosak, hanem a kötelességek és a jogok is. Sorolok néhányat: kölcsönös szolidaritás, tisztelet, a kisebbségi vélemények és érdekek figyelembevétele, szociális empátia. Ezekkel kellene foglalkozni. S ha mindez megvan, magától ki fog alakulni a kép Magyarországról. Méghozzá kedvező kép. ■ - Remélem, azért a nagy és fontos kérdések mellett jutott idő a valódi Magyarországra is. - Hogyne. Elmehettünk volna például az Operába, csakhogy a rendezőség ezt nem vette figyelembe a szervezéskor, mi pedig nem hagyhattuk ott a tárgyalást egy kis színházi élményért. A meghívás kötelez. - Csakugyan, mennyire ismerős a hazai színi világban? - Mostanában nem volt időm színházba járni Magyarországon, de úgy tudom, a rendszerváltás óta a színházak igen nehéz helyzetben vannak. ■ - Akárcsak a könyvkiadás. És a magyar filmeket megnézi, ha teheti? - Nem nagyon ismerem az újakat. A régiek között viszont van jó pár kedvencem. Szerintem Szabó Mephistója még mindig a legnagyobb. ■ - Mivel foglalkozik mostanában? - A napokban adtam le egy Nádas-fordítást dán kiadómnak, előtte pedig egy Esterházyt. Júniusban szabadtéri színházi premierem lesz, egy dán klasszikust rendeztem. ■ - Magyar darabokat soha? - Őszintén szólva, Az ember tragédiáján kívül még nem került olyan magyar színdarab a kezembe, amelyik tetszett volna. - És miért nem ír egyet? - Drámát? Soha. Még dánul sem. - Keveset tudunk a külföldi magyarokról. - És ez kölcsönös. Különösen a tengerentúlon élőknek kevés az információjuk az óhazáról. Pedig mindnek nagy a magyarságérzete. Tudja, mi a gyökereinkben élünk. Amikor bevezettek bennünket a Parlamentbe, nagyon komolyan meghatódtunk, és büszkék voltunk rá. Az is az eszembe jutott, hogy nemrégiben épp itt járt a dán királynő. - A dánok amúgy is előszeretettel jönnek hozzánk nyaralni. Nem vagyunk véletlenül nekik is csikós-gulyás ország? - De, kicsit igen. Főleg az egyszerű dán turista gondolja így. Szerintem ez nem baj, mert közben persze tudják azt is, hogy ez egy modern európai ország. - A minap épp dán turistákkal fizettettek Budapesten egymillió forintot egy vacsoráért. Ezek után is kelendőek vagyunk arrafelé? Valóban rontja ez az ország megítélését? - A, dehogy. Nem ezen múlik. Kezdjük azzal, hogy megvan a véleményem arról a hülye dánról, aki egyáltalán kifizette a számlát. - És milyennek találja, mint ideérkező dán, Budapestet? - Épp olyan kérdés, mintha egy szerelmest a kedveséről faggatna. - Kicsit megfakult ez a szépasszony. - Persze, mint minden jó nő, élte az életét. És ez meg is látszik rajta. De még mindig gyönyörű. ■ - Gyakran jár haza? - Igen, ha csak tehetem. De nyáron nem, mert... ■ - Sok a külföldi turista? - Na igen. I I A DÁN ROKON I