168óra, 1999. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1999-06-03 / 22. szám

Naptár találkozásra is sor került — a kötelező diszkréció itt egy hosszú, fájdalmas sóhaj kísé­retében véget parancsolt a tör­ténetnek. Pedig, minthogy nagyanyám egyetlen szót tu­dott angolul („hello”), a mi Ja­nónk pedig, szégyen-gyalázat, ennyit se magyarul, nyilván nagy, beszédes csendek eshet­tek ott - feltéve persze, de meg nem engedve. Nagyapám, érthetően, nem osztozott a Janó iránti asszonyi lelkesedésben, de annyit maga is elismert, hogy „azok még filmek voltak”, igen, a regé­nyekről pedig, amelyek e fil­mek alapjául szolgáltak, csak legfelső fokban volt hajlandó beszélni. Ifjúkorában, mint mondotta, csak ezek a Bur­­roughs-könyvek jelentették ne­ki az igazi kikapcsolódást, amikor a számviteli tanfo­lyamok, házitanítóskodások, küldöncködések után végre megpihenhetett szerény hóna­pos szobájában., Akkor persze még nem ismertem nagyanyá­dat”- tette hozzá a történet vé­gén, homályban hagyva, hogy ezt a tényt pozitívan vagy ne­gatívan kell-e megítélnünk; ar­ra történik-e itt utalás tudniil­lik, hogy a nősüléssel egyszer s mindenkorra lezárult a léha szórakozások kora, vagy arra, hogy a dzsungel legvadabb ka­landjai is elhalványultak e há­zasélet fényében. Akárhogy is, Tarzan ko­moly szerepet játszott szellemi fejlődésemben, anélkül hogy egyetlen sort olvastam, egyet­len filmkockát láttam volna belőle. Nehéz lenne ma már kideríteni, miért esett szegény a tiltott gyümölcsök örökre le­zártnak hitt ládájába, miért, hogy éppen tőle kellett meg­óvni nemzedékem jobb sorsra érdemes tagjait, tény, ami tény, bizony, már komoly csa­ládapa voltam (na jó, a komolyt törölhetjük), amikor megpillanthattam szegény Vészmüllert, amint a mű­dzsungel úszómedencéjébe veti magát, hogy kimentse ál­mai asszonyát, kit, mielőtt a szakadékba taszítódott, avatott kezek szépen kisminkeltek, ahogy azt hollywoodi kaland­filmekben illik. Volt még né­hány bamba bennszülött, egy elefántcsorda, vágóképnek, mely négyszer-ötször átcsörte­tett a filmen, egy-két gonosz fehér ember a messzi város­ból, meg egy majom - hibátla­nul csinálta a hátraszaltót csu­kamozdulattal. Nem lehetett nevetés nélkül kibírni. Hogy erre vágytam én hosszú évtizedeken át! Megér­demlőn. Hanem amíg én virgoncán fogtam a hasam a tévé előtt, az előttem s utánam járók tátott szájjal bámulták hősünket: szülők és gyermekek le voltak nyűgözve a történet fordula­tain, lerágták a körmüket iz­galmukban, és vígan ugrottak egymás nyakába, amikor a vé­gén mindenki jóra fordult. Úgy látszik, bennem volt a hiba. Végül is ez a világ egyik legsikeresebb története, a könyvből a szer­ző életében elad­tak ötvenhatmil­lió példányt, a filmek is meg­döntötték min­denféle világre­kordot (a fősze­replő is, egyéb­ként, igaz, ő ko­rábban), ennyien egyszerre nem tévednek, csak van valami messzidzse en­nek az ősközös­ségi környezet­­védő Robin Hoodnak. Nekiveselked­tem újra meg új­ra, de hiába. És aztán jött a Tenkes kapitá­nya. Az Eke Máté. Arról meg annyit kell tudni, hogy ez életem első filmsoroza­ta: alig voltam tíz, amikor ment. Persze, meg­őrültem érte - hosszú ideig ku­ruc akartam lenni aztán. Telt, múlt az idő, cseperedő gyerekeimnek hosszan és kedvtelve meséltem ifjúságom kalandjait. Közöttük, persze, a Tenkes kapitányát. Hogy az volt aztán a film! Az izgalom, a fordulat! A lendület! Aztán, sajnos, megismétel­ték. És lányaim ültek a tévé előtt, és a hasukat fogták a rö­högéstől. Én pedig megértettem me­gint valamit az életből. Hogy mindennek megvan a maga ideje: kalandnak, filmnek, sze­relemnek. Bocs, Tarzan! Tarzan tudhatta, hogy különös földön jár, nyilvánvalóan titáni ősvadak közt, melyeknek szokásai, erőviszonyai merőben ismeretle­nek a számára - belement hát a visszavonulásba. A pithecantropus a legnagyobb elővigyázatossággal kúszott le a fa túloldalán a föld­re, a lehető legmesszebb így a hatalmas éji zabálótól. Tarzan követ­te, s ott suhantak nagy csendben, mint árnyak a síkság éjén. A majomembert eléggé elkedvetlenítette, hogy így meg kell finomod­nia, lemondva legalábbis egy oly lény megfigyeléséről, amilyet eddi­gi tapasztalatai során még sosem észlelt. Mindazonáltal bölcsen tudta, hogy a megfontolás minden bátorság szíve-közepe, s ahogy a korábbiakban, most is ehhez tartotta magát. Követte a vadonbeli lények törvényét, mely megóvja őket a veszélyek ok nélküli hajhászásától, hiszen az életük úgyis tele van kockázattal táplálékuk megszerzése során és a fajfenntartás parancsára. Mire a nap szétkergette az éj árnyait, Tarzanék odaértek egy sűrű er­dő szélére. A „jávai ” könnyed mozdulattal vetette magát a vadonba, ágról ágra szökkent nagy ügyességgel és gyakorlattal, ám hiába vezette öröklött ösztön és helyismeret, s könnyítet­te haladását farok, kéz­­meg lábujj, az emberfor­ma lény szemernyivel sem mozgott gyorsabban s könnyebben, mint az óriás termetű majomem­ber. Ekképp szökkenvén fáról fára, Tarzannak hirtelen eszébe jutott a seb, me­lyet este ejtett oldalán Numa, az oroszlán ke­gyetlen mancsa. Ahogy megvizsgálta, csodál­kozva jött rá, hogy nem csupán a fájdalom múlt el, de a sebszélek sem gyulladtak, s tudhatta, ez annak a fertőtlenítő por­nak üdvös hatása, me­lyet társa szórt rá a zacs­kóból. Egy-két mérföldet ha­ladtak így, amikor Tarzan társa leszökkent a magasból egy füves lejtőre, egy hatalmas fa tövébe. A roppant ágak egy tiszta vizű csermely fölébe lógtak. Ittak a vízből, és Tarzan tapasztalhatta, hogy italuk nemcsak kristálytisz­ta és friss, de szinte jegesen üde is, ami arra utalt, hogy igencsak se­besen, meredeken futhatott ide a patakocska a jókora hegyek közt rejtőző forrásból. Levetette ágyékkötőjét, lerakta fegyvereit, így lépett be a patak fa­ágak alatti, kiszélesedő medrébe. Aztán roppant firgén, felfrissülve szökkent ki onnét, éhsége megsokszorozódott - reggelire vágyott nyomban. Ahogy a vízből kiszállt, láthatta, milyen döbbent arckife­jezéssel vizsgálgatja őt útitársa. A vállánál fogva meg is fordította a majomembert a tengelye körül, s ahogy háttal állt neki, a „jávai” a mutatóujjával megérintette Tarzan gerincének legalsó csigolyáját. A maga hosszú, fehér farkát felcsapta, átvetette a vállán, majd vissza­fordította Tarzant, elébb rá mutatott, majd a saját „függelékére ” há­tul, arcán csodálkozás volt, kérdés, amit furcsa nyelvén hadarva rög­tön hangalakba is öntött. Edgar Rice Burroughs: Tarzan, a rettenetes (részlet) Fordította: Tandori Dezső és Tandori Agnes 168 óra 39

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék