168óra, 2002. január-március (14. évfolyam, 1-13. szám)
2002-03-21 / 12. szám
Útlevél romokban. Az európai „személyi kultuszokkal” ellentétben itt valóban szeretik Sziám - ez Thaiföld ősi neve első emberét. A buszokon sem ritka az olyan alattvaló, aki képmás mellett elhaladva összeérinti két tenyerét, s aprót, méltóságteljeset bólintva köszönti a királyt. Nem ok nélküli a tisztelet. Thaiföld az egyetlen állam ezen a fertályon, melyet sosem gyűrtek le gyarmatosítók. A nép hálás a dinasztiának. Az idegeneket pedig megbecsülik. Egyetlen helybélin sem látni olyan pólót, hogy „Thai vagyok, nem turista”. Keveredik a nyomor a gazdagsággal: felhőkarcolók tövében bádogviskók állnak. És keveredik a hagyomány a világvárosi léttel: egy drogériában narancs-tógás szerzetes vásárol leértékelt Gillette-habot, közben szégyellősen mobiloz. Kint Alain Delon márkájú cigire gyújt. Az ország bevételeinek jelentős része a turizmusból, nem kis mértékben a szexturizmusból származik. Thaiföldön könnyű „becsajozni”. A világ gazdagabbik feléről érkező bagatell összegért akár hetekre is fogadhat kísérőt. Oly szépet, kedveset, figyelmeset, amilyet odahaza tán álmodni sem mer. Hogy csupán az idegenvezetés vagy más is a szolgáltatás része, megállapodás kérdése. Persze a kaland előtt nem árt átböngészni az ország AIDS- és hepatitis-statisztikáit. Jó néhány rövidnek szánt kapcsolat nem ér véget a vakációval. A Frankfurt-Bangkok járatok tán negyedét is a vegyespárosok és gyönyörű gyerekeik adják. A virológiai ismeretekkel vértezett, félősebb turisták kénytelenek megelégedni a látvánnyal. Az se rossz. Az éjszakai negyed, a Patpong egymásba érő lokáljai előtt stilizált rajzokon mutatják a kuncsaftfogók a műsorszámokat: nő férfival, nővel, banánnal, mindenféle egzotikumokkal - számtalan testhelyzetben. A zárt ajtón át utcáról is látni színpadokat: mulatónként húszharminc egyenbikinis lány mozog a popra. Kenterbe vernék bármely világszépeverseny különlegesen szelektált mezőnyét. Igaz, a patpongiak aligha nyilatkoznál, hogy idén jelentkeznek egyetemre (pszichológiára, na persze), hobbijuk az ökoszisztéma megmentése, és soksok édes kisgyereket szeretnének. Ők pénzt akarnak keresni, többnyire vidéken élő családjuknak - legalábbis erről szólnak a szociológiai felmérések, általában két-három évig „űzik az ipart”. Az európai közhiedelemmel ellentétben Thaiföldön tiltott a pedofília. Bár jó pénzért bizonyára itt is bármi beszerezhető. A törvény kimondja: akit 13 és 15 éves közötti lánnyal érnek tetten, minimum 4, de akár 20 év börtönt is kaphat, akit még fiatalabbat, annak életfogytiglan jár. Genitális izgalmat okozhat még a híres thai masszás, amely általában az izmokra korlátozódik- ám ez is igen jó. Természetesen vannak „full service”-t nyújtó intézmények is. Ha elég a városi nyüzsgésből, irány észak, valamelyik nemzeti park. Ahol mondjuk elefántolva nézhetők a dzsungellakó hosszúnyakúak. Vagyis az a törzs, amelynek asszonyai kislány koruktól egyre több fémgyűrűt viselnek a nyakukon, így tágítva a csigolyák közét. Ott az a szép. Egy-két napot a Bangkok közelében fekvő Ayuthaya, a régi királyi székhely is megér. A romváros „teremőrei” udvariasan figyelmeztetik a Buddhákkal fotózkodó vendégeket: földi halandó feje a fényképen sosem lehet magasabban, mint szenté. És persze a tengerpart. A lusták álljanak meg Pattayánál, de aki élő poszterre kíváncsi, bírja ki a bő félnapos vonatozást valamelyik déli szigetig. Mondjuk Ko Samui-ig. Végtelen kékbe néző bungalók, pálmafák, homok. Az őslakók a parton vállalnak test- és lábmasszázst. A pénzváltófiú (bath-man) tetoválást és marihuánát kínál, közben kacsint: no police. Kihagyom. A néhány négyzetkilométeres sziget városkáiban reggelig pezseg az élet. Mindenki laza, nagyon. Rasztás hajú amcsi tini magyarázza egy fiúnak: attól, hogy előző este együtt voltak (másként fejezi ki magát), még nem lettek barátok. A parton a helyi tomkrúz este nyolctól mixeli koktéljait - árukért itthon sört kapni valamelyik másodosztályúban. Francia férfi a bajnok, hat éve jött nyaralni, itt ragadt. Vikend az élete. A pultnál svédek, angolok, németek, amerikaiak szürcsölik a kompozíciókat. Steve, a harmincéves liverpooli srác keveredik mellém. Tengeri olajfúrótornyon dolgozik: „szörnyű meló, sok pénz.” Elfáradt, kivett egy kis szabit. Két évet. Kérdi, honnan jöttem, s bár a járással már gondjai volnának, szuszra hadarja az Aranycsapatot. Én meg beismerem: most ők a jobbak. Cserébe ő fizeti a kört. Az alkohol előcsalogatja belőlem a nemzeti öntudatot: bungalómba botorkálok zug-Unicumomért. Szép kis országimázs kerekedik a literes zöld ballonból. Másnap délben pesti barát sms-t ébreszt: „Reméljük, az egész Távol-Kelet a lábaid előtt hever. És le is tudsz hajolni érte.” Tényleg, hol a hónapok óta kínzó derékfájás? Megvan, de csak napok múlva, Ferihegyen jön elő. Tán a csomagoktól. Kéne egy koktélpavilon, valahol lent, délen.