168óra, 2002. október-december (14. évfolyam, 40-52. szám)
2002-10-10 / 41. szám
Kultúra menzők egyaránt tömegesen elzarándokolhattak. Ahogy annak idején Nyugat-Berlinben, ott is magas dobogóról lehetett átkukkolni a falon túlra. A Big Brother kétségtelenül szemérmetlen támadást indított a magyarországi médiaerkölcsök ellen. Pontosabban: próbálja kiverekedni magának, hogy a feltételeket a média, és ne az ORTT diktálhassa. (Az eddig kiszabott büntetés például bőven megtérült, hiszen egyetlen Big Brother-adásnap nagyobb reklámbevételt termel, mint a kiszabott büntetés teljes öszszege. Az ORTT ráadásul harcos fellépésével egy kis kiegészítő ingyenreklámot csapott a BB-nek.) Az eddigi adások és a körülöttük szerveződő események azt mutatják, a régi, bevált recept működik itt is: minél nagyobb és hangosabb a műsor körüli botrány, annál jobb. Mindegy, hogy mit, csak beszéljenek róla. Ez eddig bejött. Külön értekezés kérdése lehetne, hogy vajon a Big Brothert jegyző tévések erkölcsileg mennyire képesek azonosulni a vágóasztalról vagy az élő közvetítésből kikerülő termékkel. Vajon hol húzható meg a határ: a közönség igényeit minden, még egyszer leírom, minden áron kiszolgáló kereskedelmi tévék és a józan emberi ész között? Tartok tőle, hogy a távolság egyre nagyobb, a valóságshow-t készítők pedig azzal hárítanak el mindenféle erkölcsi aggályt, hogy „hiszen az emberek szeretik és nézik” a műsort. Ha adott esetben valaki kiderítené, hogy a Szaúd-Arábiában honos nyilvános kivégzések videofelvétele vagy éppen a nigériai házasságtörő asszonyok halálra kövezése nagyobb nézettséget ígér a Big Brothernél, a kereskedelmi televíziók vezetői nem sokat aggályoskodnának, inkább a jogdíjak megszerzésén törnék a fejüket, meg azon, hogy milyen termékek reklámozására alkalmas az ilyen műsor. A hazai kereskedelmi tévékben, de különösen a tv2- ben nagyon is tudatos szerkesztői koncepció látszik: a másutt is bevált zsigeri reflexekre építő műsorpolitika. Vagyis egy sikeres adás elkerülhetetlen kellékei közé tartozik a halál, a pénz, a szexualitás, a betegség, az erőszak és bizonyos műsortípusokban a gyerekek és a kutyák, állatok szerepeltetésének hollywoodi receptje. Emlékezzünk csak, mekkora energiával ugrottak rá annak idején a kereskedelmi tévék a závodi tinédzserlány terhességmegszakításának történetére, hogyan csámcsogtak hetekig Terry Black örökbefogadási sztoriján vagy legutóbb a szerencsétlen tótújfalui kislány máig tisztázatlan történetén. Charles Dickens szörnyű sorsú gyerekhősei, ha ma életre kelnének, jó eséllyel kerülhetnének a média érdeklődésének középpontjába egy hónapra. Aztán, mint egy használt zoknit, undorodva dobnák el őket, adás vége, jöhet a következő. A média már önmagában is torzítva, feldolgozva mutatja be a való világot, de különösen érvényes ez az úgynevezett valóságshow-ra. A detektívtükrökkel bőséggel beépített Big Brother-házban - tévés szakmai szemmel nézve kétségtelenül magas színvonalon - egyszerre két, párhuzamos eseményt lehet filmezni és rögzíteni. A netfüggők számára pedig folyamatosan készül a webkamerás változat. A Big Brother elnevezés egyébként rendkívül találó, nem kis öngúnnyal kiválasztott elnevezés. Hiszen itt is, akárcsak George Orwell hátborzongatóan valóságos regényében, menthetetlenül öszszekeveredik valóság és illúzió. Már magunk sem tudjuk, hogy amit nézünk, azok mi vagyunk, vagy cipősdobozba zárt, szerencsétlen sorsú egérönmagunk. A pótkávén, ízfokozókon és engedélyezett élelmiszer-színezékeken nevelkedett generáció - úgy látszik - feltétel nélkül fogadja el a Big Brotherben rejlő kegyes csalást. Elfogadja, hogy a valóság feltárása költséges és szellemileg kétségtelenül fárasztó mutatvány. Nem is kell neki. Jó lesz az instant változat is, a forró vízzel felönthető álokosság. A valódi és szenvedélyes szerelem helyett a takaró alatt iparkodó embereket kukkolni, a barátok megismerésének és megtartásának időigényes folyamata helyett révetegen bámulni Pongó vagy Lorenzo eszmefuttatásait, hogy azért legyen miről beszélni holnap a munkahelyen. Az álságot kérjük, nem a valódit! Ezeket a nézői igényeket bizonyos fokig saját maga keltette fel és gerjeszti mind a mai napig a kereskedelmi televíziózás. Érdekes módon még csak nem is rejtették véka alá, hogy kezdettől fogva az olcsó szórakoztatást (?) tekintik a maguk számára kötelezőnek. Híradó helyett is infotainmentet kínálnak. (Az angol szóösszetétel a information-információ és az entertainment-szórakoztatás találó keveréke.) Nos, az elmúlt évek gyakorlata éppen azt bizonyította, hogy egyre inkább a szórakoztatásra, és nem az informálásra kerül át a hangsúly. Így kerekednek egyetlen sorozattá a különféle pokoli történetek, ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen információkra építve; így változik át a világ hátterének bemutatását ígérő dokumentumműfaj egyszemélyes szappanoperává, amelynek történetesen egy riporter a főszereplője, stb. A nézők döntő többsége egyelőre elfogadja a kegyes csalást, megszerette a Big Brothert, a Való Világot. Igaz, nem is kap mást, csak ezt a médiapárizsit, amelybe gondosan beledaráltak mindent. Igazi húson talán már nem is képes elrágódni. Arra nevelik a képernyőről, hogy jobb, ha meg sem próbálja. Úgyis beletörne a foga. ■ 168 óra 31