168óra, 2004. április-június (16. évfolyam, 13-25. szám)
2004-04-08 / 14. szám
KULTÚR - re. Abban az évben még olvastam kritikát Kondor elvtárs pesszimizmusa címmel, amely szerint Kondor Béla helytelenül száműzte a vörös színt a palettájáról. Pap Gyula csak harmadéves korunkban vallott néhányunknak bauhausos munkásságáról, Paul Citroennel való szakmai kapcsolatáról. Aztán lassan enyhültek az évek: például kezdtek megjelenni - persze elsősorban baloldalinak számító - nyugati írók, Sartre, Camus, Moravia könyvei. ■ Barcsay Jenő is mestere volt. - Mint akkoriban mindenkinek, hiszen kötelező stúdiumokon tanított tárgyábrázolást és művészeti anatómiát. Sokan mégis „kisajátítják”, és védekezni már nem tud. Egyébként elképesztő igényesség jellemezte, pengeéles logikával világított rá a kép-tárgy-tér összefüggéseire. A művészet misztikumát - amely néha túlzásokba megy át - tudományos racionalizmussal közelítette meg. Szőnyi és Bernáth tanításának is ez volt a lényege. Pap Gyula inkább érzelmi húrokat pengetett, ha nem tetszett neki valami, ordított. Bernáth néha csak fájdalmas sóhajjal korrigált. ■ Diploma után tanítani kezdett, foglalkozott illusztrációval, készített grafikákat, és persze festett. Első fővárosi önálló kiállítása kapcsán írta az Ifjúsági Magazin recenzense: „Kádár János Miklós megveti a szőrmentén fogalmazókat, a látszatmegoldásokat, megtanulta, hogy az érdekből cselekvők ártalmasak. Küzdeni ellenük úgy lehet, ha nem vonja ki magát a forgalomból. Ebben segíti optimizmusa, történelemszemlélete.” Másutt azt olvastam, hogy ön még tájképeiben is társadalmi érzéseket fejez ki. Mindez kissé homályos. - Én egy szót sem értek belőle. De hát az olyan kor volt, amikor az apolitikus alkotásokba is állandóan belemagyaráztak valamennyi politikát. Az idézetekből azért kiderül: engem bizonyos értelemben futtattak. Érthető, akkoriban a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának voltam az elnöke. ■ Hogyan került pozícióba? — Megválasztottak, ami kellemesebb helyzet volt, mint kényszeresebb KISZ-titkárságom. ■ Abban mi volt a rossz? — Állandóan gagyi pártirodákba rendeltek raportra, ahol azt sem értettem, amit kérdeznek. Végül is egyetlen „hőstettet” sikerült elkövetnem a szakma érdekében. Elintéztem, hogy a fiatal művészek hetedik kerületi irodája a hatodik kerületi alapszervezethez tartozzon. Ott ugyanis nagyobb becsülete volt a kultúrának, mivel azon a környéken sok színház és egyéb művészeti intézmény működött. ■ Polgári háttere ellenére később a pártba is belépett. — Nincs nagy ellentmondás a dologban. Apám baloldali volt, párttag, a háborúban egyike az amúgy kevés ellenállónak. De ahogy eleinte a KISZ-be, úgy a pártba sem kívánkoztam. Első megkeresésre azt feleltem: legyen elég egy párttag a családból. Aztán édesapám ’71-es halála után újra szóba került a belépés. Mint sokaknak, nekem is az lett a fixa ideám: jobb, ha nemcsak a partvonalon túlról figyelem, amikor művészeti kérdésekről döntenek. Egzisztenciális okok viszont nem voltak döntésem hátterében, hiszen képeim amúgy is elkeltek. ■ Akkoriban a legnagyobb felvásárló a Képcsarnok volt. Lett is nagy, rendszerváltáson átívelő botrány abból, amikor egyesek kifogásolni kezdték a támogatásnak ezt a formáját. A Képcsarnok úgy járt el, ahogyan egy komoly műkereskedő. Vagyis minden kvalitásos művet meg kell venni, lehetőleg alacsony áron, majd évtizedek múltán az időálló értékeket jó drágán eladni. Más kérdés, hogy a Képcsarnok 43 ezer darabos raktárkészlete - még ha csupán a resztlijét nézzük is - hány magángalériának szolgált alapjául valamilyen, előttem sem mindig ismert úton-módon. A készletben Barcsaytól Bálint Endrén át Kokas Ignácig jelentős értékek voltak. Tudom, mert át kellett néznem a gyűjteményt, amikor megválasztottak a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének elnökévé. Megjegyzem: ebbe a pozícióba is úgy kerültem, mint Pilátus a krédóba. ■ Azt nyilatkozta 1990-ben: a vehemens változások olyan szakmákban érzékelhetők legdrámaibban, amelyeknek csak biztos társadalmi közegben van esélyük a túlélésre. Félelmei igazolódtak?