168óra, 2004. július-szeptember (16. évfolyam, 26-39. szám)
2004-08-05 / 31. szám
maguknak fess fiatalembereket, az izgalmasabb, mint itt érdeklődni. Nyekken a zsanér, az árokparton gödör keletkezik a láb alá, amikor az ellép a kapuból, máris megjelenik a szembeszomszéd, a Lali bácsi. Dehogy beteg a Lóri! Az előbb járkált kint, láttam. Én csak tudom, egyszerre születtünk, ugyanabban évben. Jóképű nő még most is, van tartása. Nem mondom, hogy nem udvaroltam neki annak idején. Az aztán véletlenül sem kötött olyan kendőt, mint a többiek. A téeszben dolgozott egy darabig, aztán itthon maradt, olyan urasan. Igaza volt, én mondom, igaza. Ja, hát a szerelmi rontások a legveszélyesebbek! Elborítják a legény gondolkodását, sokszor egész életére. A Cili nagyapját is az egyik boszorkány nagyon szerette volna magának, de hát akkor már össze volt bútorozva a nagyanyjával a Cilinek, ezért a boszorka megrontotta a teheneket. Nem adtak tejet az istennek se ezután. Úgy kellett a Tudósért, az András bácsiért szalajtani. Ő szokta levenni az átkokat, szegény már meghalt azóta. Itt maradtunk egyedül, más nem tud segíteni senki ezeken a dolgokon. A harangozó Feri bácsi viszont tudna mesélni, aki a dokumentumfilmeseket kísérgette, operatőr is volt velük. Azok mindent pontosan fölvettek. Más Feri bácsiéknál a harang acsaládi hagyomány, mondhatni mesterség, de szív is kell hozzá, nem lehet csak úgy belekongatni a vakvilágba. Korábban a felesége is csinálta, aztán a Feri bácsira maradt. Ma sok a dolga, fél négykor temetik az Imrus unokatestvérét, időben kell kiérni a temetőbe, a család már ott van, eljön az egész falu boszorkányostul. Feri bácsi fölgyűri az ingujjat, először szelíden megmozgatja a kötelet, diszkréten jelez a harangnak, hogy munka következik. Aztán megy minden a begyakorolt útján, az utolsó hangokat magától játssza, most már beszélgetni is lehet. A Lóri? Ezt beszélik róla? A Lóriról? Hiszen az az unokanagybátyám felesége! Tegnap találkoztam vele a lelkigyakorlaton. Fineszes nő, rámenősebb talán, szóval vagányabb a többinél. Mindig is kilógott a sorból, szeretett megjelenni. A lánya lagziján is — most Egerben tanul - becsületes volt minden. Gyerekkorunkban, amikor mentünk vadalni, csipkézni, mondták, hogy megnyomott a boszorkány... de sose látni, mert azonnal átváltozik. Ha három-négy asszony együtt van öt percig, már kész a pletyka. A Lórival soha nem beszéltünk ilyesmiről, összejárunk úgy családilag. Szereti megsimítani az embereket, ezek meg azt tartják, rendes nő nem ér hozzá másokhoz. Bár olyan különös volt a pillantása a minap! ■ Háttér In memóriám J. E. Július 3-án a Páty és Telki közti úton két gépkocsi frontálisan ütközött. A Seat vezetője (dr. F. I. jogásznő) azonnal meghalt. Utasa, J. E. kizuhant a kocsiból, még néhány órát élt, a múlt héten temettük. A BMW vezetője azt mondta: egy nagy testű állat miatt rántotta el a kormányt. Juhász Ernő 65 éves volt, nyugdíjas, az arab nyelv és kultúra tán legkiválóbb ismerője, diplomata, kulturális attasé, majd nagykövet Kairóban, ügyvivő Bagdadban a háborút megelőzően. Nekem tanítványom volt 42 évvel ezelőtt, azóta fűzött bennünket össze barátság. Igazán közvetlenné akkor vált a viszonyunk, amikor a nyolcvanas évek végén meghívtak a kairói filmfesztiválra, s üres óráinkban Ernő kalauzolt bennünket az áttekinthetetlen méretű fővárosban. Kopt templomban, mecsetben, piacon és operában. Ekkor csodálhattam nyelvtudását, kapcsolatteremtő képességét, azt, hogy minden háznak a történetét tudta, az irodalmi nyelvet csakúgy beszélte, mint a tájszólásokat. (Vajon hova lett annak a páratlan arab tájszótárnak a kézirata, amelyet - fő műként - nyugdíjaskorában akart megírni?) Ekkor ismerhettem meg humorát, amelyet leginkább Kabos Gyuláéhoz lehetett hasonlítani, egész habitusában benne volt a világot empatikus iróniával szemlélő kis-nagy ember látásmódja. Egy kirándulás után, Kairó felé útban megakadt a szemem a sivatagban egy régi temetőn. Szálljunk ki, nézzük meg - mondta Ernő. A gépkocsivezető óvott ettől minket. Veszélyes - hajtogatta. Ő nem jön, magára zárja az ajtókat, és ha fél óráig nem érünk vissza, el is fog hajtani. A homokdombok között, a kihalt tájon odalábaltunk a temetőhöz.A halottaknak arrafelé kicsi házakat építenek, oda temetkeznek.) Ernő fordítgatta a feliratokat, amikor meglehetős üvöltéssel vagy félszáz gyerek fogott közre bennünket. Hogy csak a baksis ért-e, vagy fenyegetőbb volt a helyzet, ott sem tudtam eldönteni. Mindenesetre volt némi erőszak jellege az akciónak. Ernő természetesen tudott beszélni velük. Megkérdezte: ki itt a vezér? Olyan tizenöt évesforma fiúra mutogattak. Ernő elővett egy papírpénzt, és a kezébe nyomta. De igazságosan osszátok el - mondta -, jusson mindenkinek! Onnantól kezdve az egymásba gabalyodott gyerekbanda csak a bankóra hajtott, mindenki magának akarta. Mi meg visszaoldaloghattunk a kocsihoz. A gépkocsivezető csak azért nem hányta magára a keresztet, mert arrafelé ez nem szokás, s különösképpen nem az ő vallásában. Juhász Ernő keringése a kórházba szállítás után összeomlott - így mondják. Ahogyan az utolsó években egész élete. Szeretteit elvesztette, egészsége megromlott, egzisztenciája összeomlott, kéziratai eltűntek. Az a BMW csak eszköz volt. A többi már előtte elvégeztetett. Q D. I. 31