168óra, 2006. április-június (18. évfolyam, 14-26. szám)
2006-04-13 / 15. szám
Kultúra volt beiratkozni a jogi fakultásra, csak hogy legyen rendes diplomája, mint minden felmenőjének, egymás titkait, görcseit, kételyeit. Hamar megértettem, milyen tépelődő, vívódó alkat az én barátom, hol latinovitsi magasságokban képzelte el magát, hol ripacsi mélységekben, de mindig volt ereje az önvizsgálatra, tépelődésre, szorongásra. Az ember tragédiájában láttam színpadon először: pozitív hőst faragott Luciferből, aki fölteszi az elkerülhetetlen kérdéseket a bizonytalankodó, jó szándékú Ádámnak - hogy aztán maga is megrettenjen a tudástól, amit birtokol. Ez a mindentudás valami szörnyű terhet jelent, felelősséget és magányosságot - ezt éreztem ki a játékából, de amikor kérdeztem, inkább két férfi nemes küzdelméről beszélt. „Persze mindenki elbukik a végén. Mindig mindenki elbukik.” Csupa kirobbanó erő volt ekkoriban, fizikai és szellemi erő egyszerre, volt benne valami elpusztíthatatlanság, s ezt egy kicsit ő is elhitte magáról - azért volt meglepő, amikor leteperte a melankólia. Egyszer valahogy öszszefutottunk a Bubikkal a Fészekben - ő adta Ádámot a Nemzetiben elkezdték tréfásan-játékosan a darabbeli küzdelmüket megint, végül szkanderben döntötték el a madáchi kérdést: szoros küzdelemben Lucifer győzött. Mint az intellektuális, önelemző színészek többsége, ő is folyton írt. Naplót, novellát, cikket, darabvázlatot, mindenfélét. Amikor igazán elmélyült a barátságunk, ezt-azt megmutatott közülük - ijesztő, szédítő mélységek tárultak föl belőlük néha. A nyolcvanas évek sorra hozták a sikereket - filmen, színházban, mindenütt. Az volt a Katona nagy évtizede, és a Balkay szinte szimbóluma lett az újfajta színháznak, színjátszásnak. Akkoriban láttam minden alakítását - legjobban a Jövedelmező állás főszerepében szerettem, kicsit groteszkre vette a figurát, mozgása is inkább egy marionettbábut idézett, a közönség imádta az áthallásokat benne. Osztrovszkij Oroszországa a Petőfi Sándor utcánál kezdődött. Jöttek a díjak, elismerések, jöttek az autogramkérők a művészbejárókhoz, és aztán jött az út, mely végül a Platonovhoz vezetett. Minket is elfújt egymástól az évtized végi szél (jöttünk-mentünk, váltunk, váltottunk), de néha beszéltünk még, vagy küldött egy tépelődő írást, vázlatot. Akkoriban a Magyar Nemzetnél szerkesztettem egy kis rovatot, meg is jelent ott egykettő közülük. Félórákig képes volt harcolni egy mondatért, jelzőért, kettőspontért. Mindent halálos komolyan csinált. Platonov meghalt, de az élet persze ment tovább. A színházé is, az övé is, immár külön-külön. A Katonában új hősök születtek és haltak, és ő is tovább küzdött szerepekkel, lehetőségekkel, szenvedélyekkel és betegségekkel. Felbukkant a hullámokból, aztán eltűnt megint rendezett, játszott, szanatóriumba vonult, fogadkozott. Elolvastam mindig, mit írnak róla a lapok, de már nem mentem el megnézni. Az én Balkay-történetem Platonovval véget ért. Néhány hónapja összefutottunk a Magyar Színház nézőterén, és rövid habozás után úgy döntöttünk, nem ismerjük meg egymást. Ültünk az erkély első sorában, néztünk egy bűnrossz darabot, melyben Éva igyekezett szembeszegülni a múló idővel, és úgy tettünk, mintha semmit nem vennénk észre. Mintha mi sem történtünk volna. Jolsvai András 45