168óra, 2009. január-március (21. évfolyam, 1-13. szám)
2009-02-26 / 9. szám
Fotókönyv Szívtelen kő Egy kicsit irigylem Tom Zoellnert, a San Francisco Chronicle újságíróját. Na nem azért, mert ilyen pompás könyvet írt (olvasóként az ilyesmi csak örömmel tölt el, és kollegiális irigység sincs a szívemben, hisz elvileg mindannyiunk előtt ott a lehetőség: írni egy pompás könyvet), hanem azokért a körülményekért, ahogyan tehette. Sok szomorú szó esik manapság a hazai sajtóban az oknyomozó újságírás fájó hiányáról, s e szavaknak bizony igazuk van. S amikor az okokról beszélünk, joggal esik szó a felkészületlenségről, az elszántság és a bátorság hiányáról meg effélékről. De azért megnézném lassítva azt a jelenetet, amikor egy magyar újságíró besétálna a főnökéhez, és azt mondaná: „Főnök, írnék egy sorozatot a gyémántbizniszről. Beutaznám a földet, feltárnám a gyémánt útját a bányáktól az elosztókon és a csiszolókon át a kereskedőkön keresztül a vásárlókig. Felfedném a titkokat, magyarázatokat keresnék a miértekre.” Mire a főnök így válaszolna: „Remek ötlet, édes fiam. Mire volna szükséged?” „Másfél év szabadságra és néhány százezer dollárra.” „Megadom!” - rikkantana a főnök, és útjára bocsátaná beosztottját. Ugye, önök sem tartják ezt életszerűnek? Persze Tom S Zoellner érdemeiből ez mit sem von le. Ő igazán magas szinten élt ezzel a lehetőséggel. Tényleg bejárta a föld minden pontját Kanadától Ausztrálián, Japánon, Indián át Dél-Afrikáig, sok száz interjút készített, nyomozott és nyomoztatott, míg végül megrajzolhatta magának (és nekünk) a gyémántüzlet teljes világát. Tudjuk már, miért olyan kevés a gyémánt, amikor pedig sok, megértettük, hogyan manipulálja egy rejtélyes dél-afrikai cég (az alapítójáról nevezték el egykor Rhodesiát) az árakat és hogyan vesz rá egész országokat (Japán), hogy eljegyzési gyémántokat vásároljon, meg azt is, mit vásárolt Jonas Sawimbi egykor az angolai véres gyémántokért. Hogy mire képes egy szívtelen kő. Nádas Sándor 168 Óra ■ 43 Féner-ház Féner-házzá változott néhány hétre a Mai Manó: a hajdani műteremház minden terét a nyolcvanesztendős mester művei (és tárgyai) foglalják el. Baki László és stábja impozáns, elegáns kiállítással tiszteleg az ünnepelt előtt - ám ő sem ül ölbe tett kézzel. Olyan gazdag friss anyaggal szolgál (a képek egytől egyig az utolsó évtizedben készültek, de többségük erre a tárlatra nagyítódott először), amelynek eredményeként a rendezők számára fel sem merülhetett, hogy valamiféle életmű-kiállítást, évtizedes visszatekintést, retrospektív főhajtást rendezzenek. Nem, itt egy alkotóerejét, alkotókedvét fölényesen őrző, kiváló fényképész mutatja meg nekünk, hogy az évek múlása nem feltétlenül teszi öreggé az embert. A Fotóriporter című folyóirat egy egész számát e kiállításnak, Féner Tamás munkásságának szenteli ebből az alkalomból. Ott olvasható Albertini Béla interjúja, amelyben Féner egy régi kínai bölcsességet idéz, miszerint aki tigrisre akar vadászni, annak előbb fejben kell a tigrist elejtenie, a többi már gyerekjáték. Ez a bölcsesség jutott eszembe a Mai Manó termeit járván: az, hogy ennek a fotósnak már minden tigris megvan fejben - akár portrékról, akár tájképekről, akár (itt és most emberek nélküli) szociofotókról vagy aktokról legyen szó. (Ez külön bravúr - egyébként minden szereplő részéről -, hiszen Féner évtizedek múltán „ismétli meg” híres Győri Edit-aktját egy sorozattal az eredeti az egyetlen „régi” kép a kiállításon.) És a szűkebb pátria különös hangulatú, kinagyított emlékmozaikjai mellett még az is kiderül, hogy Féner nem csupán kiváló fotós, hanem hangulatos novellettek írója is. Jolsvai András Kultúra