168óra, 2013. október-december (25. évfolyam, 40-52. szám)
2013-12-19 / 51-52. szám
tumusz emléklapot a Páva utcában mint „tiszteletbeli igaz”. Körbeültethetett volna bennünket, és elmesélhette volna, miként segítette át - katonaruhába öltöztetett tolmácsként - Jugoszláviába a siklósi várban őrzött angol és amerikai foglyokat (zömmel pilótákat, akik áldották a nevét). Nem tette. Arról se beszélt, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság Budapesten Eisenhower és Alexander tábornokok aláírásával ellátott elismerő oklevelet nyújtott át neki úgy 1947 körül, amikor még banktisztviselőként dolgozott. (Egy régi képen ott áll más kitüntetettek között, vélem, dr. Antall József közismerten lengyelmentő apja volt az egyik. Egyébként ifjabb Antall, a későbbi miniszterelnök is vett leckéket az apósomtól. „Oh, a Pista bácsi” - mondta nekem földerülve a MÚOSZ-ban, 1991-ben, amikor erre emlékeztettem. Jellemző: a tökéletesség igézetében jobban tudott lengyelül, mint lengyel felesége, akit Bialystokban ismert meg; óriási szerelem kerekedett ebből 1938-ban — tagadta, hogy beszél angolul. (Tolmács volt, mint említettem.) Értettem. Annyira elmélyült az óráin kívüli nyelvkönyvírásban, szótárszerkesztésben tucatnyi ilyen könyv jelent meg a neve alatt -, hogy úgy gondolta: egy idegen nyelvet „tudni”, az annyit jelent, mint mindent tudni róla. Mondjuk annyit, mint amennyit Shakespeare tudott az angolról. Emlékszem, egyszer azt találtam mondani, hogy ő „lengyelben perfekt”. Nem, hangzott a válasz, itt van például a Pan Tadeusz (a lengyelek nemzeti eposza, szerzője Mickiewicz, az ő Petőfijük, a nyersfordítást Rónay Györgynek apósom készítette, a magyar címlapon azonban ez olvasható: Pan Tadeus „z” nélkül), és lám, ráakadtam két sorra, amelyet nem értettem. (Haha! A született lengyelek fele nem értette akkortájt az 1834-es Pan Tadeusz archaikus nyelvét.) Ilyen volt. Óráin túl remeteéletet élt, csak a szójegyzetei foglalkoztatták. Ült a dolgozószobájában, bagózott vég nélkül (öt csomag Fecske per nap!), ki nem mozdult. Semmi nem érdekelte a lengyel nyelven kívül. Legföljebb egy alkalmi sakkparti - jól sakkozott - Jenőikével, évtizedes barátjával. Szórakozni, éttermekbe nem járt, lehet, hogy alkalmanként tévézett egy kicsit; ha anyagilag megszorult, balkézről lefordította a Kloss kapitányt, de ezt inkább szégyellte, semmint büszke volt rá. Visszagondolva hatalmas — nevezzük így bátran: pedagógusi — alakjára, csak egyvalamiben nem tudok (illetve nem tudunk a lányával, nejemmel, aki persze „lengyeles” lett a néhai Magvetőben) ötről hatra jutni. A Rákosi-korszakban, amikor az ÁVH gondosan földerítette minden magyar állampolgár angol-amerikai kapcsolatait, hogyan tudta „Pista bácsi” megúszni Eisenhower és Alexander levelét, a Horthy-hadseregbéli tolmácsmúltat? Sokkal, de sokkal kevesebbért is kémvád járt, ennek minden következményével együtt. Minthogy 32 éve halott, az idén lenne 100 éves, nincs módom megkérdezni tőle: hogyan kapott „menlevelet”? P. S. Varsányi Istvánnál mélyebbről kevesen indultak a magyar értelmiségben. Esztergom szegénynegyedéből (apja: kocsis), a vályogházból egy zsidó kereskedő és a középiskolai (bencés) paptanárai rángatták ki, látván kivételes képességeit. Butább gyerekeket már diákkorában oktatott latinra, emellett remekül evezett, vívott, teniszezett. Babits Mihály feleségét, Török Sophie költőnőt is ő vezette be a teniszbe, amiről ugyancsak nem beszélt. Alighanem volt benne valami gátlás, valami képtelenség a múlt „feldolgozására”, ami némává tette. Majdnem harminc éven át ismertem, egy darabig egy fedél alatt éltünk, de nincs olyan emlékem, hogy a politikáról mint olyanról valaha is véleményt nyilvánított volna. Azokról a lengyelekről azonban, akik társkereső képeslapokat küldtek Budapestre, a „Kultúrába”, annál inkább. Még helyesírni se tudnak, mondta megvetően, piros plajbásszal a kezében, folyamatosan javítva a hibákat: ő, a magyar. ■ A polonista ordai 70 168 Óra