168óra, 2016. október-december (28. évfolyam, 40-52. szám)
2016-11-11 / 45. szám
►»KULTÚRA «1 53 168 Óra / 2016. november 11. A RENDSZER KÉPE »LAKNER Zoltán Az 1956-os Emlékbizottság plakátjainak megjelenését követően megalapozott kételyek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy az egyik poszteren, amely egy fegyvert viselő fiút ábrázol, valaki más látható, mint akit a felirat hirdet. Nem Dózsa László van a képen, aki felnőtt életében színészként szerzett hírnevet, hanem Pruck Pál. A hibára Pruck Pál családja hívta fel a figyelmet. Ekkor Dózsa László „kegyeleti okokból” lemondott arról, hogy a neve szerepeljen a plakáton. Ez azonban nem lehetett kielégítő lezárása a vitának. Dózsa László ugyanis kitartott amellett, hogy ő látható a plakátot ihlető fényképen. Eörsi László történész lapunknak adott interjújában a fénykép kapcsán Dózsa László 1956-os visszaemlékezéseinek több mozzanatát is megkérdőjelezte. Annak a forradalmi életrajznak az egyes elemeit vonta kétségbe, ami az 1956-os Emlékbizottság Dózsa László-plakátjának gondolati alapjául szolgált. Minderre azzal reagált Schmidt Mária, hogy míg a fénykép eredete kétséges, addig Dózsa László visszaemlékezései hiteles forrásnak tekinthetők. Az 1956-os Emlékbizottság és a Terror Klára mellett több emlékezetpolitikai projektet irányító Schmidt Mária Pruck Pál személyét is támadta, mivel a pártállam idején többször is megszólalt a forradalmat megbélyegző propagandaanyagokban. Egyébként pedig Schmidt szerint a már elhunyt Pruck Pál „köztörvényes bűnöző” volt. Mondhatni, a „kegyeleti okok” Schmidt Mária közleményében már nem játszottak szerepet. Schmidt Mária megszólalására Pruck Pál lánya reagált. Csőkéné Pruck Erika magyarázata szerint a sokszor, sok helyütt feltűnő, eltérő interpretációkkal kísért fotó mostani felhasználása ellen a család azért emelte fel a szavát, mert a név kicserélését hazugságnak érezték. Pruck Erika Schmidt Máriától bocsánatkérést és a plakát feliratának megváltoztatását követelte. Bár, ahogyan erre nyílt levelében utal, egyik kérés teljesítésére sem lát reményt. Ezt helyesen ítélte meg: Schmidt Mária viszonválasza más hangnemben ugyan, de saját álláspontja fenntartásáról szólt. Pedig a helyzet látszólag könnyen kezelhető lenne. Az 1956-os Emlékbizottság elismerhetné a hibát. Vagy legalább a vita miatt, az ünnep emelkedettsége érdekében visszavonhatná a plakátot. Ezzel rövid idő alatt lezárulhatna a botrány. Az egymásba fonódó valótlanságok - más plakátok alapjául szolgáló fotókról mellékalakok tűntek el, illetve kerültek át teljesen más helyszínekre — és Schmidt Mária ellentámadása azonban arra engednek következtetni, hogy nem tévedés történt. Arra a plakátra éppen Dózsa Lászlónak, pontosabban az ő 1956-os figurájának kellett kerülnie. Akár a tények eltorzítása árán is. Ez, ha így történt, azért különösen súlyos, mert az ünnepelni kívánt 1956-os szereplők és hozzátartozóik emberi méltóságát sérti. Az ünneprontó konfliktus eszkalálódása csakis akkor éri meg az állami emlékezetpolitika irányítóinak, ha a céljuk 1956 átértelmezése. Az 1956- os Emlékbizottság törekvése, hogy a „hétköznapi hősöket” állítsa a figyelem fókuszába, akár rokonszenves is lehetne. Csakhogy e hősök nemzeti emlékezetbe emelése szelektíven, sőt akár manipulatív módon zajlik. Rainer M. János úgy látja, hogy az állami ünneplés „a zavarbaejtően sokszínű forradalom egydimenziós képét” alkotja meg. A kiválasztott és photoshopolt „hétköznapi hősöket” - ha éppen jut nekik hely az 1956-os Emlékbizottság közösségi oldalán a miniszteri megemlékezések videói között - mások helyett és mások helyére szánják a képzeletbeli nemzeti emlékcsarnokban. Ahogyan Schmidt Mária mondja a Heti Válasznak adott interjújában: „Nagy Imre szépen halt meg, de nem ő az igazi hős. Az igazi hős az, aki fegyvert fogott a szabadságért.” Mint közismert, Nagy Imre „szép halála” azt jelentette, hogy kivégezték. Meggyalázott holttestének kálváriáját Orbán Viktor - sípolással megzavart - október 23-i Kossuth téri beszéde is felidézte. Tette ezt a mártír miniszterelnök nevének említése nélkül. A szónok a saját logikájába illesztette Nagy Imre sorsának legtragikusabb mozzanatait, de a személyre, akivel megtörtént, hogy kivégzése után a holttestét kátránypapírba csavarták és arccal lefelé jeltelen sírba temették, nem tartott igényt. Schmidt Mária értelmezése szerint 1956-ban antikommunista forradalom, függetlenségi háború, szabadságharc zajlott, aminek legfőbb mozgatója, ahogy azt másutt kifejti, „az otthon, a család, az elődöktől kapott kulturális örökség megőrzése iránti vágy, a táj, a természeti kincsek szeretete, vagyis a színtiszta hazaszeretet” volt. Nyilvánvalóan ez mind része lehetett az eseményeknek, ahogyan a fegyvert ragadó közember alakja is markánsan meghatározta a hatvan évvel ezelőtti októberi és novemberi napokat. Ám a már idézett Schmidt-interjú is jelzi, hogy az értelmezésben kompromiszszumnak helye nincs. Például, ahogy ő látja, a Petőfi Kör résztvevői olyan értelmiségiek voltak, akik az „egyfelől-másfelől szemléletet képviselték”, a reformértelmiség szerepét pedig „azok fújják nagyra, akik a korábbi sztálinista elit meakulpázásában a maguk sorsát látják”.