168óra, 2020. április-június (32. évfolyam, 14-26. szám)
2020-05-14 / 20. szám
csillogó gyémánttá csiszolták őket: Pogány Judit, Csákányi Eszter, Jordán Tamás, Lukáts Andor. Azóta mind Kossuth-díjasok, ahogy szinte az akkori vezető színészek, rendezők szinte valamennyien. (Koltai Róbertet többször felterjesztették, Mohácsinak pedig régen kellett volna adni.) A szabálytalan alkatokban is meglátták a tehetséget. Ha beszédhibás volt, kikupálták, ha nem volt szép szál legény, vagy sudár alkatú nő, akkor is játszhatott szerelmest, rendszerint meg is szépült a szerepben a nagy átéléstől. A Marat halála, amely egy elmegyógyintézetben játszódik, ahová nem csak azokat dugják, akiknek a betegségük ezt megkívánja, áttételesen országjelképpé vált, a saját sorsunkról mutatott tükröt. Amikor például az ádázul lázadókra hirtelen sokdézsányi víz zúdult a magasból olyan robajjal és súllyal, hogy földhöz vágta őket, hideglelősen átérezhettük, hogy ez nem az a közeg, ahol különösebben ugrabugrálhatunk. A magyar színházi életben szinte párját ritkítóan erőteljes rendezői team dolgozott a teátrumban úgy, hogy nem széthúztak, hanem egymást segítették. Bemutató előtt egy héttel valamenynyien megnézték, milyen állapotban van a produkció, elmondták a véleményüket, tanácsokat adtak, de ezt rendszerint nem rossz hangulatban, hanem tényleg vállt vállnak vetve. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt kiabálás, olykor nem repült akár egy szék is, hogy nem feszült időnként pattanásig a hangulat. Főleg évad végén, amikor már megfőttek egymás levében, kilenc hónapig egymás ábrázatát nézték, többször, unásig elismételték az anekdotáikat, vicceiket. De összezártságukban volt az erejük. Kaposvár akkoriban reménytelen, lepukkant, világvégi város volt, nem is lehetett nagyon mást csinálni a színháziaknak, mint a teátrumban halálra dolgozni magukat. És ott lebzselni a művészbüfében, ahol hajnalban is lehetett egy tál meleg ételt kapni, a piáról nem is beszélve. Itt verték a blattot, sakkoztak, csocsóztak, ebben az ablaktalan, levegőtlen, nem ritkán alkoholgőzös és csaknem mindig cigarettafüstös pincehelyiségben, féligmeddig ez volt az otthonuk. És miközben eszmét, rögeszmét cseréltek, nekibúsulva világot megváltottak, monomániásan az aznapi előadásról vagy a következő bemutatóról, a színházi ügyekről beszéltek. Ez volt a kaposvári színház kiugró színvonalának az egyik titka. Szemléletes eset, hogy a legendássá lett Pinokkió előadáshoz sokáig nem sikerült megtalálni a nevezetes fabábu jellegzetes, kopogó járását. Hajnali háromkor azt mondta Ascher Pogánynak, hogy menjenek még fel a színpadra próbálni. De ő annyira fáradt volt, hogy a rendező a karjánál fogva vonszolta a lépcsőn, ahol véletlenül pontosan olyan szaggatottan, élesen kopogtak Pogány léptei, mint amilyenre vágytak. Nem véletlen, hogy akkoriban az igazán jó vidéki színházak nem a nagy egyetemi városokban voltak, hanem Szolnokon, Kecskeméten és a gyárvárosként számontartott Miskolcon. Kevesebb figyelem vetült rájuk, az illetékesek sok mindent észre sem vettek, vagy inkább szemet hunytak afölött, ami miatt Budapesten, Debrecenben, Szegeden ugrottak volna. A kaposvári színház törzsgárdájának zöme, nagyon megszenvedve az elválást, lassacskán szétspiccelt. A Katona József Színház bizonyos tekintetben jogfolytonos a kaposvárival és az egykori szolnokival is. Az említetteken kívül nagy rendezők, Zsámbéki Gábor, Gothár Péter, Babarczy László, Máté Gábor kerültek ki Kaposvárról. Máté az onnan kikerült színészkiválóságok csapatát is erősíti Molnár Piroskával, Básti Julival, Olsavszky Évával, Bezerédi Zoltánnal, aki rendezőként is jeleskedik. Csupa Kossuth-díjas. Szintén részesült ebben az elismerésben Pauer Gyula szobrász, aki már nincs köztünk, de igencsak emlékezetesek a varázslatos látványtervei. A kaposvári fénykor embereinek többsége ma is aktív, és hol itt, hol ott, megtermékenyítik a színházi életet. / Bóta Gábor 2020. május 14. 57