168óra, 2020. április-június (32. évfolyam, 14-26. szám)

2020-05-21 / 21. szám

VILÁG / MAI ÜGYEK céseknek, hogy Karlsruhéban megkérdőjelezték az uniós jog elsőbbségét az EU-tagállamok nem­zeti jogával szemben, és ez aláássa az unió alap­jait, hiszen az EU-tagság egyik feltétele az EU-jog prioritásának az elismerése, mégpedig nem csu­pán abban az értelemben, hogy az uniós írott jog és a nemzeti jog előírásainak az ütközése esetén az előbbi az erősebb, hanem úgy is, hogy az uniós jog értelmezésére hivatott legmagasabb jogi fó­rum az Európai Bíróság­­ és nem valamely tagál­lam legfőbb bírói fóruma. A dolog külpolitikai értelemben akkor kezd ér­dekessé válni, amikor elhangzik az az aggodalom, hogy a karlsruhei ítéletbe belekapaszkodhat a li­berális jogállamiságtól öles léptekkel távolodó len­gyel és magyar kormány, mondván, lám, a németek is felismerték, hogy első a nemzetállam, amely szuverén módon maga dönti el, hogy meny­nyi jogot ruház át az uniós intézmé­nyekre. Ez az érvelés Varsó és Buda­pest vélelmezhető reményei szerint hasznos fegyvernek bizonyulhat a védekezésben az ellenük indított kötelezettségszegés­, illetve jogálla­misági eljárások során. Kees Sterk, a Bírósági Tanácsok Európai Hálózatá­nak holland elnöke attól tart, hogy a karlsruhei ítélet érvet szolgáltathat a lengyel és a magyar vezetésnek az Európai Bíróság figyelmen kívül hagyásához. Hogy joggal aggódik-e Sterk, az hamarosan kide­rülhet, legalábbis magyar vonatkozásban. A minap az Európai Bíróság kimondta: Magyarország jogelle­nesen tart fogva két iráni és két afganisztáni férfit a röszkei tranzitzónában. A verdikt szerint a magyar hatóságoknak szabadon kellene őket bocsátaniuk, és lehetővé kellene tenniük, hogy menedékkérel­met nyújtsanak be. Felettébb kétséges, hogy a ma­gyar kormány reagálása kielégítő lesz Luxembourg számára, de azt még nem tudni, tükröződik-e majd abban a „karlsruhei példa". Most akkor túlzottan felfújt ügyről van szó, vagy pedig az európai integráció közjogi válsága bon­takozik ki a szemünk előtt? Wolfgang Schäuble, a német törvényhozás alsóházának, a Bundes­tagnak az elnöke, volt német pénzügyminiszter szerint az alkotmánybírósági ítélet akár magának az euróövezetnek a létét is megkérdőjelezheti. A Süddeutsche Zeitung azonban a CDU elnökségi köreiből úgy értesült: Angela Merkel kancellár sze­rint az ügy „kényes, de orvosolható". Alighanem ez a merkeli „arany középút" a kérdés leghelytállóbb megközelítése. Az kétségtelenül igaz, hogy az Európai Uniónak Az uniós és a nemzeti jog ütközése esetén az előbbi az erősebb, az uniós jog értelmezésére hivatott legmagasabb jogi fórum pedig az Európai Bíróság, annyi a hatásköre, amennyit a tagállamok adnak neki. De ami hatáskört már megadtak, azt csupán ugyanolyan fokú egyetértéssel vonhatják vissza. Olyan nincs, hogy a tagállam önkényesen szemezget, mi­előtt hajt fejet, és mi­előtt nem. Ha tehát egyes tagállami politikusok általánosítják és kiterjesztik a „min­den jog a tagállamból ered” elvet, akkor rossz úton járnak. Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök például a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak nyilatkoz­va máris azt hangoztatta: „az uniós szerződéseket a tagállamok hozzák létre, és ők határozzák meg, hol húzódnak az EU-szervek hatásköri határai”. Igen, de miután ezt meghatározták, azok a határok ott is maradnak. A karlsruhei alkotmánybíróság valójában nem adott segédkezet ilyen nem­zeti szuverenitáskiterjesztéshez. Felvetette viszont egy szakkérdésben, hogy álláspontja szerint az Európai Bíróság „ultra vires” járt el, vagyis túllépte a számára kijelölt hatáskört, amikor jóváhagyta a központi bank kötvényvá­sárlási programját. Valóban tartalmaz újszerű kérdést a karlsruhei ítélet: az Európai Bíróság - az EU-jog hiteles értelmezőjének és érvényesítőjének deklarált fóruma - a jog puszta erejé­nél fogva eleve tévedhetetlennek mi­nősül az uniós jog értelmezése során? Érvényesülhet-e bármilyen korrekciós mechanizmus e tekintetben? Ennek a kérdésnek nem sok köze van a jogál­lami garanciákat tudatosan kiüresítő kormányokkal folytatott huzakodás­hoz, hiszen ez olyan kérdés, amely együttműködésre törekvő szereplőket feltételez, vagyis Európa jóhiszemű­ségének­­ túl gyakran ingoványosnak bizonyuló - talaján áll. Az európai uniós jog tiszteletben tar­tásán az Európai Bizottság, az EU köz­ponti végrehajtó intézménye hivatott őrködni. Ha az általa valamely jogsér­tőnek tartott tagállam ellen indított kötelezettségszegési eljárás nem vezet eredményre, akkor a bizottság az Európai Bírósághoz fordulhat. A kötvényvá­sárlási ügyben tehát előállhat olyan helyzet, hogy a bizottság az Európai Bíró­ság és a német alkotmánybíróság közötti vitát e vita egyik részese, az Európai Bíróság elé utalhatja döntésre, ami felettébb érdekes jogi helyzetet eredmé­nyezne. Ursula von der Leyen, a bizottság elnöke azonban még nem döntött, csupán kilátásba helyezte magának a kötelezettségszegési eljárásnak a meg­indítását Németország ellen. A londoni Financial Times szerint pró és kontra érvek egyaránt felhozhatók azzal kapcsolatban, hogy célszerű lenne-e, ha Brüsszel kötelezettségszegé­si eljárást indítana. Emellett érvel blogjában a lap által idézett Franz Mayer német alkotmányjogász, aki szerint az Európai Bíróság elsőbbségének a meg­kérdőjelezése az EU jogának leplezetlen arcul csapásaként értékelhető. A brit lap ehhez hozzátesz egy politikai megfontolást: Von der Leyennek érdekében állhat leráznia magáról azt a vádat, hogy a magyar és a lengyel kormány ellen bezzeg hajlandó jogi értelemben fellépni, miközben az alapító „magországok” egyikével szemben - amely ráadásul a saját hazája - ettől visszariad. Felvet azonban a Financial Times egy súlyos ellenérvet is: Brüsszel a német kormány ellen tud eljárást indítani, holott a berlini kabinet a jogi konfliktus alapját képező érdemi vitában éppenséggel az Európai Központi Bank köt­vényvásárlási programját védelmezte. Ha úgy tetszik, nem a Merkel-kormány a „bűnös", hiszen az attól teljesen független alkotmánybíróság tett ellenlépést, ám a tagállami alkotmánybíróság ellen nem lehet kötelezettségszegési eljárást indítani.­ Kárpáti János 2020. május 21. 41

Next