168óra, 2020. április-június (32. évfolyam, 14-26. szám)
2020-05-21 / 21. szám
de egyszer majd az udvarra hordom és felgyújtom őket" - mondta édesanyjának, amikor látta, hogy érdektelenség és értetlenség veszi körül. Hódmezővásárhely, Gyula és Budapest háromszögében élt, és megismétlődött a két világháború közötti eset: az éhségtől elcsigázott festőt a mentők ájultan szedték össze az utcán. Csak 1956-ban kezdett olvadni körülötte a jég. 1965- ben a Nemzeti Galériában rendezett kiállításán két monumentális rajza, A háború emléke és A heverő bivaly fogadta az épületbe lépőket, és bent 237 képe, amelyeknek a fele a munkásságából addig ismeretlen viasztempera technikával készült. Sokan ott döbbentek rá, mekkorát tévedtek, amikor alföldi festőként könyvelték el. A budapesti kiállítások és a díjak ugyan kárpótolták addigi szenvedéseiért és mellőzéséért, de mindez későn jött. A Kossuth-díjat már halálos betegen vette át Szegeden, a megyei pártházban. Orvosa közölte: nem mehet sehova, vigyék a betegágyához a kitüntetést. Csak barátja, Dömötör János múzeumigazgató határozott fellépésére - „jó, hogy nem a koporsóba küldenéd utána!” - engedte ki átvenni az elismerést. Kohán tudta, hogy menthetetlen. Hagyatékát - a lakásában őrzött 691 festményét és 2215 grafikáját - a szülővárosára hagyta, mert hitt abban, hogy életművét a város vezetése egyben tartja és állandó kiállításon a közönség elé tárja. Úgy fogalmazott: „az emberek eltűnnek, de a város megmarad”. Kohán György 1966 decemberében hunyt el. Gyulán a hagyatékát őrző képtár viseli a nevét. Árpási Zoltán