168óra, 2020. július-szeptember (32. évfolyam, 27-40. szám)

2020-07-01 / 27. szám

Nemrég mutatták be a hajléktalan nők életét ábrázoló, A láthatatlanok című filmet. A bemutatóra a fil­met forgalmazó Mozinet Kft., a 168 Óra szerkesztősége és a Budapest Bike Maffia novellaíró pályáza­tot hirdetett, amelyen szociális munkások és hajléktalanok indulhattak, kizárólag nők. Most a szociális munkás kategóriában az első helyezett írást közöljük. Szia, anya Mondtam neked még régebben, hogy a hajléktalanellátásban dolgozom. Tudom, hogy nem szereted, azt is, hogy nem gon­doltad volna soha, hogy szociális munkás leszek. De tudod, én ezt szeretem, ez valami olyan, ami a hivatásommá vált. Em­lékszel, milyenek voltak az első tanévek, mikor még friss volt a tanítói diplomád? Nem meséltél róla, de gondolom, ilyen lehetett. Megpróbáltad az órák végeztével, az iskolából kilépve elfelejteni a tanít­ványokat, a történeteiket, de nem tudtad. Mint ahogy titkon én is vi­szem magammal azokat a hajlékta­lan embereket, akikkel találkozom. Neked könnyebb volt talán, neked az édesanyád is pedagógus, édes­apád is az volt. Ők talán jobban ér­tették, mi is ez. Lehet, hogy jobban elismerték hivatásként a végzettsé­ged. Igen, megint nem vagyok otthon. Ügyeltem. Most az éjjeli menedék­helyen. És tudod, remekül szóra­koztam. Mostanában lakosztálynak hívom az ágyakat, amiket kapnak az ügyfelek. Van, aki meg sem hallja, van, aki nevet, s akivel egész éjjel visszük tovább a szálat, hogy ez itt most a Hotel Hilton. De hogy büszke légy rám - te, aki énektanár is vagy -, Pál, Kata, Pétert éne­kelve keltettem a lakókat. A zenei tehetséget nem örököltem tőled, így viszont elértem, hogy a kornyikálásomra hamar fel­keljen mindenki. Igen, mindenki, hogy aztán minden nálunk alvó megkezdhesse a napját. Ma tényleg Hotel Hilton van, ká­véadomány érkezett, mindenkit szépen kiszolgáltam, jutott a kávé mellé képzeletbeli tejszínhab is. Kérdezted, mikor jöhetnél, aggódsz már, mert rég találkoz­tunk. Ma kérlek, ne gyere, az éjszakai műszak után megyek nappal is dolgozni. Utána pedig aludni szeretnék. Csendes éj­jel volt, de volt egy ügyfél, aki monoklival érkezett, hosszan beszéltem vele, négykor pedig keltenem kellett azokat, akik utcaseprőként dolgoznak. Ilyenkor én már nem alszom vissza, inkább köszöntöm a hajnalban ébredőket, időjárás-jelentést mondok, beszélgetünk az éppen őket foglalkoztató dolgokról. Ne aggódj, ma otthon alszom, majd pihenek. Holnap sem lesz alkalmas, akkor utcázom. Tudod, most hi­deg van, menni kell, néha egész éjjel folyamatosan. Ilyenkor az állandó helyszínek mellett nagyon sok a bejelentés, megyünk, segítünk, ahogy tudunk. Ne haragudj, nem hordok harisnyát, attól valahogy gyerekkoromban elvetted a kedvem, de azért melegen öltözöm. És nem, nem fázom meg. Képzeld, múltkor találkoztam egy férfivel, nagyon ré­szeg volt, eszembe jutott apa. Jaj, ne haragudj, erről nem szeretsz hallani. Pedig sokszor találkozom olyan em­berekkel, akikben látom apát, és ne haragudj, néha téged is. Talán a hétvégén tudnánk találkoz­ni. De csak vasárnap délután, szom­bat éjjel a fapadon ügyelek, reggel hazatekerek - igen, biciklivel járok, nincs pénzem bérletre -, lefürdök, és alszom. Jó neked a vasárnap? Befő­zök, ha jössz, nem lesz hideg, ígérem. Ha jössz, jó lenne beszélni arról, hogy szociális munkás vagyok. Tudod, én ezt szeretem. Soha életemben nem tanultam annyit, mint a hajlék­talan emberektől. Lehet, hogy azt gondolod, hogy ők mihasznált, egész életükről lemondtak már. De tudod mit?! Én soha ennyi élni akarást nem láttam még emberben, mint az ügyfe­lekben. Ma esik az eső, csak szemer­kél, de tudom, te ernyőt húzol, kimegy a hauer a hajadból. Ők morognak egyet és mennek. Ki-ki a maga útjára: dobozolni, utcát seperni, kéregetni, munkahelyre, melegedőbe, vagy csak úgy a nagyvilágba. Mindig elindulnak, mindig mennek­­ előre, ernyő nélkül. Jaj, anya, nem is mondtam! Képzeld, sikerült a doktori szi­gorlatom, summa cum laude minősítéssel. És tanítok is az egyetemen! Ez azért megnyugtató számodra, nem? Tanítok, mint te, mint a nagyi, igaz, én a hajléktalanságról. Megpróbá­lom nekik elmondani mindazt, amit tudok, a szürke elmélete­ket feldobom saját élményekkel. Beszélnünk kell, anya, öt éve vagyok szociális munkás. Ráta­láltam az utamra, boldog vagyok. Nehéz, nem mondom, hogy könnyű. De élvezem. Szeretem a történeteket, az életeket, mindazt, amit tanítanak nekem. A helyemen vagyok. Szólj, jössz-e a hétvégén. Jó lenne! Beszélgetni is jó lenne. / Lengyel Lea 2020. július 1. 61 Illusztráció: MENHELY ALAPÍTVÁNY / FEDÉL NÉLKÜL UTCALAP ALKOTÓJA: KOVÁCS BÉLA

Next