168óra, 2020. július-szeptember (32. évfolyam, 27-40. szám)
2020-07-01 / 27. szám
Nemrég mutatták be a hajléktalan nők életét ábrázoló, A láthatatlanok című filmet. A bemutatóra a filmet forgalmazó Mozinet Kft., a 168 Óra szerkesztősége és a Budapest Bike Maffia novellaíró pályázatot hirdetett, amelyen szociális munkások és hajléktalanok indulhattak, kizárólag nők. Most a szociális munkás kategóriában az első helyezett írást közöljük. Szia, anya Mondtam neked még régebben, hogy a hajléktalanellátásban dolgozom. Tudom, hogy nem szereted, azt is, hogy nem gondoltad volna soha, hogy szociális munkás leszek. De tudod, én ezt szeretem, ez valami olyan, ami a hivatásommá vált. Emlékszel, milyenek voltak az első tanévek, mikor még friss volt a tanítói diplomád? Nem meséltél róla, de gondolom, ilyen lehetett. Megpróbáltad az órák végeztével, az iskolából kilépve elfelejteni a tanítványokat, a történeteiket, de nem tudtad. Mint ahogy titkon én is viszem magammal azokat a hajléktalan embereket, akikkel találkozom. Neked könnyebb volt talán, neked az édesanyád is pedagógus, édesapád is az volt. Ők talán jobban értették, mi is ez. Lehet, hogy jobban elismerték hivatásként a végzettséged. Igen, megint nem vagyok otthon. Ügyeltem. Most az éjjeli menedékhelyen. És tudod, remekül szórakoztam. Mostanában lakosztálynak hívom az ágyakat, amiket kapnak az ügyfelek. Van, aki meg sem hallja, van, aki nevet, s akivel egész éjjel visszük tovább a szálat, hogy ez itt most a Hotel Hilton. De hogy büszke légy rám - te, aki énektanár is vagy -, Pál, Kata, Pétert énekelve keltettem a lakókat. A zenei tehetséget nem örököltem tőled, így viszont elértem, hogy a kornyikálásomra hamar felkeljen mindenki. Igen, mindenki, hogy aztán minden nálunk alvó megkezdhesse a napját. Ma tényleg Hotel Hilton van, kávéadomány érkezett, mindenkit szépen kiszolgáltam, jutott a kávé mellé képzeletbeli tejszínhab is. Kérdezted, mikor jöhetnél, aggódsz már, mert rég találkoztunk. Ma kérlek, ne gyere, az éjszakai műszak után megyek nappal is dolgozni. Utána pedig aludni szeretnék. Csendes éjjel volt, de volt egy ügyfél, aki monoklival érkezett, hosszan beszéltem vele, négykor pedig keltenem kellett azokat, akik utcaseprőként dolgoznak. Ilyenkor én már nem alszom vissza, inkább köszöntöm a hajnalban ébredőket, időjárás-jelentést mondok, beszélgetünk az éppen őket foglalkoztató dolgokról. Ne aggódj, ma otthon alszom, majd pihenek. Holnap sem lesz alkalmas, akkor utcázom. Tudod, most hideg van, menni kell, néha egész éjjel folyamatosan. Ilyenkor az állandó helyszínek mellett nagyon sok a bejelentés, megyünk, segítünk, ahogy tudunk. Ne haragudj, nem hordok harisnyát, attól valahogy gyerekkoromban elvetted a kedvem, de azért melegen öltözöm. És nem, nem fázom meg. Képzeld, múltkor találkoztam egy férfivel, nagyon részeg volt, eszembe jutott apa. Jaj, ne haragudj, erről nem szeretsz hallani. Pedig sokszor találkozom olyan emberekkel, akikben látom apát, és ne haragudj, néha téged is. Talán a hétvégén tudnánk találkozni. De csak vasárnap délután, szombat éjjel a fapadon ügyelek, reggel hazatekerek - igen, biciklivel járok, nincs pénzem bérletre -, lefürdök, és alszom. Jó neked a vasárnap? Befőzök, ha jössz, nem lesz hideg, ígérem. Ha jössz, jó lenne beszélni arról, hogy szociális munkás vagyok. Tudod, én ezt szeretem. Soha életemben nem tanultam annyit, mint a hajléktalan emberektől. Lehet, hogy azt gondolod, hogy ők mihasznált, egész életükről lemondtak már. De tudod mit?! Én soha ennyi élni akarást nem láttam még emberben, mint az ügyfelekben. Ma esik az eső, csak szemerkél, de tudom, te ernyőt húzol, kimegy a hauer a hajadból. Ők morognak egyet és mennek. Ki-ki a maga útjára: dobozolni, utcát seperni, kéregetni, munkahelyre, melegedőbe, vagy csak úgy a nagyvilágba. Mindig elindulnak, mindig mennek előre, ernyő nélkül. Jaj, anya, nem is mondtam! Képzeld, sikerült a doktori szigorlatom, summa cum laude minősítéssel. És tanítok is az egyetemen! Ez azért megnyugtató számodra, nem? Tanítok, mint te, mint a nagyi, igaz, én a hajléktalanságról. Megpróbálom nekik elmondani mindazt, amit tudok, a szürke elméleteket feldobom saját élményekkel. Beszélnünk kell, anya, öt éve vagyok szociális munkás. Rátaláltam az utamra, boldog vagyok. Nehéz, nem mondom, hogy könnyű. De élvezem. Szeretem a történeteket, az életeket, mindazt, amit tanítanak nekem. A helyemen vagyok. Szólj, jössz-e a hétvégén. Jó lenne! Beszélgetni is jó lenne. / Lengyel Lea 2020. július 1. 61 Illusztráció: MENHELY ALAPÍTVÁNY / FEDÉL NÉLKÜL UTCALAP ALKOTÓJA: KOVÁCS BÉLA