2000, 1989 (1.évfolyam) április
Leszek Kołakowski: A kommunizmus mint kulturális jelenség
A kommunizmus mint kulturális jelenség LESZEK KOLAKOWSKI* ^^^an egy lengyel anekdota az egyszeri kislányról, akinek dolgozatot kellett írni a következő témáról: „Miért szeretem a Szovjetuniót?" Nem lévén biztos a válaszban, megkérdezte a mamáját: „Mondd, mama, miért szeretem a Szovjetuniót?" „Miket beszélsz" szólt az anyja „hisz azok gazemberek, senki sem szereti, mindenki gyűlöli őket!" Megkérdezte az apját. „Szamárságokat beszélsz" fortyant föl az apja „ezek megszálltak, elnyomnak minket, az egész világ gyűlöli őket". Az egyre szomorúbb kislány föltette még a kérdést pár felnőttnek, de mindegyiktől hasonló szöveget hallott. A végén ezt írta: „Azért szeretem a Szovjetuniót, mert nem szereti más senki." Némileg e kislányhoz hasonló módon szeretnék eljárni. Vagyis arról a kérdésről szeretnék elmélkedni, amit manapság ritkán vesznek komolyan a kommunista propaganda kivételével, de annak a szerzői sem veszik komolyan a dolgokat - hogy mit jelent századunkban a kommunizmus mint kulturális ihletforrás, ösztönzés. Az antropológusok a „kultúra" szót értékmentes értelemben használják. Egy adott közösség sajátos kommunikációs rendszereit jelölik vele: a jogot, a szokásokat, az oktatási intézményeket, a hatalom mechanizmusait, a vallási hiedelmeket, a művészetet, a családi kapcsolatok formáit, a szexuális élet normáit, stb. - és mindezt valóban le lehet írni ama kockázatos feltevés nélkül, hogy az illető kultúra alacsonyabb, vagy magasabb rendű a másiknál. Ebben az értelemben a kommunista kultúrához éppúgy hozzátartoznak Majakovszkij versei, mint a vidéki propaganda-osztály holmi tollkoptatójának halott frázisai; a kínai kultúra egészébe ugyanilyen oknál fogva éppúgy beletartoznak a kínai festészet klasszikus alkotásai, mint a maoista művészek képecskéi, amelyek színvonalban messze elmaradnak az amerikai újságok comics-képregényei mögött. Én azonban a kultúrára sokkal szűkebb értelemben gondolok, olyanban, amely eleve feltételez bizonyos értékítéletet. Elsősorban tehát a műalkotásokat veszem figyelembe, az alkotó jellegű műveket az irodalomban, művészetben és a humán tudományok körében; másodszor pedig olyan művekre gondolok, amelyekről feltehető, hogy valós elemeivé váltak annak a kultúrának, amelynek területe megegyezik a keresztény vallás hagyományos hatósugarával, amely tehát görög, római, zsidó és keresztény gyökerekből nőtt ki (Oroszország nagymértékben ehhez a kulturális térséghez tartozik, még akkor is, ha politikájában közelebb áll tatár hagyományaihoz. Kérdésem tehát ez: hogyan értelmezzük a tényt, hogy a nemzetközi kommunizmus, akár hatalmon lévő, akár hatalomra törő formájában, bizonyos történelmi időszakokban kulturálisan termékenynek bizonyult, vagyis képes volt arra, hogy olyan alkotásokat ihlessen életre, amelyeket ma is az európai civilizáció részének kell tekintenünk, amelyek legkevésbé sem kerültek szemétre? Sőt, még arra is tett erejéből, hogy vonzást gyakoroljon a kultúrateremtő elitek jelentős részére, köztük igen kiváló személyiségekre? Ez a kérdés azért érdemes figyelemre, mert a kommunizmus pusztító, kultúraellenes funkciója nemcsak, hogy közismert, de - nyugodtan kijelenthetjük - kezdettől fogva beleépült saját rendszerébe. A kommunista hatalmi rendszernek ezt az oldalát már sokszor leírták, itt nem érdemes hosszan beszélni róla. Talán csak annyit lehetne megjegyezni, hogy a különböző hajdani és jelenlegi zsarnokságoktól eltérően a kommunizmus nem csupán és nem is főként olyan negatív eszközökkel hajtotta végre kultúrapusztító funkcióját, mint a cenzúrahivatal, az engedetlenek elnyomása, tilalmak alkalmazása. A közönséges zsarnokságok annyiban kevésbé destruktívak, amennyiben nekik az a fontos, hogy ne engedjék a politikai ellenzék központjainak kialakulását és hogy megsemmisítsenek a kulturális életben mindent, ami hatalmukat fenyegetheti. Általában maga a hatalom tűz ki magának korlátozott feladatokat, s bár oszthatatlan és szuverén kíván lenni, ám nem akar feltétlenül kiterjedni az élet minden területére. Ezért esetenként eltűri a kulturális önkifejezést, ha az politikai szempontból közömbös. A kommunizmus azonban kezdettől fogva mindent átfogó hatalomnak tervezte meg önmagát, amelynek célja nem csupán az esetleges veszélyek felszámolása, hanem a közösségi élet minden jelenségének pozitív szabályozása, beleértve az ideológiát, a nyelvet, az irodalmat, a művészetet, a tudományt, a családot, sőt még az öltözködés módját is. E mindent átfogó szabályzórendszerben roppant nehéz elérni az ideális állapotot, mégis emlékszünk olyan időkre, amikor ennek az ideálnak a megvalósítását hatalmas mozgalom szolgálta. Ideológiai normák határozták meg azt is, hogy mit kell gondolni a relativitás elméletéről, akárcsak azt, hogy milyen zenei kifejezési formák helyesek és melyek tűrhetetlenek, de azt is, milyen szélességű nadrágszárak felelnek meg a szocialista társadalom követelményeinek. A mindent szabályozás legimponálóbb eredményeit a Lengyel filozófus (1927). 1968 óta nyugaton él, jelenleg Oxfordban egyetemi tanár . LESZEK KOLAKOWSKI