2000, 1989 (1.évfolyam) október
Karátson Gábor: Peniél
jét a nagyvilághoz akarva kapcsolni . Dél-Európa és a Közel-Kelet tájait is Magyarországhoz tartozóknak érezte, mintha csak azt mondta volna: kultúrátok olyan legyen, mint a színházépítő taorminaiaké, templomotok mint a baalbeki naptemplom, halhatatlanságtok pedig akárcsak a Libanon cédrusaié. Elképzelhetetlen, hogy egy francia -például Paul Seurat - tájképfestés közben ilyen gondolatokkal foglalkozzék! Keletről szakadt törzsünk ezer esztendeje az észelvű Európához tartozónak vallja magát, de történelmének csak ritka pillanataiban és kevés fiában tudott magától értődő konvencionalitással kapcsolódni ama kultúra fejlődésének csomópontjaihoz, a legnagyobbakban sohasem. Bolyai János ereje javát nem geometriai spekulációira, hanem üdvtanára fordította, és Bartók Bélának is csak külszínre sikerült elrejtőznie a nyugatiasan pedáns mérnöktudós maszkja mögé; zenéje szelídíthetetlen szenvedély és elevenbe vágó nosztalgia. Azok, akikben Hunnia földjén fellobbant a „nézzek immár nagyobbakra is" láza, maguk körül a civilizáció kedvező kényelmét fel nem lelhetvén menedéküket a szükségesnél talán gyakrabban az örök dolgok között keresték. „Túl Napkelet, innen Nyugat", határozta meg helyünket Arany János. Közbül lebegve, eldönteni nem tudva melyik értékrendhez tartják magukat, itt éppen a jobbak hajlamosak bogarassá válni. Aki ezen a tájon kiterjesztette a karját, azt könnyen felkapta a szél (talán ezért járt a többség a földre kushadva). Körösi Csoma Sándornak csak el kellett tűnődnie rajta, honnan ered nemzete és nem volt többé megállása, Tibetig! Fellelheti persze az ember a maga Tibetjét egy Fehérvári úti műteremben is. Szivárványszínekben izzó óriási tájak sora; Csontváry számára azok mind „magyar" tájak voltak. Semmi kétség, ő volt a legnagyobb hongyarapító, nagyobb, mint bármelyik középkori királyunk, hiszen a Libanoni keresztesháborúval sem lehetett volna a magyar királysághoz csatolni. Meg nem hálálta azonban ezt neki senki, sőt egyre idegenebbé vált honfitársai között, holott az ő arányvesztésük öltött benne földöntúli méreteket, és műterme a Fehérvári úton döcögő stráfszekerekről nézvést végül tényleg olyan, mint egy lámakolostor. Az I. világháború után az egykori, veszendő álnagyságra már csak a feltartóztathatatlan pöffeszkedéssel tovább növekvő Budapest emlékeztet, amelynek füstjétől és nyüzsgésétől ő abban a lóvasutas-konfliskocsis korszakban is frtózott („a bronchitis romboló hatása ismeretes előttem"), de ahová hovatovább összefut az egész ország, taposni egymás lábát villamoson és autóbuszon, akkora bérház- és lakótelep-babilon, olyan munkaerő-szívó örvény ez, hogy azt mondhatnánk, a háború után születettek közül azok is, akiket nem itt jegyeztek be az anyakönyvbe, mindinkább egy budapesti országban élik életüket. Abban, ahogy a társadalom magát e város képében belülről változatlanul igyekezett valóságos lehetőségeinél nagyobbra fölfújni, ugyanúgy a túlméretezésre való beteges hajlamunk nyilvánult meg, mint középületeinknek helyi mércével mérve furán monumentális, egy világbirodalomnak díszére váló sorában, amelyre, ki tudja miért, ma is büszkék vagyunk. Nincs hát mit értetlenkedni azon, hogy amikor Csontvárynak a Rákosi-korban a nyilvánosság elől kis híján a semmibe belerejtegetett vásznait 1963-ban a tárlatlátogatók újra (sőt, túlnyomó többségükben, főleg a fiatalok, életükben először) megláthatták, miért fogadták éppen ezt a kolosszális voltukat, e világ hét csudája közül az egyikségüket mint egészen a saját tudatformáiknak megfelelőt. Gigantomakhia volt a fehérvári tárlat, 30-40 000 látogatóval, híre pedig az egész országra kiterjedt; olyasféle diadal, mint 1456-ban Hunyadi Jánosé Nándorfehérvárott, ahhoz hasonló öndicsőülés, mint 1953-ban az angolok elleni 6:3, egyáltalán nem csak képzőművészeti esemény tehát, hanem epifánia. Mindez nagyon is megfelelt Csontváry akaratának. Mégis attól tartok, hogy ez a kiállítás Csontváry országos félreértésének hajnala volt, aminthogy más nem is igen történhetett, ha meggondoljuk, hogy művészet, nemzet és intellektus összefüggésének kérdése a magyar nyelvterületen mindmáig mennyire tisztázatlan maradt. Csak a nagyság a nagyság! az kényszerített térdre mindenkit, mert félek, a képek esztétikai jelentése nem talált igazi megértésre. Csontváryban nemcsak Magyarországnak és az akkori magyar időknek a létbizonytalansága vetült ki rémületesen nagy árnnyá; anakronisztikus jelenség volt ő egész korához képest, lényege szerint is, önként vállalt feladatában, korának szelleme ellen küzdő katona. Nézzük meg azt a kort! az anakronisztikus élet nem feltétlenül válik szégyenére az embernek. Csontváry az önellentmondás kalandjára vállalkozott. Elvetette - a számára gyűlöletessé és hazuggá vált kereszténységgel együtt - az ószövetségi hagyományt is, ugyanakkor azonban önmagát egy ószövetségi mintára lejátszódó prófétaélet kiválasztottjának tudta, oly férfiúnak, akit kiválaszt népe közül a Hang, aki a teremtő erő egymást követő felszólításainak engedve a világ elé tárja az igazságot. Szimbolikus életet akart élni, amelyben a Csontváry-személyiség, a magyar nemzeti lét, az ősi és tiszta emberiség és az őt személyisége centrumában megszólító Hang (aki feltehetőleg maga az egy igaz Isten) egybeesnek. Mert a prófétasors, a lehetséges vallásos magatartások egyik formája, szimbolikus élet, Izráel prófétáinak sorsa, Mózesé, Ézsaiásé, Ezékielé, Jeremiásé és mind a többieké, Malakiásig. (a próféta meg az Isten) Az egyik, ez fontos, ezt hangsúlyozom, mert többnyire minden vallásos, minden szellemi, minden etikus, végül pedig minden nem közönségesen prakticista magatartást valami generálszószban összemosva „prófétikus"-nak neveznek, amiért is aztán az életnek azokon a területein, amelyekről úgyis pontos fogalmak híján szoktunk gondolkodni, például a művészetben végképp összemosódnak a dolgok. Míg végül minden különc prófétának érzi magát. Holott a prófétizmus szigorúan a közel-keleti kultúrákhoz kötődik, tiszta, végletes, nagy szellemi és etikai magasságokba nyúló (és az újkori Európát erősen befolyásoló) formáját pedig csakis a régi Izraelban nyerte el, sehol másutt. A kereszténység persze a héber tradícióval valami megoldatlan, ambivalens kapcsolatban, a prófétasorsot sem igazán megélni, sem elutasítani nem tudta. Kezdettől fogva a legkülönbözőbb metamorfózisokban élt benne egymás mellett két szinte összeegyeztethetetlen (bár egy 51 PENNÉL