2000, 1991 (3.évfolyam) február
Lengyel László: Ezerkilencszázkilencven
értők a tudás monopóliumával, a kettős jövedelműek a második jövedelmükkel menekültek az állam elől, hátrahagyva a gyenge és tehetetlen kormányzatot. Mindennapi működésük megszervezését, stratégiájuk egyeztetését nemhogy rábízták volna az államgépezetre, ellenkezőleg, mindent megtettek, hogy kizárják belőle. A Kádár-korszak valamennyi politikai ereje - a hatalomtól a radikális ellenzékig - arra számított, hogy a kulcspozíciók megszerzésével a hatalom, a gazdaság irányítható. És hol vannak ezek a kulcspozíciók? Természetesen, amíg állt, az állampártban, az MSZMP Politikai Bizottságában. Annak eltűnte után, a diktatórikus pártállamban, a kormányban és apparátusaiban. Aki ezeket elfoglalja, az irányítás végre jóra használhatja a hatalmat. De a hatalom, mire odaértek, elillant. Az irányításnak, a felvilágosult beavatkozásnak csak az illúziója maradt.* 1990 az államtalanodás éve. Ennek egyenes következményeként a politikátlanodás éve is. Hogy is van ez? hiszen az év tele fantasztikus politikai eseményekkel. De ezek a politikai események jóval kisebb hatást gyakoroltak a gazdaság, a mindennapi élet folyamataira, mint akár 1989-ben. Az államtalanodás nem piacosodás, de felszabadulás a politika uralmának egy fajtája alól. Természetesen megzavarja az új politikai elitet, de a társadalmat megtartja húsz éve megkezdett útján. A politikai elitnek állami receptjei vannak, lejárt gyógyszerekre. Az Antall-kormány kormányzati politikájának már csak két elfogadási - legitimációs forrása van: az egyik, hogy biztosítani tudja-e a kádári kisemberek százezreinek túlélését, megegyezésre jut-e velük; a másik, hogy kellő manőverezéssel megnyeri-e az átmenethez a Nyugat támogatását, illetve biztosítja-e hátunkat Kelet felé. Ezért szavaztak rá a tavaszi választáson. Ma már tudjuk, hogy a választóknak csalódniuk kellett. Mikor romlott el az 1990-es év? Valamikor június-júliusban. Baj volt, hogy a középjobb kormánynak nem volt programja. Még nagyobb baj, hogy elriasztotta a szakértőket. Antall József még a körülményekhez képest is gyenge és színvonaltalan kormányt hozott össze. Ugyanakkor a kormányfő saját koncepciója szerint átalakíttatta a kormány felépítését, a minisztériumok szerepét és egymáshoz való viszonyát. Az MDF-SZDSZ paktum lehetővé tette a kormányzást. De ehhez bizony kormányozni is kellett volna. Két hónap alatt sokat tenni nem lehet, de a júniusi nem döntésekkel elúszott az év. Négy fontos kérdésben mulasztott a kormány és ellenzéke. Először: az 1990-es költségvetési beszámolókor újra kellett volna gondolni a költségvetési és adópolitikát. Meg kellett volna határozni az elfogadandó törvények helyes sorrendjét az élen az államháztartási törvénnyel és el kellett volna kezdeni az 1991-es új adószabályok kidolgozását és modellezését.** Természetesen ez az egyik legsúlyosabb politikai döntés, hiszen az adórendszeren keresztül lehet a társadalmi csoportokat előnyben részesíteni vagy hátrányba hozni, így a kormánynak és az ellenzékének arról kellett volna határozniuk, hogy mely társadalmi csoportokkal kívánják elviseltetni a válságot, melyeket akarnak többé-kevésbé mentesíteni.*** Ha nem kezdenek hozzá ilyen irányú munkálatokhoz már júniusban, képtelenség az 1991-es évet befolyásolni.**** Az ellenzék felelőssége abban áll, hogy csipkelődések után hagyták elúszni az 1991-es költségvetés előkészítését. Amikor decemberben magukhoz tértek, már csak a végeredményen vitázhattak.***** Másodszor: a tulajdoni feltételek, a privatizáció programját kellett volna végiggondolni. Mi is az az állami tulajdon, hol is található, mit kell tenni a spontán privatizációval? Elképzelést kellett volna kialakítani a kincstári, az önkormányzati vagyonokról, megosztásukról, a földről. Infrastrukturális stratégiákat és hitelkonstrukciókat a tulajdonosi fordulat megalapozásához és összehangolásához. Minderre még az önkormányzati választások előtt lett volna szükség. A pártpolitikai csatározások, a parlamentáris sakkjáték lehetetlenné tették a fentieket.****** Harmadszor: a szovjet és a kelet-európai kapcsolatok stratégiájáról kellett volna határozni. A magyar politikai elit, megfeledkezve az ország geopolitikai helyzetéről, nem a hosszú távú és békés egyezkedést, hanem a rövid távú és veszélyes ellenségeskedés politikáját választotta. A következmény: hónapokkal később, hátrányos helyzetből kell visszamenőleg korrigálnunk, nem nagyon sikeresen. Végül negyedszer: a kormányzó és az ellenzéki pártoknak az első fenyegető árnyak feltűntekor - vagyis a gazdaság júniusi számbavételekor és a kormányzat első áremelő akcióinál - el kellett volna kezdeni építeni a konfliktuskezelés találkahelyeit. Ehelyett a pártok meddő politikai és ideológiai vitákkal lerombolták a parlament tekintélyét, nem vették komolyan az érdekképviseletek és az érdekegyeztetés szerepét, a politikai és a gazdasági nyomás és be . Erről mondott le először kínnal és keservvel, majd egyre nagyobb kéjjel Németh Miklós és csapata. Egy puha, bajban lévő állam miniszterelnökének vagy pénzügyminiszterének lenni nem üdvözítő. Jót kitalálni nem lehet, és azt a kevés jót végrehajtani ugyancsak nem lehet. Az ellenzék nem érzékelte, hogy mennyire felpuhult állammal van dolga. ** A költségvetési beszámoló parlamenti vitájában mindez fel sem merült. A pénzügyminiszter azzal foglalkozott, hogy előkészítse és modellezze a „D-napot", azt a fordulónapot, amikor egy csapásra bevezetik a teljesen szabad árakat, béreket, importot és teljesen vagy majdnem teljesen konvertibilissé válik a forint. A „D-napig" mindent fogyasztani kell. *** A mai adószabályok valójában preferenciaszabályok, egyes társadalmi rétegek kivételezettségét fogalmazzák meg. Közteherviselés helyett privilégiumrendszer. Kinek akarunk hozzányúlni a privilégiumához? Hozzá akarunk-e egyáltalán nyúlni? **** Az apparátusok mozgatása időt igényel. Amikor a kormány Gazdaságpolitikai Titkársága októberben új adójavaslatokkal állt elő, amelyek csak vázlatok voltak, már késő volt. A nő i LENGYEL LÁSZLÓ vember végi, december eleji újabb Matolcsy-tervezetnek pedig csak politikai gesztusértéke van. Mindez nem újdonság. Hasonlóképpen vesztegette el az időt 1989 júniusa és novembere között Németh Miklós csapata. ***** 1989 nyarán és őszén az ellenzéki pártok és szervezetek a kerekasztal-tárgyalásokon nem voltak hajlandók gazdasági kérdésekről érdemi vitát folytatni. Amikor Németh Miklós november végén eléjük tett egy kényszerítő költségvetést, nem volt ellentétes, alternatív költségvetésük. El kellett fogadniuk a kormány „zsarolását": vagy ez a költségvetés, vagy nem írunk alá megállapodást az IMF-fel. 1990-ben az ellenzék nem dolgozott alternatív költségvetési javaslaton, és a kormány alkalmazta az IMF-megállapodás prését. Az ellenzéki pártokon nem segít, hogy nem szavaztak a költségvetés mellett. ****** Egy tulajdoni reformnak is vannak kárvallottjai és előnyt élvezői. A politikai pártoknak el kell határozniuk, kinek akarnak tulajdont adni és azt biztosítani, és kiket akarnak a tulajdontól távol tartani. Az MDF vezette kormány még önmagán belül sem jutott dűlőre. A kormánynak sikerült megvalósítania a lehetetlent: egyetlen tulajdon sem biztos.