2000, 1992 (4.évfolyam) május
Lengyel László: A kegyelmes úr olvas
- 2000 -rem, és a következőt tudtam meg. Ő és a családja a messzi Észak-Bronxban laktak, egy csinos kis villanegyedben, s ő a Wall Streeten dolgozott. A metró ideális közlekedési eszköz volt számára, ám a közelmúltban támadt egy kis baj. Serdülő galerik vették be magukat a kocsikba. Kiszúrtak maguknak egy megfelelőnek látszó balekot, körbevették, és pénzt kértek tőle. A kezüket a zsebükben tartották. Fegyvert sose húztak elő, de a sokatmondó, fenyegető pillantás rendszerint éppen elég volt. Amikor barátunkra került a sor, ő beadta a derekát, odaadta mindenét, ami csak volt nála - és azóta tiszta idegroncs. Mindennap ebben a szánalmas álöltözetben jár munkába, hogy úgy nézzen ki, mint akit nem érdemes kirabolni. A bevásárlószatyorban hordja az igazi cipőjét és zokniját. Elhatároztam, hogy használni fogom ezt a helyzetet a könyvemben. És ekkor kezdtem belebotlani, ha nem is Philip Roth Strámába, de a Muggeridge Törvénybe. Amikor Malcolm Muggeridge volt a Punch szerkesztője, bejelentették, hogy Hruscsov és Bulganyin Angliába látogatnak. Muggeridge ki akarta aknázni a témát, és kiagyalt egy álútitervet, összehordta a leglidércesebb úticélokat, ahová a két köpcös, körte formájú oroszt csak el lehetett volna vinni az ünnepélyes állami látogatás alkalmával. Lapzártakor azonban az anyagnak több mint a felét ki kellett dobni. Merthogy pontosan egybeesett a hivatalos útvonallal, amelyet éppen akkor tettek közzé. Ez indította Muggeridge-et a következő megjegyzésre: „Oly korban élünk, amikor az ember már nem lehet vicces." Nem lehet semmi olyat kitalálni, legyen az akármilyen lidérces dolog, amit valaki az ember saját szeme láttára, szinte azonnal el ne követne. Mégpedig nagy valószínűséggel valami híres ember. Nos, ez a baj azonnal be is következett. A Hiúságok máglyáját először folytatásokban írtam a Rolling Stone magazin számára, minden második héten szállítottam egy-egy folytatást, a homlokomnak szegezett revolver ösztökélésétől hajtva. A harmadik fejezetben felvonultattam az egyik főszereplőt, a harminckét éves, bronxi kerületi ügyészhelyettest, Larry Kramert, amint üldögél egy metrókocsiban, úgy volt öltözve, ahogyan a barátom, a szeme úgy ugrált, mint egy sült bolondnak. Ezzel akartam kibírhatatlan feszültséget kelteni az olvasóban. Mi a fene idézte elő ezt a szánalmas állapotot a különben teljesen egészségesnek tetsző fiatalemberben? Ez a fejezet 1984 júliusában jelent meg. Egy következő, 1985 áprilisára tervezett folytatásban az olvasók arról értesültek volna, hogy s mint alázta meg Kramert egy galeri, s hogy vették el minden pénzét, illetve kicsiny ügyészi jelvényét. Ám 1984 decemberében egy Bernhard Goetz nevű fiatalember hasonló helyzetben találta magát a metrón. Őt is bekerítette négy suhanc, akik véletlenül éppen dél-bronxiak voltak. De ő, ahelyett, hogy megadta volna magát, előhúzott egy 38-as kaliberű revolvert, és leterítette mindegyiküket, s pillanatok alatt az Államok egyik leghírhedtebb figurája lett. Na mármost én, hónapokkal ezek után, hogyan rukkolhattam volna elő az eredeti tervvel? Az emberek azt mondták volna: Ez a szegény szerencsétlen Wolfe, semmit sem tud kitalálni. Csak elolvassa a lapokat, aztán előáll evvel az anyámasszonyka- Ö . A kegyelmes úr olvas LENGYEL LASZLO lisztéit szerkesztők! Most került a kezembe a Közgazdász 1992. február 26-i száma, és benne K. S. érdekes cikke „Az ambíciók manipulálása, avagy tanuljunk politikai taktikát". A cikkben Antall József miniszterelnöknek a Századvég Politikai Akadémián tett gesztusairól van szó. Az egyik politikai gesztus a szerző szerint nekem szólt, aki az előadáson a huszadik sorban ültem, és akinek jelenlétét a miniszterelnök nyilvánosság előtt is észrevette. „Hajlamos vagyok zseniálisnak tartani ezeket a húzásokat. Egy értelmiségnek ugyanis mindennél többet jelent, hogy észreveszik, figyelnek rá". K. S. úgy véli, hogy ez után a miniszterelnöki gesztus után - „észrevettelek, figyellek, olvaslak, respektállak (?)" - jobban meg fogom gondolni, hogy mit írok a miniszterelnökről. K. S. nagyon jó érzékkel figyelt fel a miniszterelnöki gesztusra. Azt hiszem, helyesen értelmezi a miniszterelnök taktikai gesztusai mögött a manipulálás szándékát. De az a kérdés, hogy engem, a publikáló értelmiségit akarta-e manipulálni vagy a megjelent közönséget. Ha soha nem találkoztam volna Antall Józseffel, ha nem ismerném pontosan a gesztusait, valószínűleg én is arra gondolnék, hogy engem, a hiú, a miniszterelnöki figyelemtől elkábult értelmiségit szeretné manipulálni, figyelmével kitüntetni. Csakhogy ismerjük egymást. Ha akar tőlem valamit, nincs szüksége nyilvános manipulációra. Üzenete nekem csak annyiban szólt, hogy nem felejtettük el egymást. Amikor azt mondta, hogy „ha nem lenne itt Lengyel László, nyugodtan kijelenteném, Benedek Elek volt a századelő egyik legnagyobb publicistája", az ott ülők egy kukkot sem értettek a célzásból. (Annyira, hogy K. S. nem is emlékszik az ürügyre.) A célzás arra vonatkozott, hogy Antall József dédapámra és családjámra emlékeztetett, és arra a levelére, amelyben a Benedek családra és Atyámra (sic) tekintettel megbocsátja írásaimat. A miniszterelnök legfontosabb értékelési szempontja az ember családja. Jó vagy rossz családból való vagy-e? A Benedek és a Lengyel család „jó család". Nem is értem, hogyan rajzott el ez a fiú! - ennyi a nekem szóló üzenet. Ebben nincs semmi respektáló, megnyerő, baráti, olvasói stb. gesztus. Sokkal fontosabb a közönség manipulálása. Amikor kimondta Ágh Attila vagy Lengyel László nevét, arra utalt, hogy ezek a szerzők személyes ismerősei, felismeri őket arcról, és írhattak róla bármit korábban, ő elfogulatlan olvasó. Antall József úgy érzi, hogy hatalmához szükséges az értelmiségi elfogadottság. Az elfogadottság része, hogy lám, eljöttek meghallgatni, én fölismerem őket - ugye milyen európaiak vagyunkA miniszterelnök a nevek kiejtésével akarja önmagát legitimálni. Ezt teszik ma sorra miniszterei is. Sok-sok értekezleten és konferencián élem át, hogy kormánypárti képviselők, miniszterek vagy államtitkárok azzal akarják megnyerni a közönséget, hogy egyetértenek velem, hogy ők is jó viszonyban vannak a független értelmiségiekkel stb. Ennek pedig az az oka, hogy nem nagyon népszerű ma politikusnak, és főleg kormánypárti politikusnak lenni. És itt jutok el végső következtetésemhez. Az értelmiséginek valóban szüksége van olvasóra, figyelő, res- 60 TOM WOLFE