2000, 1992 (4.évfolyam) szeptember
Lengyel László: Két író közt
1. Három levél Kedves Asszonyom! Megkaptam megtisztelő levelét, amelyben arra kér, hogy Konrád Györgyről íródó könyvéhez néhány kérdésére adjak választ. A könyv már régen időszerű, örülök, hogy elkészül vele. Ami segítségemet illeti, mindenben rendelkezésére állok, de ne várjon sokat. Kérdi, hogy hogyan ismertem meg, s mikor olvastam az első munkáit? Erőltetnem kell az emlékezetem, mert akkor még nem vezettem naplót. Valamikor a hetvenes évek végén, 78-ban, vagy 79-ben találkoztam vele először. Egészen pontosan a hangjával a telefonban, amely lenyűgözött. Liska Tibor révén kerültem közelébe. Az Intézet vitákat szervezett a lakáskérdésről, s én arra kértem Liskát, valahogy hozza el hozzánk Konrád Györgyöt. Miért ne, mondta, hívd föl ezen a számon, és hivatkozz rám. A szám azóta is ott áll zöld tintával a telefonkönyvemben, mint annyi halotté is, bár már régen nem lakik a Szilágyi Dezső téren. Felhívtam, és már a telefonban meghökkentett a hangja. Operaénekesi kimunkált hang, végtelen nyugodtságú. Ez a hang ma is elvarázsol, még ha nem is mindig szeretem, amit mond, mégha tudom is, hogy játszik vele. Első találkozásunk a Pénzügyminisztérium félemeletén az intézeti tárgyalóban egyetlen gesztusban maradt meg bennem. Vagy húszan ülhettünk körben, Liska szónokolt, hörgött, motyogott, átkozódott - vagyis elmondta a véleményét a világról. Hallgattuk. Konrád is hallgatta, egy szót se szólt végig. Egyszer ellent mondtam. Liska nagy levegőt vett, hogy tovább ordítson. Ekkor Konrád hátravetette a fejét, elmosolyodott, s Liska karjára tett kézzel szelíden énekelte: „Tibor, kérlek, hagyd, hogy a fiatalember végigmondja. Mi tudjuk, hogy neked mindenben igazad van, de hátha neki is igaza van." Csend lett. Nem mertünk nevetni. Liska elégedetlenül horkantott, de belenyugodott. Azt hiszem, ez volt minden, amit akkor Konrád mondott. Pedig szeret, sőt, nagyon szeret beszélni. De ekkor gyűjtött. Megfigyelt. Látogató volt. Ki volt tiltva mindenhonnan. Amikor meghívtuk később egy hivatali vitára, csodálkozott. Nem szólt rá semmit, nem kérdezte, hogy tudjuk-e, nem figyelmeztetett a veszélyekre. Csodálkozását csak egy percnyi arcrándulás jelezte. De tudomásul vette, hogy felnőttek vagyunk, akik kellően felmértük, hogy mit teszünk. Eljött, és úgy ült puhán - jó szó ez a laza, az elengedett helyett? - a minisztérium hivatalnokai között, mint aki naponta vesz részt előterjesztések készítésében. Biztosan tudta, hogy nézik, mi több, figyelik. Láthatólag nem zavarta. Röviden elmondta a véleményét. Nem volt benne semmi felkavaró - egy lehetséges vélemény volt. Nem kívánt a vélemény lenni. Amikor leelvtársazták, és mi vihogni kezdtünk, nyugodtan hallgatott. Nem elítélően a gyerekességünk miatt, nem megrovóan a tévesztéstől, hanem egyfajta rendíthetetlen nyugalommal. Távolságtartó nyájassággal. Akkor ezt nagyon nagyra tartottam. Mint mindenbe beleugró mitugrász, mint mindent jobban tudó, mindenkit agyonbeszélő fontoskodó csodáltam a nyugalom stílusát. Ez az ember ki volt találva. Nem mások, csodálok, ellenségek, barátok, hanem maga találta ki önmagát. Ki is véste, le is csiszolta, s a finom, ragyogó lakkal át is járatta az erezeteket, pórusokat. Miként a kolozsvári Főtéri nagytemplom óriás hodályában, a középen álló szószék feljáratának szobrait, amit simítottam gyerekként, s nemrég felnőttként újra így ismertem meg, s jobban hatott rám, mint az írásai. Olvastam már a A látogatót, nem rendített meg. Nem volt rossz, sőt okos volt. De nem hatott rám. Általában nem tudok senkiről baráti körömben, aki sírt vagy nevetett volna Konrád bármelyik könyvén, aki napokig járkált volna utána fejbeütötten, s emlékezett, emlékeztetett volna a könyvből valamire, amit feltétlenül nekem is ajánlott volna, amiről mindenképpen tudnom kellett volna. A Városlapító-t, amelyet már kéziratban, még teljes formájában olvastam, nem szerettem, nem állt közel hozzám még intellektuálisan sem. Ugyancsak szamizdatban ismertem meg Szelényivel közös könyvüket az Értelmiség útján. Kedves Asszonyom, ha erről a kéziratról is véleményt akar tőlem, akkor előre bejelentem, hogy csalni fogok, mert az akkori gondolataimat már annyira elfedi a nyolcvanas évtized bozótja, hogy nem tudnék visszatalálni huszonéves magam nyers érzéseihez, álláspontjához. Egy biztos: ez a könyv a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején nem tartozott az értelmiségi csemegék közé, a passé pora takarta. Látja kérem, rossz olvasó vagyok. Vagy helyesebben rossz Konrád-olvasó. Mert pontosabban tudnék beszámolni első Nádas, Hajnóczy, Esterházy, Bereményi vagy Spiró élményemről, még a könyvek formájáról is, vagy hogy hol s mikor vettem őket, mint Konrádról. És megőriztem Bence Kis kéziratát, amelyben Hegedűs Andrással vitatkoznak, vagy a Marxizmus-körkérdésre adott válaszokat, de már elveszítettem A látogató-1 és az Értelmiség útjá-t. Viszont emlékszem arra, hogy hogyan mentünk szembe egyszer a Lánchídon. Köszöntöttem. - Jónapot kívánok. Erősen megnézett. - Jónapot kívánok - mondta hangsúllyal. Mintha kalapot emelt volna, nem tisztelettel, hanem ahogy jár. Azt viszont hiába várja tőlem, hogy egy mondatot is felismerjek A városalapítóból. Segít ez az egész Önnek? Tisztelettel üdvözli Kedves Barátom! Hallom, filmet készítesz Monortól Lakitelekig címmel. Nem mondom, nem kis vállalkozás. Hallasz majdnem ke- két író közt LENGYEL LÁSZLÓ 17 LENGYEL LÁSZLÓ