2000, 1995 (7.évfolyam) március
Margócsy István: ESTERHÁZY PÉTER/BÚCSÚSZIMFÓNIA (Margináliák)
Margináliák ESTERHÁZY PÉTER/BÚCSÚSZIMFÓNIA MARGÓCSY ISTVÁN (Búcsúszimfónia) Talán nem túlságosan merész feltevés, hogy olvasóközönségünk, sőt művelt középosztályunk bármely, akár csak közepesen művelt tagja is könnyed eleganciával tudja megoldani e könyv egyik alapkérdését (vagy legalábbis tud egy megoldási javaslatot): vajon miért ez a címe? Mindnyájan megtanultuk ugyanis az iskolában, művelt közönségünkkel, az olvasóval egyetemben, a híres anekdotát a fényes herceg Miklósról és a lakáj-zenészről, melyben a kiszolgáltatott alárendeltségnek és a gyengéd, bátortalan, mellébeszélő, de mégis szókimondó művészi furfangnak oly szép és tanulságos (ráadásul művészileg, azaz zeneileg is élvezhető!) példázata áll elénk - ha pedig megtanultuk s tudjuk, akkor kézenfekvő: egy Esterházy ír egy (vagy több?) Esterházyról, ráadásul tulajdonképpen búcsúzólag, miért ne használnál hát akár anekdotikusan (hisz sajátjáról van szó!), akár allegorikusan (hisz önmagáról is, mint művészről, van szó) a szép és jelentésteli utalást? A rejtvényt megoldottuk volna hát -csakhogy éppen e pontnál kezdenek aztán sorjázni az újabb, megállíthatatlan kérdések (melyek persze távolról sem csak a címet érintik majd). Mert mit is kell hát tudni ahhoz, hogy hozzáférhessünk, hozzáérhessünk ehhez a műhöz? A cím rejtvénye (a szerző nevének ismeretében) egyszerű, a mű rejtvényei azonban még akkor is nagyon bonyolultak, ha az olvasó (már nem a művelt középosztály vagy az olvasó nép, hanem a mindenevő Esterházy-olvasó, a szakmai ártalmakban szenvedő kritikus!) azt hiszi is magáról, hogy eddigi olvasmányai alapján elég sokat megtudott a szerző eddigi műveiről s a szerzőről is (eddigi műveiből). Esterházy, aki eddigi műveiben mindig oly kiegyensúlyozottan és ravaszul játszott a kihívóan előretolt (sokszor nyíltan tematizált) szubjektivitás és az álarcosan rejtőzködő (leggyakrabban idézeteken és idézéseken keresztül megidézett) személytelenség kettősségével (vö. pl. a Bevezetés a szépirodalomba dupla, természetesen idézett mottóját: „Én. Én. Én. Én." versus „Én - az a többiek"), e könyvében furcsa módon lépte túl saját maga húzta határait: művét olyannyira teletöltötte magánmitológiájának (azaz privát történelmének, családtörténetének stb.) egészével és Esterházy Péter: Búcsúszimfónia. 99 oldal. Helikon Kiadó, 1994. 1. Hogy miért ne használná! A jóízlés azért korlátokat szabhatna .. Valóban „egy Esterházy" az, aki ír itt! De akkor miért ír ilyen hosszan arról a körülményről, hogy ő „egy Esterházy"•" Szerintem „egy Esterházy", aki atyjától jó nevelést kapott, nem foglalkoznék ennyit a dologgal. A viccet a szerző különben is már sokszor elsütötte. S mint republikánus Esterházy-rajongó, most attól rettegek, hogy ezúttal nem kifejezetten viccről van szó. Rémülten állapítom meg, hogy az ősöknek szentelt 74-77. lapokon a jó poénok fajlagos aránya csekély! Mi ez! Az mégsem lehet, hogy egyszerűen parasztság! HL 55 MARGÓCSY ISTVÁN