2000, 1995 (7.évfolyam) május

Szilágyi Ákos: LENGYEL LÁSZLÓ/KORUNKBA ZÁRVA (Margináliák)

M argináliák LENGYEL LÁSZLÓ/KORUNKBA ZÁRVA SZILÁGYI ÁKOS Ha nem is mindenki, azért meglepően sokan - úgyszólván egy ország, a társadalmi hierarchia bármely fokán állók, csúcsoktól le a talapzatig, sőt akár a föld alá - személyes tapasztalatból is­merik azt a csudálatos beszédhelyzetet, amelyben Lengyel Lász­ló mesél nekik. Ő lett a nagy magyar politikai mesemondó. Ter­mészetesen korunkba zárva. A modernitás üzenetét ugyanis -korról, kortársakról, korszerűségről, történelemről, haladásról, kiútról, felzárkózásról stb. - meseként zárta magába a kor, amely már nincsen, amely szintén mese, s ezért csak elmesélhető. Lengyel Lászlót meghívják, Lengyel László betoppan, Len­gyel Lászlót megkérlelik, hogy meséljen, „mi volt", hogy üljön le, ide közénk - nos, ha nem is úgy, mint fehérek közt egy euró­pai, de legalább mint posztmodernek között egy modern, korta­lanok között egy kortárs­­, és mint messziről jött, sokat látott és sokat hallott ember meséljen. S valóban, amikor Lengyel László mesélésbe fog, akkor mindig az utazó mesél, aki nagy útról tért meg, olykor egyenesen a halálból, a hatalom (vagy egy másik személyiség) túlvilágáról (vagy poklából), ahol mi, mesehallga­tók nem jártunk, nem járhattunk, elképzelni sem tudjuk, mi van ott. Ennek megfelelően a mesemondói érzület a meglepetés­re, elképesztésre, olykor elborzasztásra van beállítva, míg a me­sehallgató arcán a hihetetlennek kijáró hitetlenkedés, elképe­dés és kaján kíváncsiság árnyalatai váltogatják egymást. „Nagy útról jön, nagy mesét tud­"- tartja a közmondás. Mellékes, hogy előadás, folyosói vagy telefonbeszélgetés, élménybeszámoló, lábjegyzet, replika formájában bugyognak elő ezek a mesék, mindannyiszor az utazó meséi, aki egy olyan világban, ahol „a történések közül majdnem minden információs anyaggá válik, és majdnem semmi meseanyaggá"- mint Walter Benjamin írja -, képes ezt az információs anyagot meseanyagba, szakmai tudást költői látomásba, információs-hatalmi pozíciót mesemondói alapállásba átfordítani, méghozzá a személyes tapasztalat („ott voltam, a saját szememmel láttam, a saját fülemmel hallottam") hitelével. A mesemondó Lengyel László a mesei mindentudás naiv talaján állva ad tanácsokat és elégíti ki valamely „történet iránti sürgető igényünket" (Walter Benjamin), sürgetőt, hiszen „mind ritkábban esik találkozásunk olyan emberekkel, akik tisz­tességesen el tudnának mesélni valamit". Persze e mesei min­dentudás naivitása már nem archaikus, hanem modern jellegű. A modern manapság a naiv. A mese egykoron azért halt ki, il­letve azért húzódott vissza az archaikusba, mert - ismét Benjá­mint idézve - kihalt az igazság epikus oldala, a bölcsesség.­ Már­ Ebben a rovatban mindig a lap egyik szerkesztője mondja el véleményét, melyet kollégái marginális megjegyzésekkel kísérnek. 2. Régi logikai tréfa ez• Azt idézed a tekintélyes bölcstől, hogy kihalt a bölcsesség. Miért nem egyenesen annak a krétainak a tekintélyére hi­vatkozol, aki szerint minden krétai hazudik! HI 53 SZILÁGYI ÁKOS 1. Másképpen szólván: messziről jött ember azt mond, amit akar. Alighanem épp e gesz­tusban rejlik Lengyel írásainak varázsa és gyarló­sága: épp azért érdekesek és mindenki számára elolvashatók (elolvasandók), s épp azért válta­nak ki oly sokszor (s gyakran méltán) indulato­kat, mert az alkalmazott tudományos terminoló­gia dacára sem tartanak igényt bizonyításra, ve­rifikálásra (esetleg cáfolatra) - az állítás önmaga bizonyítékaként működik (olyan eljárás ez, mint amit sok irodalomtörténetben láthattunk: a szer­ző arra azért nem biztat minket, hogy az elem­zett műveket el is olvassuk...). MI

Next