2000, 1998 (10.évfolyam) március
Voigt Vilmos: „Kossuth nem volt kormányzó, hanem király!”
2000 Ludovit Start, a románok közül Andrei Saguna püspököt, sőt legutóbb éppen a magyarölő felkelővezért, Avram Iancut, vagy akár a „bresciai hiéna" nevét máig megőrző Haynau tábornagyot), az azonban mindenképpen aktuális feladat lenne, hogy végre megtudjuk, hogyan is értelmezték a magyar szabadságharc eseményei a környező nemzetiségek. És noha az utóbbi időben többet tudunk a szabadságharc apróbb eseményeiről, ereklyéinek személyekhez köthető sorsáról, azért a szabadságharc mindennapjait leginkább mégiscsak a folklorisztikának kellene bemutatni. Ehhez némi előmunkálatok meg is születtek ugyan, azonban mindez máig elvégzendő feladat maradt. Most nem is erről adnék áttekintést, inkább a szabadságharc „folklórjának" későbbi, változó felfogására utalok. Ami magát a forradalom és szabadságharc folklór jellegű forrásanyagát illeti, itt kivételesen (szinte már túl kedvező) helyzetben van a kutató. Nálunk ugyanis már a reformkor egyik fő kulturális tevékenysége éppen a népköltési alkotások gyűjtése, majd kiadása volt. Hírlapok, a Magyar Tudományos Akadémia, az első magyar írói társaság (a Kisfaludy-Társaság) egyik legfontosabb célja volt ez. Politikai-közigazgatási keretek között is folyt e folklorisztikai gyűjtőmunka: a megyék támogatták, sőt kezdeményezték. Az egyházi körök egy része szintén mecénása volt az ügynek, és folklorisztikánk klasszikusai között ott van az unitárius püspök, Kriza János csakúgy, mint a református akadémiai professzor, Erdélyi János, vagy a későbbi római katolikus püspök, Ipolyi Arnold. Szinte anekdota, vagy inkább szimbólum, hogy az Erdélyi szerkesztésében a reformkor záróakkordjaként megjelenő Népdalok és mondák, az első áttekintő magyar népköltési gyűjtemény (három kötetben, 1846-1848) záró kötetéhez az előszót 1848. március 15-ére (!) keltezi (nyilván egy kis kegyes csalással) Erdélyi. Sőt a harmadik kötet egyébként mondákat tartalmazó utolsó fejezete után, a záró lapon (333) egy Hazafi-dal. Március 20-dikán, midőn Pest megye gyűlésén a szabad föld kihirdettetett című népies dal olvasható, szerző nélkül. Ám ez nem népdal, csak afféle műköltői toborzó. Erdélyi a korábbi kötetekben is közölt „íróktól" (köztük Petőfitől) származó népdalokat, és a reformkor legjelentősebb költői szinte rendszeresen írtak ilyeneket. Minthogy a szabadságharc idején igen sok ilyen népies, buzdító vers született, olyannyira, hogy ezeknek pontos számát sem tudjuk, szerzőiket pedig nem is mindig ismerjük. Tudjuk, hogy neves költők műveiket, mint például Sárosy Gyula a maga verses krónikáját (Arany Trombita) ponyván terjesztették. Ezért nem is csoda, hogy éppen a legkedveltebb, közismertebb dalok (mint maga a Kossuth-nóta, vagy a világosi és aradi gyászeseményekről szóló több vers) szerzőjét, létrejöttének körülményeit máig sem tudjuk kellő pontossággal megállapítani. Most úgy látják a szakkutatók, hogy ezek egyes költők egyedi alkotásai voltak, ám rendkívül gyorsan népszerűvé váltak, nyomtatásban is terjesztették őket, folklorizálódásuk sebessége pedig szinte hihetetlen volt. Például Arany János versét (Nemzetőr-dal) megjelenése után pár héttel már „népdal"-ként említik és némi változtatással tovább terjesztik. Sajnos azonban e költészetnek mindmáig sem készült el nemhogy teljes, hanem egyáltalán jól használható, reprezentatív antológiája. Úgyhogy ennek értékelését ma még nem adhatjuk. Nem kevésbé fantasztikus az 1848-as dalok első gyűjtésének kísérlete. Volt aki már az események során feljegyzett ilyeneket. A szabadságharc bukása után pedig a megtorlás erre is kiterjedt, mégpedig nemcsak sajtócenzúra, hanem egyenesen börtönbüntetés formájában. Mégis hihetetlen ötletként a Magyar Hírlap 1850. évi 198. számába, az 1079. lapon ezt olvassuk: „Gyűjtsük a népdalokat! A forradalom vihara pusztítva vonult el határainkon. Amerre nézünk, a meddig látunk: előttünk és mögöttünk tar-mezők kopárlanak. De van föld, melybe a múlt két év új magokat is hintett: van föld, melly a múlt két évben új virágokat is termett. E föld: a népköltészet mezeje. Szedjük föl ennek virágait, mielőtt a feledés árnyékában végképp elhervadnának; kössünk belőlük koszorút, s tegyük le azt az emlékezet oltárára. Búját és örömét, érzelmeit és gondolatait, dalban önti ki a nép. S hogy a forradalom alatt öröm és bú, gondolatok és érzelmek, rendkívüliek valának a népben, tehát az idők színében öltözött dalaik is, szokatlan jelenet a népköltészet világában, nem szükséges mondanom. Gyűjtsük össze e dalokat; e gyűjtemény nevezetes mellékdarabja leend korunk históriájának." A felhívás még praktikus tanácsot is ad, kinek, hogyan kell beküldeni a dalokat. A gyűjtők nevének feltüntetését, publikálást remél, és a maga ilyen gyűjtései alapján úgy véli, hogy „e dalokban semmi olyast, miben a mostani felsőbbség megbotránykozhatnék, nem találtam; azért nem tarthatni tőle, hogy munkálkodásunk elé, ez oldalról akadály gördíttessék." Sőt azt gondolhatjuk, csakugyan el is küldtek ilyen szövegeket a kért helyre („keresztkötés alatt, Apafi' fölirattal Gyulára"), mivel nemsokára a Magyar Hírlap 1850. évi 267. számában az 1203. lapon már ezt olvashatjuk: „A népdalok ügyében. Sietek értesíteni azon t. hazafiakat, kik e lapokban közlött fölhívásom következtében, ott érintett vállalatom elősegélésére közremunkálni szándékoztak volna, miszerint: - a forradalmi népdalok összegyűjtése iránti szándékom a magas kormány által rosszaltatott, annálfogva, az illető katonai parancsnokság rendelete folytán vállalatom betiltatott, s az eddig hozzám elküldött népdalok, hatóságilag lefoglaltattak. Távolról sem akarván a magas kormány nézeteivel összeütközésbe jőni, kérem a t. gyűjtőket, hogy ama népdalok összeszedésével hagyjanak föl, mivel ha ezentúl is érkeznének hozzám ily nemű küldemények, én azokat a törvényes felsőbbség kezeihez lennék kénytelen átszolgáltatni. Kelt Gyulán, sept. 22. 1850. Apafi." Noha e felhívás körül filológiailag sok minden mindmáig tisztázatlan maradt (a néprajzkutatók által gyanúba vett vélhető szerző, Aigner-Abafi Lajos ekkor ugyanis éppen tízéves volt!) - egy biztos: a két újságcikk reális lehetőségre utalt, azaz lett volna mit összegyűjteni, ám a visszakozás azonban rögtön jelezte, hogy az új politikai vezetés, főként a rendőrség hogyan értékelte az ilyen tárgyú gyűjtést: ők nem a forradalmi népdalokat, inkább ezek énekeseit kívánták begyűjteni. Ha ugyan nem éppen ennek érdekében kiagyalt provokációra kell gondolnunk... Ha itthon nem is, a külföldre menekültek körében lehetett volna e hagyománnyal foglalkozni. E téren először Kertbeny Károly (eredetileg Karl Maria Benkert) Ausgewählte ungarische Volkslieder c. gyűjteménye (Darmstadt, 1851) ad hírt az újabb magyar népdalokról. Ennek bevezetőjében Kertbeny azt írja, hogy elkészült Zweitausend Ungaische Volkslieder c. gyűjteménye is. Ez azonban sohasem látott napvilágot. És hogy mi minden is lehetett e „kétezer magyar népdal" gyűjteményében, jelzi a szerző másik, magyar nyelvű kötete, amely ugyancsak a 57 „KOSSUTH NEM VOLT KORMÁNYZÓ, HANEM KIRÁLY!"