2000, 1998 (10.évfolyam) március
Voigt Vilmos: „Kossuth nem volt kormányzó, hanem király!”
„Kossuth nem volt kormányzó, hanem király!" A SZABADSÁGHARC NÉPKÖLTÉSZETÉNEK UTÓÉLETE NAPJAINKIG VOIGT VILMOS Noha már a név kettős osztatú (forradalom és szabadság) és a bő másfél esztendő (1848 tavaszától 1849 őszéig) is sokféle esemény jelent -történelmünk e kiemelkedő események közt is kiváltságos korszaka mindmáig példakép, hivatkozási alap Magyarországon. Minthogy közismertek politikai-társadalomtörténeti eseményei, itt csupán hivatkozásszerű bemutatásra szorítkozhatunk, dolgozatom tényeinek jobb megértése végett. 1848 nálunk is, Európában is a már a francia forradalom által megindított folyamat betetőzése. Itthon a feudális magyar világ (ekkor igazában nem is Magyarország), a rendi társadalom, a jobbágyság, az anakronisztikus jogszolgáltatás és adminisztráció megszüntetése, a sajtószabadság, vallásszabadság, oktatási szabadság meghirdetése; a zsidók és cigányok emancipációjának szóba kerülése; sőt gyakorlatilag a nők egyenjogúságának is új szemlélete. Önálló, „felelős" és magyar nyelvű minisztérium (az első az ország történetében), önálló és honvédő nemzeti hadsereg (szinte már sorozással), önálló pénz (sőt mi több: költségvetés), saját közlekedési, ellátási, orvosi rendszer és sok hasonló igény megfogalmazása történik meg ekkor. Politikai pártok, politikai újságírás, politikai, majd fegyveres harcok korszaka ez. A nagyon is találó nevű pragmatica sanctio (1722-23) óta - amely teljesen örökletessé tette az ország felett a Habsburgok uralmát - felhalmozott függetlenségi törekvések, meg a magyar reformkor (1825-1849) társadalmi mozgalmai 1848. március 15-én Pesten (jellemző módon nem a két hivatalos főváros: Bécs vagy Pozsony büszkélkedhet ezzel) forradalmat eredményeznek. Bécs végül is, noha ímmel-ámmal enged, ám csakhamar a nemzetiségeket bujtogatja a magyarok ellen. 1848 őszétől már minden hadászati kézikönyv előírásai szerint szabályos háború dúl a két fél között. Forgandó a hadi szerencse. 1849 tavaszán a magyarok diadalmaskodni látszanak. És ekkor, válaszul az osztrákok fél év előtti döntésére, amely az ő akkori hadi sikereik mámorában Magyarországot megfosztotta régi jogállásától, és az „örökös tartományok" sorába helyezte át. 1849. április 14-én proklamálják a magyar Függetlenségi Nyilatkozat trónfosztó szövegét, Kossuth lesz az ily módon önálló ország kormányzója. Mire az elődje lemondatása révén trónra került (ekkor már 19 éves) Ferenc József az „Európa zsandárjaként" emlegetett orosz cárhoz fordul katonai segítségért (varsói találkozásukkor kézcsókra járulva -amit nemzedékek fognak el nem felejteni). Le is verik a magyar függetlenségi háborút. 1849. augusztus 13-án bekövetkezik a honvédek világosi fegyverletétele - amit azonban (az ellenforradalmakban megszokott módon) nem a forradalom előtti állapotok egyszerű restaurációja követ, hanem a véres bosszú és egy új típusú, még bürokratikusabb centralizálás. Október 6-án, mint az államrezon értelmében zendülőket, kivégzik az első magyar miniszterelnököt, tizenhárom honvédtábornokot, másokat csak in effigio, civilek és katonák ezrei kerülnek börtönbe, erőszakkal soroznak. Ezrek menekülnek külföldre. Az ország igazgatási rendszerét teljesen átalakítják, Erdélyt ismét elválasztják az anyaországtól. Sok politikai fordulat után csak évtizedek múlva, 1867-ben következik be a közjogi kiegyezés. És ettől kezdve szinte korlát nélkül megjelenik egy magát egyszerűen polgárinak nevező (ám azért még igen sokban kuriózumnak tekinthető maradi) demokrácia egy kettős k.u.k. Habsburg-monarchia keretében. Ez, mint ismeretes, az általa is szított első világháború végére omlik össze. És noha mindez nem valamilyen absztrakt tézis-antitézis-szintézis, az 1848-49-1867-1914-18 közötti kontinuitás mindmáig az utókor szemében a legfontosabb vonása Magyarország ekkori, háromnegyed évszázados történelmének. Egyes főszereplők (Ferenc József, Kossuth, Görgey) is igen hosszú életűek, ám főként az irányzatok és problémák a maradandóak. A magyar nemzeti függetlenség sohasem teljes. A nemzetiségi problémák megoldatlanok. A kapitalizálódás fényei és árnyai, a munkásmozgalom és az agrármozgalmak erősödése jelzi a társadalom fejlődésének kétarcúságát. És éppen ebben az időszakban, zömmel a 19. század utolsó negyedében szerveződnek meg tudományunk és kultúránk máig legjellemzőbb intézményei, köztük a magyar folklorisztika és néprajztudomány keretei is. A kontinuitás szelleme e tudomány körzetében is jól érzékelhető. Sőt akár egy szélesebb körű ideológia megmaradási módjait is kifejezi. Noha nincs (vagy legalábbis alig volt) „aulikus" vagy „svarcgelb" magyar folklorisztika (a reformkorban még Hormayr bécsi magyar körét is gyanakodva figyeltette a Burg!) - a „kurucos-szabadságharcos" felhangok azonban nemcsak 1848-49 egykori résztvevői (mint, mondjuk, Orbán Balázs vagy Herman Ottó, vagy éppen az ideológiaváltásban mintaértékű Jókai Mór) nézeteiben, hanem majd az ifjú Bartók, sőt akár az 1945 utáni művelődéspolitikus 55 VOIGT VILMOS